Sajnos az elmúlt évek telei egyre ritkábban tartalmazzák a mindent elborító fehér hótakarót. A Kárpát-medencébe a téli csapadékot a melegfrontok hozzák, amelyek egyúttal a hőmérsékletet is megemelik,és ha a havazás után nem hűl gyorsan vissza az idő, akkor bizony nem sok helyen marad meg a fehér lepel. Ezért is volt nagy esemény tavaly december, amikor sajnos már kivételes esetként, minden kedvező jelenség összejött, és néhány napra fehérbe öltözött a táj. Nem volt kérdés, azonnal indulni kell!

A célpont Budapest határától alig negyven kilométerre, a Gerecse mélye volt, azon belül is a fák lombja közé épült Vöröshíd tanösvény, a hegységet átszelő Malom-völgyben. A térképekről nézve minden egyértelmű, az utak, az irányok, a rövid séta végén pedig annak rendje és módja szerint vártak is a hegyszínek: a különleges, önmagába visszatérő híd, és a fölötte emelkedő hatalmas, egykori kőbánya. Amit nem ad vissza a térkép, az a jó értelemben vett magány, a járművek, sőt, más kirándulók távol maradása. A hegység egyik legérdekesebb helyszíne, az év egyetlen havas, de napfényes napján, valóban ennyire ismeretlen lenne? Aki nem csak az online térképet figyeli, rajta a saját, szűk környezetével, hanem egy kiterített papírtérképen néz végig, első ránézésre is láthatja: a Gerecse északi része igazán különös vidék. Itt, a Duna közelében, a főváros, Esztergom, Tatabánya, Győr vonzáskörzetében, egy szinte teljesen felfedezetlen hegyvidék terül el, amin csak a Közép-dunántúli Piros út szalad végig Neszmély felé. Érdemes lesz még ide jó néhányszor visszajönni, és rácáfolni arra a sokszor elhangzó megállapításra, hogy az érdekes felfedezésekhez egyre távolabb kell utazni.

Februárra már elmúlt a vágyakozás a havas tél felé, a tavasz viszont még odébb van. Ez a lombok nélküli, tiszta idő a legalkalmasabb a geológiai képződmények megmutatására. Közülük Lánczi Péter a Tapolcai-medence pompás tanúhegyét, a Szent György-hegyet járta körül, előbb átvitt értelemben, majd szó szerint is.

A képek elkészítéséhez kivételesen hárman indultunk, a legfontosabb cél pedig a hegy keleti oldalának híres bazaltorgonái voltak, amelyek tövében, a több emelet mély kőtörmelék alól a legendák szerint sárkányok jéghideg lehelletét is érezhettük...

A hely legfontosabb jellemzője azonban a függőleges kiterjedése volt: a szédítő magasságok és mélységek között sokat kellett keresni a nézőpontot, ami egyetlen fotón bemutathatná a hely legjellemzőbb arcát. A környezet jellege nem idegen, de a veszélyérzet távol tartott az igazán meredek helyektől. Szabó Eszter, a természetjáró.hu szerkesztője viszont csak úgy mellesleg, egy kis körbenézés kedvéért hamar megtalálta a kedvenc helyét a legszélső orgonasíp tetején, és igazán jellegzetes kép készülhetett a szereplésével a levegőből. Tisztelettel kérem, senki ne csinálja ezt utána.

Márciusra szerencsére vitathatatlanul beköszöntött a tavasz, mi pedig – többek között – a Vértes hegység belseje felé vettük az irányt. Az utazások szokás szerint több téma köré szerveződnek, ezúttal a hegységet érintő piros turistaút mellett hazánk gyógyulóban lévő tájsebei után is kutattunk; az egykori gánti bauxitbányát persze nem kellett sokat keresni.

A színei alapján érthető módon „marsbéli táj” jellegű vidék is azok közé tartozik, amelyek még a lombfakadás előtt mutatják a legjellemzőbb, kissé valóban elvarázsolt arcukat. Régi terv volt egy hosszabb sétán felfedezni a táj zegzugait, ami valóban időigényes program, hiszen a bányák hatalmas területen helyezkednek el, a terület kiterjedése eléri a három kilométert.

Bár az elmúlt két lapszám fotózásai után már nagyon szerettem volna egy csak „földi” képekből álló albumot, hamar kiderült, hogy ez az a hely, ahol igazán nagy szükség van kicsit távolabbról, a magasból lenézni a táj mintáira. A készülő áprilisi tartalomban egyébként a bőség zavarával közdöttünk a címlapra való téma tekintetében, mégis az itt készült fotók bizonyultak a legérdekesebbnek.

