Kattints a képre a nagyított térképért!

 

A kivételes hangú énekes, Deák Bill Gyula régi száma jut eszembe, miközben ébresztőt állítok be másnapra: „Messze még a hajnal, három óra húsz”. Nos, nekünk még ennyire sincs messze, mert három óra tízkor fog jelezni. A helyszín Eger, péntek este nyolckor a szálláson: mindhárman iparkodunk eme szokatlanul korai órán nyugovóra térni. Két túratársam két Zoli: öcsém és barátunk, akit egyben mesterünkként is tisztelünk a teljesítménytúrázás világában. A Tortúra ötlete is tőle van, és a tavalyi hármas közös siker után idén is vállaltuk a kihívást. Ami - ahogy látszik is - a hajnali kelést is tartalmazza, meg persze a kétszer öt órás utazást és két éjszakai szállást.

Aztán máris a kivilágított Minaret tövében toporgunk, több tucat elszánt sorstárs között. Fél öt, mínusz nyolc fok: indul a különbusz, ami nagymértékben egyszerűsíti a logisztikát. Egészen szép tempóban, hat előtt Miskolctapolcára érkezünk. A suliban komoly tömeg van már. Előnevezettként viszonylag hamar túljutunk a procedúrán, bár az ajtó előtt (a rajtoltatóknál) azért sor torlódik fel. Kilépve az ajtón aztán ott az áldott anyatermészet, a maga -8°C realitásával. Tiszta égbolt, csillagokkal - és hát hideg van, nagyon. Kis aszfalton kezdünk, zöld négyzet, de gyorsan elhagyjuk a civilizációt és a kivilágított Avalon Parkot. Jobbra betérünk az erdőbe, és megkezdjük apránként, de folyamatosan az emelkedést, ami nagyjából hét-nyolc kilométeren át fog tartani. Felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta feljutást a fennsíkra, ahol aztán hazai mércével nézve komoly magaslatokon maradunk sokáig.

 

Szerény hó, vagy talán csak zúzmara, ami az utakon látható, de a fagyott föld jól járható, ellentétben a tavalyi sáros, dagonyás körülményekkel. Többször fel is idézzük, és kimondottan örülünk a jóval kényelmesebb és gyorsabb tempónak. Hol sűrűbb, hol ritkásabb erdők között menetelünk, itt még sokan együtt, a tempó jó. Előre megállapodtunk, hogy ez a túra, mint egyfajta évzáró, kellemes, lassú, beszélgetős lesz. Ezt sikerült is tartanunk mindvégig - de ezzel nem járt együtt lassulás. Az idei avar nagyon szép, főleg, amikor már a nap is felkelt, és sikerült bekukkantania a hegyek-völgyek és fák közé.

 

 

Ez persze nem ment mindig könnyen, ilyen magasságoknál, de délelőttre azért összejött. Mert itt már elég szép magasságok vannak, igen, jelzik a pompás bükkösök, meg hát a hideg is, folyamatosan. A felkelő nap is inkább ront, mint javít ezen a helyzeten, és a sapka-kesztyű csak többé-kevésbé látja el maradéktalanul feladatát. Én ráadásul megreszkíroztam egy viszonylag vékony összeállítást, amit elégnek feltételeztem. Az első órák majd emelkedős, izzadós szakaszon lesznek, nem fogok fázni - gondoltam. Csúnyán tévedtem. Egyrészt - pont a lazább tempó miatt - kevésbé volt izzasztó, másrészt a hideg konokul kitartott utána is. A harmadik tévedés meg majd az esti hideg beköszöntével jelenik meg, sok órával később…

Most egyelőre elhagyjuk a Vörös-kőt és a Sűrű-bércet, majd a Nagy-Som-hegy oldalában is elmegyünk. Közben szépen jönnek a szintek is: négy-ötszáz méter magasan járunk, aztán átlépjük a hétszázat is. Itt azonban aszfaltút jön, és lejtő - nem is kicsi! Beérkezünk Bükkszentkeresztre, ami hazánk egyik legmagasabban fekvő települése (kb. 600 méteren).

