Tompa Mihály nyomában Gömörben
Őszi kéktúránk első napján Gömörországban jártunk, melynek a trianoni diktátum óta csak csekély része tartozik hazánkhoz. Ezen a tájon, egész pontosan Keleméren és Gömörszőlősön teljesített két esztendeig lelkipásztori szolgálatot a méltánytalanul elfeledett költőgéniusz, Tompa Mihály. Ezen a túrán az ő emléke előtt adóztunk.
Fertályórával 11 előtt elmacskásodva kecmeregtünk ki autónkból Putnok vasútállomása előtt, pedig ma is már az első kakasszó előtt útra keltünk a Balatontól. Hol a hatalmas köd nehezítette a haladást, hol torlódás volt, de az igazi feketeleves Miskolc után következett. A 26-os főúton több helyütt is hatalmas építkezések lassítják a forgalmat, még a lépésben haladás is enyhe kifejezés a helyzetre. Ez a kaotikus állapot a környékbeli tömegközlekedésre is rányomja a bélyegét, hisz mint tapasztaltuk is, a járatok jelentős, 30–35 perces késéssel közlekednek, tehát jelenleg a menetrend csak tényleg tájékoztató jellegű.
Más alkalommal ilyenkor már a napi penzum harmadánál, felénél szoktunk járni, így gyors szerelvényigazítás és pár bemelegítő mozdulat után máris belevágtunk. Még a pecsétek beütését is délutánra halasztottuk, csupán pár fotót lőtt kedvesem. Viszont szerencse a szerencsétlenségben, hogy pont ekkorra szippantották fel a Nap sugarai a ködöt, és csodás őszi napsütéses időben tudtunk útnak indulni.
Az enyhén emelkedő Rákóczi utcán erős tempót követően pillanatokon belül Putnok főterén toporogtunk. Az időzavarunk végett azonban csak pár szóval ismerkedtünk meg a városka történetével, a nevezetességekről csak fényképet készítettünk, de azok bővebb megismerését másnapra halasztottuk.
Régészeti leletek tanúsítják, hogy Putnok környéke már a csiszoltkő-korszak idején is lakott volt. A honfoglalást követően királyi birtok egészen 1283-ig, amikor IV. László a Putnoky családnak adományozza. A földesúri jogokat birtokló család jelentős várat is építtetett, melynek többek között Mátyás király is volt a vendége. A török idők vészterhes idején a vár teljesen elpusztul, és a helyén csak 1834-ben épül egy udvarház. Ugyancsak ezekben az években kerül a város és a környezete a Serényi grófok birtokába, akik jelentős felvirágzást is hoznak a környékre.
A szégyenteljes békediktátumot követően 1920–1923 között a hazánknál maradt vármegyetöredék székhelye volt. Azonban 1923-ban Gömör-Kis-Hont vármegyét kis mérete végett összevonták Borsod vármegyével, ekkortól Putnok jelentősége is csökken. A szocialista építkezés esztendeiben jelentősége tovább csökken, szerepét az akkori eszme mintavárosai, Ózd és Kazincbarcika vették át. 1989-ben kapja vissza városi rangját, 2013 óta a Putnoki járás székhelye.
A Főteret a Serényi Béla utcán keresztül hagytuk el, mely a kastély keleti oldalánál vezet. Az elhanyagolt kastély kerítése mellet egy csonka Petőfi-szobor talapzata mellett haladtunk el, ennek hányatott sorsáról majd később mesélek. A takaros házakat hamar elhanyagolt, düledező és szemetes ingatlanok váltották, sajnos kár szépíteni, a városka egyik gettójában jártunk. Az ütött-kopott házak szakadt függönyei mögül éreztük magunkon a kíváncsi szemek szúrós tekintetét.
Az utcán embereket csak a közkutaknál láttunk, de az éhes, csaholó, szaladgáló kutyákból annál többet. Elgondolkodtató volt a közkutaknál vizet eresztő, sorban álló hányatott sorsok üveges tekintete, és a kifolyók fele igyekező kicsik-idősek szenvedése a hatalmas kannákkal. Értek még mély benyomást tévő élmények bennünket, de ezek már komoly szociológiai tanulmányokhoz való adaptációk.
