Számomra eddig kimaradt a balatoni táj híres-neves kirándulóhelye, a Koloska-völgy, ahová a kánikula ellenére is úgy éreztem, most kell ellátogatnom. Hallottam és olvastam is lenyűgöző környezetéről, az idő pedig elérkezett, hogy saját szememmel is megcsodáljam a sokak által emlegetett különleges völgykatlant. Balatonarácsról indult a felfedezés, majd a völgy feletti területeket is bejártam, hogy teljes képet kapjak az itt elterülő erdőtáj változatosságáról.

A balatonarácsi vasútállomásnál csatlakoztam rá a piros jelzésű turistaútra, ami a település utcáin gyakorlatilag egyenesen a hegyekkel övezett völgykatlanba vezet. Kevesebb mint két kilométert kell gyalogolni a völgy bejáratához, ahol a csörgedező Koloska-patak partján Cholnoky Jenő, a híres földrajztudós emléköve áll.

Innen még aszfalton trappolunk, de már erdei környezetben, kisvártatva pedig végleg bevesszük magunkat az árnyat adó lombok alá, ahol majd a csörgedező Koloskát fogjuk követni. Előtte az út még érinti a „balatoni stílusú" Koloska csárdát, ami hangulatos környezetével csábítja pihenőre az erre járó kirándulót. Jómagam most nem éltem a frissítés lehetőséggel, bár meg kell valljam, nagy volt a kísértés egy jó hideg sportfröccsre, tekintve, hogy már a délelőtti órákban is 30 fok meleg volt. Majd a túra végén... – gondoltam magamban, miközben átkelve a patakon megkerültem a csárdát, majd egy széles tisztást követően egy lombokba zárt alagútösvényben találtam magam.

Sokszínű erdőkép csörgedező patakkal
A zöldellő fiatalost nemsokára fenyves váltotta, ami a kánikulával kiegészülve kimondottan mediterrán közeget idézett. Nem tartotta magát sokáig ez az erdőkép, mert a Koloska-patak mellé szegődve már teljesen más flóra uralja a völgyet, ahol alapvetően a tölgy a meghatározó fafaj. Ezen a szakaszon nincs mélyen bevágódva a patakmeder, ami lehetővé teszi a vízfolyás terülését, kisebb sásas lápok kialakulását. Gazdag a cserjeszint, eltérő korú egyedek alkotják a zárt rengeteget, és számtalan holt fa hever a talajon, amitől még vadregényesebbnek, érintetlennek hat a táj.

Lenyűgözött az itt tapasztalt élővilág gazdagsága, amely látványos és apró részletekkel közösen lassították lépteimet. A lombok alatt szajkó, erdei pityer és fakopáncs röppent át sebesen, miközben a lábam előtt egy gyászcincér poroszkált az ösvényen. Egy kis noszogatással rábírtam a védett rovart, hogy kapaszkodjon rá az általam nyújtott botra, amivel biztonságosabb helyre szállíthattam. A hőség ellenére (vagy pont ezért) ugyanis nagy volt a völgy forgalma, nem akartam, hogy egyik kedvenc rovarfajomnak baja essen.

A piros jelzés a helyenként kisebb mésztufalépcsőkön bukdácsoló patakot enyhe emelkedővel követi a völgytorok irányába. Az ösvényt szegélyező táblák avatnak be a minket körülvevő környezet múltjába és jelenébe, amelyek a völgy kialakulásáról és élővilágáról is regélnek. A táj részleteiben néhol magasabb karszthegységeink képét idézi, ezért az érzetért főként a hegyoldalban felbukkanó mohos kőgörgetegek és sziklakiszögellések felelnek.

A Koloska-forrásnál
Ahogy egyre beljebb érünk a völgyben, arra gondolunk, hogy ez a vadregényes miliő tovább fokozódik – ami egyébként később így is lesz –, de előtte még kis szünetet tartva egy szelíd egyben festői tisztásra érkezünk. Ez a Koloska-völgy népszerű pihenőhelye, ahol padok és asztalok, tűzrakók és esőbeálló teszi kényelmessé az erdei kikapcsolódást.

Terebélyes koronájú fák árnyéka és az itt fakadó Koloska felduzzasztott víztükre teszi meghitté és üdítővé a hely hangulatát, ahol ottjártamkor is több kiránduló család hűsölt.

A nap éppen delelt, de az árnyas pihenőhely kiváló menedéket nyújtott a perzselő hőségben. Frissítettem, majd a folytattam a forrástól már egyre jobban szűkölő völgy követését.

Északi irányba elhagyva a tisztást hirtelen ismét mediterrán hangulat lengi be a pagonyt, ahogy a fenyők átveszik a lombhullatók helyét. Az ösvény bal oldalán hatalmas dolomitsziklák tömbjei tűnnek fel, jobbunkon pedig meredek falú árok jelzi az egykor lefolyó csapadék völgymélyítő útját. A piros ösvényről leágazó zöld háromszög jelzésen a Koloska-sziklák némi kilátást is engedő vonulatára kapaszkodhatunk fel. A lépcsővel és fakorláttal támogatott kaptató főleg meleg idő esetén garantáltan izzasztó menetet ígér.

A „Hamvas-hárs"
Maradtam a szurdok mélyén, megbecsülve a lombok alatti valamivel kellemesebb klímát, és a kényelmes terepet. Egy darabig még páfrányok és mohos kőgörgetegek tarkították a gyertyános hegyoldalt, néhol nagyobb sziklák is kibukkantak, köztük az egyik különös, egyben megkapó látványt alkotott egy hársfával: ahogy a hosszú évek alatt nőtt, a fa szinte eggyé vált az őt körülölelő sziklacsoporttal. Mellette pad és egy emléktábla, amelyen Hamvas Béla gondolatait olvashatjuk a Koloska „heroikus” hársfájáról.