 

 

Völgyben fekszik, mégis többen úgy érezzük: itt még hidegebb van; határozottan hidegebb. A lejtőkön kocogunk is kicsit, hamar beérkezünk az óvoda épületébe. A rövid távosoknak itt a cél, nekünk az első ellenőrzőpont, pecséttel és remek napközis teával. A forró ital igen jól esik, megköszönjük a kedves hölgynek, de iparkodunk is kifelé, mert nem szeretnénk itt bemelegedni. Átvágunk a falun, közel jutunk egy kilátóhoz is, de oda nem visz fel a túra. Helyette rátérünk az itteni bükki kék jelzésre, majd a sárgára, és hullámos, de nem nehéz terepen folytatjuk utunkat. A Hollóstetői Fogadó épületénél balra kanyarodunk - kevés aszfalt jön, és újra letérés. Utána még háromszor metsszük ezt az utat, majd fenyveseket is érintünk, néhol meglepően sűrű, sötét szakaszokkal.

 

 

 

 

Elhagyjuk a Sugarót, majd a Kecskeláb-rét következik. Ennek végénél kis híján eltévesztjük az irányt: zöld sáv jön, igen - de nem a jobb, hanem a bal szára. Betonút megint, többszöri metszésekkel ismét. Aztán a zöld elmegy jobbra, mi meg maradunk a jelzés nélküli úton, ám idén ez szó szerint értendő: most szalag sincs. Tudjuk, hogy ez évtől nem a korábbi Vörös Meteor síház a második ellenőrző pontunk, hanem majd Bánkút - de a közzétett track errefelé vezet. Az itiner szövege viszont nem egyértelmű, és kisebb csapat verődik össze ez okból. Tanakodunk, többféle véleményen vagyunk, aztán győz a klasszikus megoldás. A tavalyi úton megyünk (persze a Meteorhoz nem térünk be), majd a Nagy-mezőnél vissza a zöldre.

 

 

Innen a zöld kereszt elvisz szépen a Csalános-tetőre, ahol a parkolónál (most még) nem kanyarodunk balra, hanem tovább észak felé. Ez OKT-szakasz is egyben, a menedékházig - sőt, ott pecsét is van. Jó lenne, mert ez még hiányzik, de sajnos teljes szakaszt nem fogunk megtenni, így a füzet otthon is maradt.

 

 

Bánkúton igazi retró diszkó-hangulat fogad. Hangos zene, alaposan befűtött, hatalmas cserépkályha és rengeteg ember. Zsíros deszka, margarinos kenyér, többféle hagyma, só, pirospaprika - sőt vegeta is. Valaki ez utóbbit dicséri, óvatosan magam is kipróbálom. Meghökkentően finom! Öcsém dünnyög: az édes szekció ezúttal hoppon maradt; nincs lekváros kenyér. Kárpótolja magát forró teával, amiből én is repetázok, sőt, jut a kulacsba is. Zoli gyorsan végez, és jelzi, hogy szerinte kint tágasabb, és talán nem kéne bemelegedni… Öcsémmel is így látjuk a helyzetet, és a második szelet kenyér már ott fogy el. Aztán forduló, vissza pár száz métert az előbbi szakaszon, most is szembe-forgalommal, persze. Újra Csalános, jobb kanyar, OKT továbbra is.

Ha nem is herceg, de legalábbis egy igen jókedvű, hangosan fütyülő alak jön szembe, fehér lovon. Jót derülünk: a köszönés csak egy biccentés - a füttyöt addig sem hagyja abba. Aztán a Faktor-réti Madonna is előbukkan, ez is ellenőrző pont, felmázoljuk az időpontot a kifüggesztett zsírkrétával. Zoli mosolyog: három református ember egy katolikus kegyhelynél! De szent a békesség, és amúgy is advent van. Így hát csoportképet kérünk, aztán folytatjuk utunk a Mély-sár-völgyön keresztül.

 

 

Szerencsére ezúttal semennyire nem felel meg a nevének, szemernyit sem bánjuk. A Kis-sár-völgynél pedig rátérünk a kiszalagozott K + szakaszra, amit tavaly elhibáztunk, és némi plusz utat tettünk meg. Most ez is megvan, látványos facsoportot és víznyelőt is fotózhatunk.