Felüdülés volt elhagyni az utolsó portákat, és kapaszkodni a Forrás-völgy aszfaltútján. Jobbra a Szörnyű-völgyi patak csordogált, csekély vízhozamot mutatva. Egy romjaiba dőlt pihenőhelyet elhagyva egy hangulatos erdei ösvényre váltottunk, melyet jobbról a kis patak vadregényes medre kísért.
Bő kilométer után a jelzések újra a Kelemérre tartó országútra tértek. Jöttek a most kihalt halastavak, ahol talán a közelmúltban megtelepedő hódok jeleit véltük felfedezni. Mire felocsúdtunk, máris a most bővizű Pálma-forrásnál jártunk.
A környék birtokosa gróf Serényi Béla felismerve a Szörnyű-völgy kedvező domborzati és víztani hatását, a forrásra alapozva halastó-gazdaság létesítését határozta el. Első lépésként az addig névtelen forrást 1913-ban befoglalták, és a gróf második feleségéről, Pálma asszonyról nevezték el. Ezután megépült a két halastó (Alsó és Felső), ezeket további gátak és tavak létesítése követte volna, de a grófot sújtó családi tragédiák és az első világháború szörnyűségei ezeket a terveket megakadályozták. A helybeliek azonban nem hagyták az enyészetnek a tavakat, és máig horgásztóként használják, a környék pedig kedvelt kirándulóhellyé fejlődött.
A forrástól egy cudar emelkedőn kapaszkodtunk a Piroska-hegy nyerge felé egy vadregényes ösvényen, helyenként kidőlt fákon átlépve, vagy éppen átbújva alattuk, ahogy a magas domboldalra rádőltek. A Piroska-hegy is a Borsodi-dombsághoz tartozik, mely dombság arról nevezetes, hogy igazán nem is dombság, hanem inkább középhegységi jelleget mutat. Ezt a kistájat több néven emlegetik a szakemberek, legelterjedtebb az Ó-Bükk, Vajdavár-vidék, de még számos alakban emlegetik, de a helyiek nemes egyszerűséggel csak Bükknek hívják. Meghatározásában, kiterjedésében még a szakemberek sem igazán értenek egyet, ahány forrás, annyi vélemény. Érdekes helyzet.
Kipirosodva, szuszogva értünk a csúcsra, amit csúcscsokival ünnepeltünk meg. Itt északnyugatnak kicsit kinyílt a látkép, betekintést engedve a hegység távolabbi, vadabb részébe is. Lassú ereszkedésbe kezdtünk, és hamarosan elértük a Kis-Mohos-tó határát a kék rom jelzésnél, melyek a Mohos földvárhoz vezettek. Vetettünk pár pillantást a szigorúan védett természeti területre, majd irány a vár!
Rövid, velős emelkedés, és máris az egykori földvár, majd kővár valamikori sáncain, bástyáin, gyilokjáróin tekeregtünk, kattogtak a fotómasinák, készültek a képek és a divatos szelfik. Merengtünk az egykori vár életén, az érte folyó ádáz csatákon. Az ereszkedés hosszabb és meredekebb volt, mint a kapaszkodás, amelynek a végén a Kisasszony fájánál (több száz éves kocsányos tölgy) lyukadtunk ki a Nagy-Mohos-tónál.
A Mohos-tavak ún. lejtőcsuszamlással keletkeztek, lefolyástalan lápmedencék, melyeket egyre vastagodó tőzegmohaláp borít. A hely hűvös mikroklímája megőrzött néhány jégkorszaki növényritkaságot, ezáltal országos jelentőségű természetvédelmi terület, látogatása előzetes engedélyhez kötött, és szakvezetéssel lehetséges. A Mohos földvár már a honfoglalás előtt is létezhetett, aztán az államalapításkor Gizella királyné az általa betelepített sváb Gutkeled nemzetségnek adományozta. Ők kővárat is emeltek itt. Oklevelek bizonyítják, hogy 1397-ben már romvár, aztán a sajókazai Kakas család 1450-ben újjáépíti. Majd Mátyás király hadai vívnak komoly csatát a cseh huszitákkal itt, melynek során teljesen rommá válik, és többé nem építik fel.