Ahogy továbbhaladunk felfelé a vadont idéző természeti díszlet egyre szelídebb képet mutat. A völgyfő felé tartva a táj kiszélesedik, hamarosan teljesen eltűnnek a völgyfalak, ritkásabb pagonyerdőbe érünk, amit egyre több irtás, napsütötte tisztás tagol. Egy kanyart követően széles szekérúton vezet tovább a piros jelzés, ami egy monoton egyenessel rohamozza meg a 431 méter magas Recsek-hegyet. Számomra ebben a kánikulában nem volt kellemes a feljutás, nem is jöttem volna erre, ha nem állna itt egy kilátó, ahol korábban még nem jártam.

Kilátással a Bakonytól a Balatonig
Bár hőségben igen izzasztó a görgetegköves úton való feljutás, a látványért és a kilátóban tapasztalt hűsítő szellőért megérte felkapaszkodnom. A fák között megbújó fatorony legfelső szintjén elsőként a Balaton vonzza a tekintetet, melynek keleti medencéjére és a Tihanyi-félszigetre egyaránt rálátni, bár a kilátást részben takarja a felnövő erdő. Észak felé a Veszprém–Nagyvázsonyi-medencét és a Bakony főbb csúcsait pillanthatjuk meg részlegesen, ugyanakkor kelet felé a Várpalota feletti csúcsokig is beláthatjuk az erdős tájat.

Körülöttünk paplanként terül el az északi part legnagyobb összefüggő erdeje, a balatonfüredi erdő, mögötte pedig a párába rejtett Balaton víztükre és a somogyi dombok képezik a horizontot.

Közel fél órát hűsöltem a tízméteres magasságban, ahol már sokkal elviselhetőbb volt a kánikula, és a szúnyogok és böglyök sem akartak megkóstolni. A háromszintes fatorony közelében egyébként tűzrakó, padok és asztalok szolgálnak piknikezőhellyel, ennek kényelmét ilyen perzselő időben viszont aligha lehet élvezni.

A Sárkány-lik vadonja
Nézegettem a térképet, merre érdemes folytatnom a felfedezőutat, majd némi vacillálás után egy számomra addig ismeretlen célpontot találtam. A kérdés már csak az volt, hogy milyen úton jussak el az izgalmasnak hangzó Sárkány-lik sziklaodújához, illetve majd Balatonfüredre. Nem idegen tőlem a jelzetlen utak használata, így majdhogynem toronyiránt indultam útnak a kilátótól, széles erdészeti utakat, nyiladékokat, később benőtt ösvényeket követve. Az elegyes erdő itt elég ritkásan védett a naptól, a bokorerdős és cserszömörcés tisztásaival azonban a meleg ellenére is hangulatos menetet tartogatott.

Végül a zöld kereszt jelzésre ráfordulva bevettem magam a Sárkány-völgy újfent vadon idéző közegébe. Itt, a Recsek-hegy déli oldalában, egy kb. 70 méter hosszú, 4 méter magas sziklafalnak a közepén (a turistaút mellett) leltem rá a méreteiben csekély, de impozáns látványt nyújtó sziklaalakzatra. A Sárkány-lik mindössze 4 méter hosszú, magassága 3 méter, a mohával és borostyánnal befutott tömbje azonban mesék színhelye is lehetne.

Ismét bokros és fenyves erdőrészek következtek, egy szakaszon pedig pompás cserszömörcetenger szegélyezte az utat. Következő állomásom a panorámás Jókai-kilátó volt, ahol a Balaton-felvidéki Kéktúra során már megfordultam, de úgy voltam vele, útba ejtem, mielőtt beérek a végállomást jelentő Balatonfüredre.

Füredi panoráma
A Tamás-hegyen álló kilátóhoz már a kék jelzéseken jutottam el. A fák koronája fölé magasodó, hűs szellőjével igazi felfrissülést jelentő „oázis” nem véletlenül lett elkeresztelve a hazai romantikus regényírás nagymesteréről.

Jókai Mór közel harminc éven át Füreden, a balatoni táj ihletésében írta műveit. Az író egykori nyaralója emlékmúzeumként ma is látogatható.

A Tamás-hegy délnyugati lejtőjén gyep- és erdőfoltok váltogatásában ereszkedtem le a zöld háromszög jelzésen, ami a Lóczy-barlang bejáratához vezetett. A hegyoldal száraz, meleg mikroklímáját jelzik az árvalányhajas rétek, melyek még Füred utcáinak tőszomszédságában is fel-felbukkannak. Egyébként más védett növény is megél ezeken a kopárnak ható kavicsos, sziklás hegyoldalakon. Évszaktól függően találkozhatunk itt többek között nagyezerjófűvel, bíboros kosborral és nagy pacsirtafűvel is. Mindegyikük jellegzetes, jól felismerhető növényfaj.

A Füred határában található Lóczy-barlang kalandos föld alatti felfedezést ígér, szép és változatos oldásformák jellemzik, a felszínen pedig egy vadonatúj látogatóközpont is várja a látogatókat. Számomra mindez már sok lett volna aznapra: leizzadva inkább fürdőzésre és egy jeges italra vágytam, ami komfortszintre hűti a szervezetem.

A Balatonfüreden, még pontosabban a vízparton befejezett túra csupán 15 km hosszú volt, de a hőség kellően kimerített. Ennek ellenére megérte kimozdulni, felfedezni, tapasztalni: ennyi mozgás az egészséges szervezetnek még hőség idején is belefér, csak legyen nálunk elég víz!