 

 

Esőház mellett megyünk fel, jobbról itt a Zsidó-rét, közben visznek egy kis szintet is az utunkba. Hullámzó terep, figyelni kell a jelzésekre is, de aztán itt van újra az OKT. Elhagyjuk a Büszkés-hegyet, és már mindenki nagyon várja: felérkezünk a Tar-kőhöz, túránk legmagasabb pontjára (949 m).

 

 

 

Kattints a képre a nagyított panorámáért!

 

Többször hallottam/olvastam korábban, hogy hazánk egyik legszebb panorámája itt látható. Tavaly óta tapasztalatból tudom, hogy nem túlzás; az idei élmény meg talán még nagyobb volt. Kevesebb felhő és köd, kis napsütéssel megspékelve, lenyűgöző! Itt senki nem siet, nem kanyarodik gyorsan tovább a szúróbélyegzőtől. Végigkövetjük szemünkkel - amennyire lehet - utunk folytatását, de felfedezzük Galya-tetőt és a Kékes tornyát is. Észre sem vesszük, és hosszú perceket töltünk itt. Senki nem bánja, és magam is csak nagy lelkierővel indulok a fiúk után. A folytatás azért némileg kárpótol: imádok itt lefutni. Sok száz méteren, remek technikás terepen lehet elveszíteni az összegyűjtött szintet. Kövek és sziklák, gyökerek s éles kanyarok teszik igazán változatossá és izgalmassá ezt a szakaszt. Zoliék is felhagyják kicsit elmélyült beszélgetésüket, és követnek. Még a Toldi-kapunál is kitart a lendület - ahol tavaly komoly dagonyában, nem is veszélytelenül haladtunk előre.

 

 

 

 

Itt már zöld a jelzés: a Kis-Virágos-lápánál elhagytuk a Kéket. Aztán a Malom-hegyi-nyereg és a Laci-lápa környékén járunk már a K + jelzésen; hatalmas kidőlt bükkfákon mászunk át - vagy éppen bújunk át alattuk. Komoly vihar lehetett itt valamikor, a hegyoldal is árulkodik a pusztulásról. Ereszkedünk tovább (ez is remek beszélgetős szakasz), elmegyünk a kis esőház mellett, és már aszfaltot koptatunk. Közben lenyűgöző sziklaalakzatokat mellőzünk, távolabbra tekintve pedig konstatáljuk, hogy bizony, ereszkedik a köd, s vele együtt az alkony is.

 

 

 

 

A műút elvisz egészen a következő pontig, a Tamás-kúthoz; egészen pontosan az ottani turistaházhoz.

 

 

Remek forró teát kapunk megint, és jut zsíros deszka is. Tavaly itt cseréltünk zoknit, de most lemondunk róla: egész egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ebben a hidegben mezítláb legyek akár csak egy percet is. Bízom a jó minőségű holmiban - és meg is hálálja ezt a bizalmat: egész végig gond nélkül szolgál. A szolgálat jelen esetben egy komoly kaptató, fel a bükki kéken a Gyökeres-tisztásig. Pár száz méter csak, de jó tempó mellett meg lehet itt is izzadni. Ilyenkor dolgozik rendesen szív, tüdő, minden porcikánk - nem csoda hát, hogy nagyon dühösek leszünk, amikor -majdnem felérkezvén - egy Lada Niva ereszkedik le szemből. Egy normál hétköznapon talán észre se vennénk a kipufogóját - most azonban elviselhetetlen a bűze.

