Indulás fél ötkor Vácról, az út kb. három óra, túra kezdete fél kilenckor. Donovalyn keresztülkocsikázva rossz előérzetünk támadt. A pályákon műhó, mellettük látszik a fű, de még a távolabbi, kicsit magasabb hegyeken se nagyon volt hó, csak a csúcsaik közelében. Az előre megbeszélt találkozópontra érve (egy helyi kisbolt parkolója) mindenki azzal viccelődött, hogy ki hozott vödörben egy kis havat. A túravezetőnk ki volt akadva, mert előzőleg sokan a lavinaveszéllyel jöttek, holott nemhogy lavinaveszély nincs, de az is kétes, látunk-e egyáltalán havat. Bár hótalpas túrára készültünk, senki nem ellenezte azt az ötletet, hogy a hótalpak maradjanak a kocsiban, hisz nehezek, és nem valószínű, hogy szükség lenne rájuk. Az autóval hágóvasat is hoztak, azokat természetesen mindenkinek kiosztották, hisz ha nagy hó nem is, jeges részek lehetnek a hegyen, de ha nem, a súlya akkor se nagy, és könnyen elfér a táskában.

1 / 11

A túra Liptovské Revúce falujából indult, ahonnan a Ploska nevezetű csúcs alatti nyeregre kellett eljutnunk. Ahogy kicsit feljebb értünk, örömmel láttuk, hogy ha hó nem is, valami kis jég, illetve eljegesedett hó azért csak akad, úgyhogy hágóvasat fel, indulhat a téli kaland!

2 / 11

A hosszú, lankás betonút után hirtelen emelkedővel kezdődött a turistaút, ami rendesen megizzasztott minket. A nyeregre felérve egy nagy hómező fogadott, és a nap is kisütött.

3 / 11

A hó ilyenkor nagyon vakító tud lenni. Ez most sem alakult másképp. Nap-, illetve síszemüveget fel! A naptejet is fontolóra vettük, ám láttuk, hogy nem is olyan távol tőlünk már gyülekeznek a felhők. Ezzel együtt a szél is megjött, itt a nyeregben még nem volt olyan erős, de időnként egy-egy nagyobb lökés formájában így is meglepetést tudott okozni. Továbbhaladva egy kis büfét is találtunk, itt megreggeliztünk. Egy kisebb csúcs következett, a túránk folyamán az egyik legmeredekebb. A vezetőnk azt mondta, hogy ide írtak lavinaveszélyt. Persze most a kevés hó miatt nem volt az, de gyakorlásképpen eljátszottuk, mintha az lenne. Nagy hézagokkal, libasorban haladtunk.

4 / 11

Felérve már látszott a legnagyobb csúcs, amit a két nap során meghódítottunk. Az Ostredok a Nagy-Fátra legmagasabb pontja (1592 m), és a „fagylaltgombócok” nevezetű formáció tagja. Ez utóbbi három csúcsból áll. Ha tél van és hó borítja a tetejüket, érthető, miért kapták ezt a nevet. A magasabban fekvő részeken szerencsére akadt hó, így most is látszott e gyönyörűség, igaz, csak a csúcs egyik fele volt havas, de csoki-vanília fagyinak még így is elment.

5 / 11

A gerincre felérve elég nagy, kb. 40-60 km/h-s szél fogadott. Időnként hatalmasakat lökött rajtunk, és sokszor nehezített a dolgunkon, hisz nem elég, hogy caplatni kell, még a szélnek is ellen kell tartani.

6 / 11

Elérve az Ostredokot, elvileg gyönyörű panoráma várt volna minket, ám azt egy vastag felhőréteg takarta el. Nem baj, az is szép volt. A csúcson még csoportképet készítettünk, majd mivel nem volt kedvünk sokat ácsorogni a szélben, felkerekedtünk, hogy végigsétáljunk az összes fagylaltgombóc tetején.

7 / 11

A gombócok után szinte azonnal hatalmas köd szállt le, a látótávolság sokszor csak három méter volt. Rögtön értelmet nyertek a nagyjából huszonöt méterenként levert jelzőkarók. A Krizna csúcsot elérve véget ért aznapi gerinctúránk. Lesétáltunk az alatta lévő Králová Studna nevezetű hotelba. Az út iszonyú hosszúnak tűnt. Már amúgy is fáradtak voltunk, de ez a sűrű köd lelkileg eléggé megviselt minket. Nem láttunk szinte semmit, csak mentünk karótól karóig, és fogalmunk sem volt, hogy közeledik-e már a hotel. Csak meneteltünk, fáradni fáradtunk, de látszólag nem haladtunk. Teljesen váratlanul bukkant fel a szállás, amin már kicsit túl is haladtunk.

8 / 11

Ott aztán örömmel dobtuk le a hátizsákjainkat és a hágóvasainkat, leültünk, és visszapótoltuk az addig elhasznált kalóriákat. A kis szárítószobában tettük le vizes eszközeinket, és levetettük átázott vagy csak nyirkos ruháinkat. Utána zuhanyzás, beszélgetés és alvás, hogy a következő napot is legalább annyira élvezhessük, mint ezt.

9 / 11

Másnap reggel, az ablakon kinézve láttuk, hogy ugyan még mindig felhős az ég, de már csak fent, magasan, így gyönyörű kilátásunk lesz. Hamar össze is szedelőzködtünk, majd már teljes menetfelszerelésben vágtunk neki a második napi adag sétának.

10 / 11

A Kriznát a már előző nap bejárt úton értük el, most persze visszafelé. Itt kanyarodtunk el a másik irányba, keletnek. Még mindig süvített a szél, sokszor olyan erővel, mint előző nap. Viszont már nem mentünk annyit a főgerincen, mint ezelőtt, így nem voltunk annyira kitéve a szél erejének, bár én azt is nagyon élveztem. Lefelé menet még tartott a hó, az erdőszintre beérve igazi szűz hó fogadott. A turistautat izgalmas volt megtalálni, mert jelzések ritkásan fordultak elő, és nem igazán lehetett úgy menni, hogy ne térjünk be a bozótosba, a fenyők közé.

11 / 11

Akkorra gyönyörűen kisütött a nap, sugarai áttörtek a sűrű fenyőrengetegen, és beborították a havas tájat. Ezen a gerincen bandukoltunk egy kereszteződésig, ahol a sárga jelzésen folytattuk utunkat. Egy autóútnál lyukadtunk ki, itt folytatódott volna a jelzés, de mi inkább a mellette lévő ösvényt választottuk. Hamarosan egy patak állta utunkat, sajnos elég széles és túl mély ahhoz, hogy átsétáljunk rajta. Bár egy kidőlt fatörzsön átmehettünk volna, jeges tetején senki nem vállalta be az egyensúlyozást. Térképet elő. Kis nézelődés után felfedeztünk egy vadászházat a patak innenső oldalán, ahonnan híd vezet a túloldalra, arra indultunk el. A másik oldalon jeges aszfaltút vezetett a kisbolt parkolójáig, ahol az autókat hagytuk. Ezután leadtuk a felszereléseket, fájdalmas búcsút vettünk egymástól, és meg sem álltunk hazáig, ahol forró fürdőt véve esélyt se adtunk a megfázásnak.

Szöveg és fotók: Marosi János