A tavaktól tölgyesben haladva értük el a kopott aszfaltcsíkot, melyen megkezdtük a hosszú ereszkedést Kelemérre. Közben két szerpentinező hajtűkanyart meredek ösvényeken levágtunk, és máris jellegzetes gömöri házak közt sasszéztunk Keleméren. Felfedezni véltük az egyik udvaron az avasi öreg tölgy testvérét, majd a helyi kosárfonóknál (a helyi önkormányzat tartja fenn, így adva esélyt az elesetteknek) ismerkedtünk a szakma rejtélyeivel. Persze, hogy a látogatás vége egy újabb kosár lett kedvesem gyűjteményébe, így még azt is cipelhettük felváltva a célig. A jó hangulatú látogatás után pillanatokon belül Kelemér központjában toporogtunk a református templomnál és a Tompa-emlékháznál.
Először felhívtam a gondnokasszonyt, aki már indult is, hogy megismerhessük a költő életét, hányattatását és a kicsiny Árpád-kori alapokon nyugvó templomot. Kihasználva az időt, amíg ideér a hölgy a kulcsokkal, elvégeztük az igazolást, hogy itt jártunk. Alig csomagoltuk össze a pecsételős hóbelevancot, már ott is volt kedves házigazdánk, aki nagyon tartalmas élvezetes vezetést tartott nekünk. A hab a tortán a gömöri fejfagyűjtemény volt, erről még nem is hallottunk, pedig ismerve minket, ez nagy szó!
Kelemérről először 1232-ben olvashatunk oklevelekben, neve többször szerepel a pápai tizedszedők jelentéseiben. 1567-ben a török felégette a települést, ami ezután még többször előfordult. 1629-ben még katolikus plébániát jegyeznek fel, de a folyamatosan teret nyerő reformáció során a lakosság áttér az új hitre, és az Árpád-kori templom is a birtokukba kerül. A 19. században több kisnemesi lakóház is épül, 1879-ben óriási árvíz dönti halomba a falu házait. Iskoláját 1766-tól említik. A 14. században épült református templomát 1780-ban barokk stílusban teljesen átépítik, nagyon csekély eredeti jellegzetességet meghagyva. 1907-ben újból átépítik még tovább csökkentve az eredeti stílusjegyeket. Tompa Mihály 1849 áprilisától 1851 szeptemberéig szolgálta református lelkipásztorként a keleméri és a gömörszőlősi híveket. A napjainkra elfeledett, mellőzött költőóriás, református lelkész a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, Petőfi és Arany barátja. A keleméri Tompa Mihály-emlékházat 1963-ban nyitották meg.
A hallottakon elmerengve, mélabúsan álltunk tova, pár lépéssel már el is hagytuk Kelemért, és álltunk rá a 26101-es bekötőútra, melyen hamisítatlan gömöri dombok közt értük el Gömörszőlőst. Számunkra kissé tájidegen volt a gémeskút, amit útközben érintettünk, de itt is inni kellett a jószágoknak. Enyhe emelkedő után értünk be a zsáktelepülésre, és pózoltunk a helységnévtáblánál.
Kékkör-vándorlásunk során már sok apró csodatelepülésen jártunk, de bizton állítom, hogy Gömörszőlős bármelyikkel állja a versenyt, és a top 5-be is bőven helyet kap.
Mivel nagyon eljárt az idő, már délután 3 óra volt, ezért a főtér kis értéktárába nem tértünk be, pedig rengeteg kézműves termék kapható itt. Sajgott a szív, de van, amit el kell engedni, mert ellenkező esetben már csak sötétben értünk volna célba, de ez nem a mi műfajunk. Főhajtás a helyi hősök és Tompa szobra előtt, a templom szemrevételezése, és már nyomtuk is a pecséteket az itinerekbe a Néprajzi Gyűjtemény bejáratánál.