A tetőn jóleső érzéssel emlékszünk vissza: tavaly itt már lámpát kapcsoltunk - most még remekül látunk. Folytatjuk tehát utunkat: zöldön vagyunk megint, ma már sokadszor. Sajnos elég szerény jelölésű rész, de legalább most még világos van. Nagyjából. A szemünk azért sokáig alkalmazkodik, és kicsit meghúzzuk a tempót: jó lenne minél többet letudni ebből a szakaszból, még a sötét előtt! Kínálkozó lejtős részek is adódnak, fogynak tehát a kilométerek. Kétharmad távunkat is elhagytuk, így mindenki megnyugtatja az otthoniakat: jól vagyunk, ne aggódjanak. Ettünk-ittunk, lámpát kapcsoltunk, nem tévedtünk el, és megfagyni sem fogunk. Mondjuk, ez utóbbiban én magam ennyire nem vagyok biztos. Vékony ruházatom megint figyelmeztet a hőmérséklet csökkenésére, és ez az érzés egyre aggasztóbb. A teám előbb jégkása-halmazállapotú lesz, majd szépen meg is fagy - a mellkasomon lévő tartójában. Öcsém egy vékony mellénnyel próbál javítani a helyzetemen, de szerintem inkább csak placeboérzés, hogy segített valamit.
 

Ekkor már a várva várt Völgyfő-házat is elhagytuk: végre, megjött a piros sáv! Ez sokkal korrektebb jelölésű, mint a zöld volt. A fejlámpákkal így sem mindig egyszerű megtalálni, figyelni kell, na. Fiatal párral találkozunk, ma már többedszer: láthatólag szívesen előre engednek minket. Nem udvariasság ez: sötétben az elöl haladónak van nehezebb dolga - követni őt jóval egyszerűbb. Megyünk tovább a Török úton, ami sejtésünk szerint egy szép szakasz lehet, de mi itt még csak sötétben jártunk. És várjuk a Várkút turistaházat, ahová elhatároztam: be sem megyek, nehogy bemelegedjek. Végül mégis megteszem, és nem is bánom meg. Jóleső, de nem fülledt hőmérséklet van, pompás forró tea, és néhány falat is jól esik. Sok időt nem vesztegetünk, folytatjuk tovább, alig kilenc kilométer van hátra, számolgatjuk.

Negyed hét körül járunk, akárcsak a rajtkor, tehát éppen 12 órája vagyunk úton. Zoli elhatározza, hogy idén bepótolja a tavalyi elmaradt cél utáni pizzát. Akkor zárás környékén érkeztünk már oda, most viszont jó reménységünk van rá: remek, itt egy kiváló motiváció. Mindenki választ feltétet, némi forralt bor is szóba kerül - és közben észrevétlenül be is gyorsulunk… Hát, ez téli túra, nincs mese, itt nem a párás falú, citromkarikás pohárra indul be a túrázó. Errefelé nincsenek komoly szintkülönbségek, bár tudjuk, hogy a Nagy-Eged mellett haladunk el, ami azért nem vakondtúrás. Mi azonban balos kanyart veszünk, és megérkezünk a szőlők közé. Technikás pálya következik, rézsűs utakkal, nagy kövekkel és sziklákkal - mindkét oldalon kerítések között.

 

Kattints a képre a nagyított térképért!

 

Aztán amikor vége, jön a még durvább szakasz: nagyon figyelni kell. Meredeken lejtünk, a sebesség azonban igen gyatra: minden lépést gondosan kell megtenni. Szerencsére mindenki épségben átvészeli ezt is, és itt a Vécsey-völgy. Ezúttal megússzuk dagonya és tapadós-löszös sár nélkül - a fagyott talaj semmi ilyesfélét nem enged most. Végül aztán aszfalt is, persze - de nem lesz vészes. Vasúton átkelés, kis szűk óvárosi utcácskák, feltűnik a kivilágított vár is… Harsogó zene, adventi vásár, fényár, nyüzsgő zajos tömeg. A hegyekben megélt csend és béke az ellenkezőjére változik, és nekem bizony inkább ott volt adventi hangulatom. Aztán befordulunk az iskola kapuján, barátságos köszöntés fogad, jóféle forraltbor-illattal. Szép a kitűző és az oklevél, fogadjuk a gratulációkat. Háromnegyed kilenc van, több mint egy órát javítottunk a tavalyi időn, pedig tényleg sokszor lazára vettük. Jó érzés. Megint megcsináltuk, szépen, érdemes volt eljönni.

 

Szöveg és fotók: Gombos Kálmán

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!