A tavasz utolsó címlapjánál nem volt szükség saját képre, azonban gyorsan közeledett a május, ahol ismét ideje volt látványos, távoli tájakat bemutatni. A koronavírus okozta korlátozások azonban még életben voltak, így a különböző zárt légterű célpontok, kastélyok, turistaházak egy időre lekerültek a térképről. Hosszas kompromisszumkeresés után az a döntés született, hogy az elmúlt évek arhívumába nyúlunk vissza néhány válogatással, közte a História rovat helyszíneivel.

A lista számomra legkedvesebb eleme a 2018-as Pétfürdő-Öskü túra volt, ami az egyik kedvenc vidékem, az ösküi terepasztaldombok hullámait szelte át, egészen a falu évszázados körtemplomáig.

Az egyedülálló dombvidék nem először szerepelt már a magazinunkban. A táj semmihez sem hasonlító idilli képe és rendje az egyik leghálásabb fotótéma, egyben könnyű, bárkinek ajánlható túracél. A tökéletességet azonban némileg árnyalja egy közeli murvabánya, amely a hosszú távú terjeszkedése számára a dombok egyik leglátványosabb sarkából haraphatott ki engedélyezett területet. A bánya mai területe egyenlőre nagyon messze van innen, de nem árt fejben tartani, hogy jelentős lehet a veszíteni való.

A régi túra májusi dátuma egyben azt jelenthette, hogy végre az évszaknak megfelelő színeket láthatunk a lapokon. Ehhez bőségesen volt is alapanyag, hiszen amíg Hidvégi Brigi kollégám javában dolgozott a körtemplom belső terének és a történetének megismerésén, én a közeli környéket vettem a nyakamba, és annyi időt tölthettem a kora esti helyszínen, amennyire csak szükség volt a legjellegzetesebb kép elkészítéséhez. Így egy évvel és 11 hónappal később, a májusi lapszám címlapkérdése is viszonylag gyorsan, egyértelmű válasszal zárult.

A nyár egyik legérdekesebb újdonsága volt számomra egy új kilátó a Mecsekben, mely egyben a Dél-Dunántúl legmagasabb pontján, a Zengő tetején található. A korábban ezt a funkciót betöltő geodéziai mérőtorony nem bizonyult a legalkalmasabbnak, viszont hosszú évek előkészítései után végre új építmény épült, méghozzá egyedi módon, nem a meglévő vasbeton torony helyére, hanem köré és fölé, bontás nélkül.

Egy kilátótorony a környezetétől függően általában kétféle fotótéma lehet. Egy nyílt terepen álló torony a körbejárása során általában futószalagon szolgáltatja a látványosabbnál látványosabb nézeteket – főleg ha a kör megtétele közben a toronytól mért távolság is széles határok közt változhat, vagyis akár közelről, akár nagyobb távolságból ráközelítve is készülhetnek képek, benne a toronnyal, a távoli tájjal és a közeli környezettel, egyetlen fotón. Spoiler: van már ilyen címlapjelölt kész albuma is a polcon, az ország másik feléből, és igazán egyedin mutat. A Zengő új kilátója azonban a másik eset.

A sűrű erdőből kiemelkedő toronyról már otthon is „látszott”, hogy egyetlen érdekes, „mindent bele” jellegű nézete lesz: fentről. A helyszínen azért reménykedtem, hogy lesz itt más, érdekesebb, címlapra kívánkozó részlet, táj, vagy nézet is. Erre szántam is bőséges időt, ami a tájhoz való alkalmazkodással, azaz a hosszabb úton való megközelítéssel kezdődött, Püspökszentlászló irányából. Az időjárás viszont tartogatott egy meglepetést, ami igazából nem is volt annyira meglepő: zivatarok járták körbe a tájat, a hegység fölé pedig átláthatatlan, fülledt pára ereszkedett, és a hegy tetejéről még Pécs városáig sem lehetett ellátni. Végül nem maradt más, mint a kínálkozó legegyszerűbb kép, az új toronnyal és a közeli hegyekkel a háttérben. A hely lehetőségei közül talán nem ez lesz a legérdekesebb fotó, de a túra, a látvány és a végeredmény alapján mégis úgy tűnik: soha rosszabb fotózás ne legyen...

Az érkező ősz ismét az erdőre és a lassan színes díszruhákba öltöző fákra tereli a figyelmet, Tóth Judit pedig ehhez illő témát talált, aminek illusztrációi igazán hangulatos képekkel tölthetik meg a lapokat. A dendrománia, avagy a különleges, öreg fákkal foglalkozó oldal és közösség bemutatásához az alapító, Dr. Pósfai György kísért el minket, keresztül Tolnán, Baranyán, és részben Belső-Somogyon is.

