Ti írtátok

Osszátok meg ti is az élményeiteket a Turista Magazin olvasóival!

Szöveg és fotó:
2024. június 13.

Turistaparadicsom turisták nélkül – A zseniális Zselic

Otthonomtól távol, szívemhez közel, ilyen a Zselic nekem. Már éltes túrázó voltam, mikor felfedeztem magamnak. Azóta másikkal is igyekszem megszerettetni.

Kaposvártól, pontosabban a Kapos folyótól délre húzódik lágy hajlataival, illatos erdeivel egy barátságos dombság, a Zselic. Ideális túrakerékpáros vidék, de most egy bakancsos túrám élményét osztom meg.

Szállásunk a szép környezetű, barátságos falucskában, Terecsenyben, a Zrínyi „természetbarát kulcsosházban” volt, innen indultunk körtúrára. (Ehhez kellett némi bátorság, mert egész éjjel szakadt az eső.) Én túravezetőként már elsőre a kör(túra) négyszögesítést próbáltam megoldani, mert azonnal az ellenkező irányban indultam el. Szerencsére pár száz méter után rájöttem, és már fordultunk is vissza, hogy a bakancsunkra eddig felszedett sarat visszavigyük származási helyére.

A szép fekvésű, csendes falucska még aludt, mozdulatlan volt, mikor a főutcán jó irányba fordultunk. Némi felfelé caplatás után már sínen voltunk. Pontosabban töltésen. Még pontosabban a Kaposvár-Szigetvár között 1976-ban felszámolt normál nyomtávú vasútvonal egykori pályáján. Ami ugye alig variálja az emelkedőket, lejtőket, így gyakorlatilag szintben haladt. De ennek eleinte nem tudtunk örülni, mert hirtelen hatalmas záport kaptunk a nyakunkba.

Ám ekkorra már az egykori állomásépületekből kialakított vendégháznál voltunk, ahol tető alá tudtunk húzódni a zivatar elvonultáig. (Ha nem indultam volna egyből rossz irányba, akkor ezt az égi áldást fedél nélkül kellett volna átvészelnünk.)

A következő kb. másfél óra „zakatolással” telt; az egykori pályatesten haladtunk, miközben rengeteg szépséggel találkoztunk: birkák a virágos réten, hatalmas vízmosások a mélyben, elhagyott vasutasház bambuszdzsungellel, a völgy mélyén díszelgő halastavak, öreg kocsányos tölgyek…

Sajnos nagyon gyakran a lábunk alá is kellett nézni, mert hatalmas tócsák, sárfürdők nehezítették a haladásunkat. Nem hittem, hogy valaha is örülni fogok egy aszfaltos útnak, de ez megtörtént. Sajnos nem sokáig élvezhettük, mert a piros sávról átváltottunk a piros kereszt jelűre. Nem kellett volna! Felfelé a napsütötte déli oldal még csak istenes volt a sárdagasztás szempontjából, de „átbillenve” az északi, kevésbé kiszáradt útszakaszra, néha azt éreztük meg-meg csúszva, hogy itt négy láb is kevés lenne, nem hogy kettő.

Mire bejött jobbról a „Zselici Csühögő” (kisvasút) vágánya, addigra stabilabbak lettek a lépéseink, és újra tudtunk gyönyörködni a táj békés szépségében: az erdők övezte hatalmas rét harmóniájában. Mikor ráfordultunk a Sasréthez vezető platánsor hatalmas méretű fái övezte útra, megnyugodtunk: közel az étterem, az ebéd. De előbb hosszadalmas bakancspucolás várt ránk.

Sasrét egy nagyon szép, szeretnivaló turistaközpont. Szinte mindene van, ami egy tartalmas nap, hétvége eltöltéséhez szükséges: kisvasút járat, ide futó turistautak, tanító tanösvények, erdei iskola, vadászkastély, szállás, étterem, hatalmas rét, játszótér, tavacska, sziget, tűzrakóhelyek, szabadtéri edzőterem, WC.

A déli pihenő után bemelegítésként az erdei iskolánál induló, az ősbükkösbe vezető Kikerics-tanösvényt fedeztük fel. Hasznos ismertető táblák, őserdő jellegű vadon, szép környezetű forrás, hatalmas és tekintélyes tölgyek, hársak és bükkök nyűgöztek le itt minket a rövid körsétán.

Ezután indult az igazi kaland: irány Németlukafa! Már amennyit találunk belőle. Ugyanis a Dunántúl utolsó üveghutájának bezárása után gyorsan elnéptelenedett a település, a szorgos sváb lakosság Terecseny-pusztára települt át, sorsára hagyva az épületeket, utakat. Így ma már a falucskának csak híre-hamva maradt. Sokáig széles, kényelmes „országúton” haladtunk beszélgetve, szarvasokat figyelve, s túl is mentünk a helyes lefordulás pontján. A korrigálás után egy eléggé elhagyott, benőtt úton jutottunk el a település elfeledett, elhanyagolt temetőjéig, ahol kaszálni lehetett (kellett) volna a csalánt. Ezért kevés sírt leltünk fel, a sok dudva között, de azok annál beszédesebbek voltak.

Továbbra is jelzetlen ösvényeken haladtunk, rövidítve vágtunk át a hazafelé vezető kék kereszt útjára. A változatos útvonal (fenyves, szántóföld, tölgyes, csenderes, tarvágás, pocsolyák…) miatt, és

a nagyon ritka, itt fellelt tüzes liliom szépsége okán megérte,

de csak sokadik próbálkozásra tudtunk járható utat találni a nagyon sűrű aljnövényzetű hársas erdőben.

A kék keresztet megtalálva örömmel ültünk le szusszanni egyet a tarvágás tuskóin. Az öröm nem az erdőirtásnak szólt, hanem annak, hogy most már visszafelé, „hazafelé” fordult utunk. Innen szép erdők és kevésbé tetsző irtások váltakoztak hazáig. Legtöbbször az Európában is egyedülálló ezüsthársas-bükkös társulás, vagy az ezüsthársas-cseres tölgyes erdeiben vitt utunk.

Tényleg igaz lehet a mondás: „Nem az erdő van Somogyban, Somogy van az erdőben”. Igaz, a turistaút Somogy és Baranya vármegye határán tekergett. Vadnyom rengeteg volt mindenfelé, bakancsnyom elvétve. Egész nap két túrázóval találkoztunk. Pedig e vidék többet érdemel törődésből és turistából is. Mert a Zselic zseniális.

Örményország keleten innen, nyugaton túl

Örményország keleten innen, nyugaton túl

2024.10.28.

„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.

→ Tovább
Dolomitok – a túrázók paradicsoma

Dolomitok – a túrázók paradicsoma

2024.10.15.

Most már ősz van, de még élénken él bennem a sikeres nyári magashegyi túra élménye, a világ legszebb magashegységének szépsége, a Dolomitok túráinak varázsa. A leglátványosabb túránkat osztom most meg veletek.

→ Tovább