Gömörszőlőst először 1232-ben említi oklevél Poszoba alakban. Földesurai a Doby családból kerültek ki, 1566-ban a török felgyújtja, és elnéptelenedik. Következőkben csak 1715-ben, egy országos összeírásban találkozunk a nevével. 1879-ben egy hatalmas vihar folyamán a környező dombokról lezúduló sár- és vízlavina mossa el. 1906-ban nevezik el mai nevére, a trianoni békediktátum érzékenyen érinti, mivel a község nyugati területei Szlovákiához kerültek. Napjainkban az egyetlen magyarországi település, mely őrzi nevében az egykori Gömör és Kishont vármegye emlékét. 1993-ban indult meg a „Gömörszőlős, a fenntartható falu”program, melynek köszönhetően elnyerte a község a mai formáját.
Bármennyire is siettünk, a kis szabadtéri gyűjtemény és a helytörténeti múzeum elcsábított bennünket, és bizony jó fél órát nézelődtünk a régi korok használati tárgyai között. Nekünk ez inkább nosztalgia volt, nem egyet használtunk is ezekből gyerekkorunkban, a fiatalabb korosztálynak pedig remek alkalom találkozni olyan eszközökkel, amiről még lehet, hogy nem is hallottak.
Átkeltünk az alig csörgedező Keleméri-patak fölött, előbb völgyben szinteztünk, de hamarosan huncut kis emelkedő tornyosult előttünk, megkezdtük a kapaszkodást a Karu-fészke tető (314 m) felé. Közben Kedvesem állapotba került, hisz hazai földre ért: átvágtunk a Vadmacska-völgyön. Volt is pár zrikálós megjegyzés mindkét oldalról, jó volt a hangulat, gyorsan fogytak a méterek és kerültünk egyre magasabbra. Két-három helyen jelzés híján gondolkozni kellett a helyes irányon, de ezeket a nehézségeket könnyedén abszolváltuk.
Aztán a Karu-fészke-tetőnél irányt váltottunk. Benőtt, dzsindzsás helyen ereszkedtünk, néhol vizenyős, saras szakaszon. Az Országos Kéktúra egyik legendásan bozótos részén jártunk. A tisztásokon néha fel-fel tűnt Zádorfalva templomtornya, hogy aztán a következő kanyarnál megint kitakarják a dombok. A Bors-völgyön keresztül egy majorságnál léptünk ki egy keskeny aszfaltcsíkra. Zádorfalvára a lenyugvó nap utolsó sugaraival értünk be, kicentiztük az érkezést! A hangzatos nevű Szivárvány presszóig sétáltunk, hisz oda érkezett buszunk jó tíz perc múlva. A neve ellenére az egység egy kricsmi, de a jobbik fajtából.
Alig nyeltük le az utolsó korty ízesített nullás Borsodinkat, mikor beállt a járatunk. Kapkodtunk, de a törzsközönség nyugalomra intett, a sofőr bedudál, és vár az utazókra pár pillanatot. Kétkedve hallgattam, de így volt! Itt nem lehet lekésni a járatot. Putnokon szállásunkra visszatérve aztán egy üveg vörössel koronáztuk meg ezt a mai hamisítatlanul „Másfélmilliósra” sikeredett túranapot.
Teljesítménytúrázás kutyával
2024.12.04.Négylábú túratársammal idén ősszel a 30 kilométeres Börzsöny vándortúrát, és a könnyed Téli tókerülő 15-ös távját abszolváltuk. Mostanra szokásunk lett felkerekedni és együtt teljesítménytúrázni, így kiléphetünk kicsit a komfortzónánkból. Az ilyen helyzetekben válnak szorosabbá leginkább a barátságok, s nincs ez másképp a mi kapcsolatunk esetében sem.
→ Tovább
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