Az út első megállója a Bogdása mellett álló tölgyfa, fajának legnagyobbra nőtt hazai képviselője. A törzskerülete a friss mérések alapján még mindig növésben van, és utódai is szépen cseperednek körülötte. Sokat időztünk itt, többet, mint az út bármelyik következő helyszínén, pedig, ahogy utóbb kiderült, a többi útba eső faóriás sem volt kevésbé érdekes.

A nap legjobban várt helyszíne számomra az utolsó állomás volt, a híres bogyiszlói vándorló fák legelője, a végtelen dunántúli tölgyerdők egyik utolsó hírmondója. Itt ért a napnyugta is, ami különleges fényekkel kecsegtetett, a váratlan szúnyoginvázió ellenére pedig a keresőben látni is véltem a legfrissebb címlapunkat egyik-másik magányosan álló faóriással a középpontban. A következő napokban azonban kiderült, hogy az elsőként meglátogatott bogdásai tölgy tövében készült panorámakép sem kevésbé érdekes, de ez csak akkor derült ki, amikor a nyolc darab, 24 mm-es fotóból összeállt a közel 180 x 180 fokos látómezejű végeredmény. A jelek szerint a szabálytalan motívumokat bemutató panorámafotózás a fotózás talán utolsó olyan igazán izgalmas területe, ahol a végeredmény csak otthon válik láthatóvá.

A novemberi lapszám témáinak válogatása rendkívül ígéretesen alakult: geodéziai mérőtornyok, zirci apátság, Kékestető tanösvény... csupa látványosabbnál látványosabb téma. A címlap képe azonban különleges műfaj, sok-sok korlátozással azon kívül is, hogy egy négyzetes kivágásra van szükség, a feliratok miatt enyhén függőleges kiterjedésű fő témával. Ez persze még bőven kezelhető, azonban az októberi természet viszonylagos zöldjében készülő albumok már sokkal inkább szűk keresztmetszetet jelentenek a novemberi végeredményben (lásd még: márciusban készülő képek áprilisra). A Kékestető az erdő szinte teljesen zöld képe miatt esett ki a válogatásból, Zircen a kissé túlságosan is városias környezet, míg a mérőtornyok közeli fotóinál a nem épp esztétikus vasbeton felületek terelték a válogatást egy negyedik téma, az 1526-os mohácsi csata helyszínén álló emlékpark felé.

A Mohács határában, szántóföldek közt álló helyszín valóban roppant látványos, bár első sorban ismét nem a címlapunk szempontjából. Az egyik legkülönlegesebb része a 2011-ben átadott, szent koronát formázó, új fogadóépület, és a régebbi, 1976-ban épült, részben föld alatti kiszolgáló szárny, ami egy középkori kolostori kerengőt idéz meg: a modern építészet két távoli korszakának ilyen közvetlen egymás mellett élése szinte egyedülálló hazánkban. A másik érdekesség a park közepén álló hatalmas sátor, amelynek árnyékában a régészet több szakterületének kutatói együtt dolgoznak egy nagy méretű tömegsír feltárásán. Egyik téma sem hétköznapi, no de honnan lesz ezekből jellegzetes Turista Magazin címlap? Nagyon könnyű a megfejtés, az emlékhely pedig valóban a maga egészében mutatva a legérdekesebb. Érdemes felkeresni!

Az év végéhez közeledve a járványhelyzet ismét rosszra fordult, de ezúttal inkább a lehető legkorábban útnak indultunk, még a várható nagy lezárások előtt. Pedig a decemberi címlapra kiszemelt Székesfehérvári Bory-vár, egy kora esti hóesésben, minden idők egyik legegyedibb címlapfotójával kecsegtetett, és az időjárás szeszélyei közepedte végül a november eleji dátum mellett is megvolt az esélye egy ilyen futó havazásnak. Az esély azonban sajnos feltételes módban maradt, a helyszínen pedig szembesültünk vele, hogy a vár pompás kertjében nem a havat váró fenyők az örökzöldek egyetlen képviselői, sőt: a park szinte kizárólag télen is zöld növényekből áll.

Ezen a ponton nem maradt más lehetőség, mint elengedni a novemberre várt télies hangulatot, felfedezni a különleges épület részleteit, arányait és minden nézetét, a végén pedig megörökíteni a lehető legérdekesebb formában. A legígéretesebb látványt a belső udvar nyújtotta, a vékony borúfelhők azonban nem támogatták az innen készülő képet...

...a modern technika számára azonban szerencsére alig van lehetetlen, így sikerült egy, a terveknek megfelelő képpel zárni a 2020-as címlapfotók sorát. A végeredmény változatossága szempontjából öröm, de a saját érdekemben kár, hogy repülni végül nem kellett megtanulni hozzá.

A nyomtatott Turista Magazin lapszámok a 2016-os évfolyam példányaitól egészen a 2021. évi előfizetésig, elérhetők a Turistashop felületén.