Érdekes lenne megkutatni, kinek mi jut eszébe Mikla-puszta hallatán. Sokaknak - félek - csak a Milka csoki, jobbaknak a Kiskunsági Nemzeti Park egyik nagy területű egysége, esetleg az itt található Állampusztai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet. Az európai rangú és hírű puszta igencsak keveseknek ugrana be.

Az 52-es úttól délre, Solt - Akasztó - Szakmár - Dunapataj -Harta közti területen sajnos nem csak a természetvédelem érdeke az elsődleges. Az északi részét az Állampusztai Rabgazdaság kezeli, déli része az egykori Csorna-pusztai lőtér védőzónájába esik. A fennmaradó rész a Kiskunsági Nemzeti Park védelmében, kezelésében van. Mert, itt aztán van mit óvni! Talán ezért nincs is jelzett turistaút errefelé.

A szikes puszta jellegzetes látványa

1 / 13

Fotó: Németh Imre

Itt, a Duna rendszeresen vízjárta, alacsony árterén, a korábban viruló vízivilág helyén a XIX. században végrehajtott folyamszabályozás révén alakult ki hazánkban legkarakteresebb formakincsű, folyóvízi eróziós formákkal tagolt, szaggatott, ugyanakkor sekély időszakos vizekkel tarkított szikes pusztasága. Ilyen szépen fejlett szikformákat közel s távol nem találunk! A máshol pár centis szikpadkák itt akár méteres magasságot is elérhetnek! Így apró, de nagyon érdekes „völgyeket” hozott létre a padkásodás folyamata.

Most ősszel kevesebb élményre számíthatunk, a gyep kiégett, a vizek visszahúzódtak, a madarak jó része útra kelt. Hát, akkor mit is keresünk itt? Például túzokot. A magyar struccból, mely Európa legnagyobb röpülni képes madara, hetet is látunk a betárcsázott szántásban: négy tojót, majd három kakast. A távolság nagy, de az örömünk is.

Túzokok a látóhatáron

3 / 13

Fotó: Németh Imre

Miközben a tovább túzokokat keressük, feltűnik egy szépen fejlett barna rétihéja tojó. A nádas sávjában végzi őrjáratát; zsákmányt keres, hogy erőt gyűjtsön a közelgő vonulásra. Jöttére minden nádaslakó meglapul, csak a nádszegélyben megbúvó bokron tanyázó tövisszúró gébics marad a vártán, prédára les. Nem lehet jó errefelé a táplálékpiramis alján élni, mert most pedig egy kabasólyom hasítja a levegőt. Ő is éhes.

Barna rétihéja

4 / 13

Fotó: Németh Imre

Tovább állunk, mert ennél jobb „felhozatal” egyhamar nem lesz. A közeli „kunhalom-hoz” igyekszünk. Bár a törvény erejénél fogva (ex lege) minden ilyen dombocska védett, ennek az oldalát már részben elhordták, ill. motornyomok is vannak rajta bőven. Pedig e halmok fontos növénytani és kultúrtörténeti értékek rejthetnek, hiszen menedékei az egykori, mára már művelésbe vont gyepek növényvilágának, ill. temetkezési, lakóhelyi és őrhelyi történelmi emlékek, értékek a tudomány számára. Felülről széttekintve legelő birkanyájjal és tehenekkel találkozik a tekintetünk. És innen már távcsővel látható a fehéren vakító, még távoli szikes terület is.

Ám előtte az őszi puszta egyedi attrakciója következik, megkeressük az őszi fűzértekercset. A terület hamar megvan, ám szemnek szoknia kell az arasznyi, fűben rejtőzködő, legkésőbb virágzó hazai orchideaféle látványát. Az elsőt barátom és vezetőm mutatja, s utána már „jön” a többi pár tíz tő is. Több felvétel csinálok a cseppet sem hivalkodó, szolid szépségről. De nem kétséges, közelről nézve, valóban egy különleges orchidea a fotók alanya, s egyben csodálatunk tárgya.

Őszi füzértekercs

6 / 13

Fotó: Németh Imre

A végére maradt a legnagyobb, csak itt fellelhető érték, a padkás szikesek formakincse. A legfelső talajszint eróziós (szél, víz, taposás) lepusztulásával sűrű, meredek oldalú, itt többnyire méter mélységű „völgyhálózat” jön létre, ahol a tetőkön gyep, lent pedig sziksós felületek jönnek létre. Amíg a fenn képes záródni a növényzet, addig az erősen lúgos, sódúsulásos szikfenékben szórtan, legfeljebb párnásan tud megélni pár szívós növényfaj egyede: sóballa, pozsgás zsázsa, bárányparéj. A puszta ezen részén nehéz az élet, de azért pár perc keresgéléssel találhatunk emlősnyomokat is a nedvesebb részeken: őz, vaddisznó, róka, aranysakál járt itt az éjjel.

Magyar sóballa

9 / 13

Fotó: Németh Imre

Vaddisznó lábnyoma

10 / 13

Fotó: Németh Imre

Sajnos, mint a Hortobágyon, itt is kevés a gyepeket legelőként hasznosító számosállat (birka, marha, ló) Így a cserjésedésnek csak a hiányzó vízmennyiség szab határt. Pedig a füves részek is ritkaságokat rejtenek. Rejtenek? Messziről virít a sziki őszirózsa és a sóvirág egy-egy lilás foltja, mezője. A mesés tájhoz legendák is kötődnek. Az egyik szerint Petőfi e rónán keresztül járt át hartai kedveséhez a majd félnapi járásra lévő Akasztóról. S ha már „akasztó”. Nincs itt semmi horror: a kocsitengelyt is megakasztó szikes sárról volt szó a névadáskor.

Sziki őszirózsa

11 / 13

Fotó: Németh Imre

Magyar sóvirág

12 / 13

Fotó: Németh Imre

Hazafelé tartva a keresztezett csatorna partjáról a védett kis kárókatona rebben fel, míg a szürke gém nem zavartatja magát, tovább kémleli a vizet. E természetvédelmi területet is az ember veszélyezteti leginkább. Ha rosszul csinál valamit, azzal (elvezeti a vizeket, túllegeltet, vegyszereket szór ki…), ha nem csinál valamit azzal, mert legeltetés hiányában beindulhat a cserjésedés, ill. betörnek és elterjednek az invazív növényfajok, és kárt okoz a túltartott vadállomány (elsősorban a vaddisznó) is.

Ez a puszta, pontosan az értékeinél fogva, szabadon nem látogatható, csak vezetéssel. Nekem ez most harmadszor is megadatott. De jövök még, a Puszta visszavár!