Vadregényes vízkereső túra a Déli-Bakonyban
Padragkút határában hatalmas sziklák között, alatt, felett tehetünk egy felejthetetlen kirándulást. A pár kilométer alatt romantikus, vad helyekre tévedhetünk, miközben nemegyszer a Padragi-víz medrében kell tovább haladnunk, mielőtt megérkezünk a Király-kúthoz, melynek környékén több forrást is találhatunk.
Be kell valljam töredelmesen, hogy megvoltunk győződve róla, hogy a Dunántúlon a túrázás terén nekünk már senki nem tud újat mondani, mutatni. Aztán a Vízkeresők útja jelvényszerző túramozgalom teljesítése közben elvetődtünk egy olyan csodás helyre a Déli-Bakonyban, amiről eddig még csak nem is hallottunk, pedig számtalan alkalommal jártunk már a Kab-hegy lankáin széltében-hosszában.
Két fiú unokánkkal kiegészült kis csapatunk újból a Kab-hegy lábánál megbújó Ajka felé tartott, hogy folytassuk a forráskeresést.
A fiúkra való tekintettel rövid túrát terveztem, így nem kellett sietnünk, és nagyjából tízet ütött az egykori önálló falu toronyórája, mikor kikászálódtunk az autóból. Már a parkolóhely megtalálása sem volt egyszerű mutatvány, hiszen pár éve lezárták a S jelzés mellett lévő parkolót, ahonnét könnyen meg lehet közelíteni a patak szurdokát. Ezért a ritka látogatók mostanában kénytelenek az útpadkára leállni, vagy Padragkúton keresni megfelelő helyet.
Mi ez utóbbit választottuk, és egy láthatóan elhagyott ház hídjára parkoltunk le, miután a kertben szöszmötölő szomszédtól megtudakoltam, hogy nem zavarunk-e senkit, ha ott hagyjuk az autót. Az első pár száz méteren az Öcs és Ajka felé száguldozó autók kerülgettek bennünket. Ezzel nem is lenne még baj, de sajnos a pilóták nagy része nem hallott még a megfelelő oldaltávolság tartásáról, és többször is pár tíz centire robogtak el mellettünk a kisebb-nagyobb gépesített járművek.
Hamarosan ki is értünk a lakott részről, melynek környékén bizony már az őskorban is laktak eleink, erről gazdag régészeti leletek tanúskodnak. Aztán a Déli-Bakony ezen részén többek között kelták, avarok és rómaiak is éltek szép számmal, mígnem megérkeztek honfoglaló eleink. A környék falvait kivétel nélkül a 12. század elején alapították, ekkortól olvashatunk Padragról és Csékútról, melyeket a nagy szocialista faluösszevonás éveiben, 1961-ben olvasztottak eggyé Padragkút néven.
Padragot eleinte a veszprémvölgyi apácák birtokolták, mígnem török uralom alá került. Az oszmánok kiűzése után a győri jezsuiták, a hűbérurak, majd több nemesi család birtoka. Padrag felvirágzását a falu alatt elterülő hatalmas szénkészlet hozta el a múlt században. Két mélyművelésű aknát is mélyítenek a falu határában, az egyaránt 248 m mély Szkyp és a Táncsics aknát, melyek az ajkai szénmedence legmélyebb művelésű bányái lesznek bezárásukig. Az egyesülés utáni nagyközséget 1984-ben Ajkához csatolják, amit a helyiek mind a mai napig nehezen tudnak elfogadni. Aztán eljöttek a vészterhes idők, a bányák bezártak, és a helyieknek új utakat kellett találniuk.
Mikorra ide jutottunk gondolatainkban, máris le kellett térnünk a forgalmas főútról, és bevehettük magunkat a biztonságot nyújtó „rejtekadó erdőbe”. Az új sorompó felállítását az igazolja, hogy a környékbeliek előszeretettel használták a területet illegális szemétlerakónak, és kis túlzással a tűtől a repülőig mindent láttak itt az erre járók. Ezt megelégelve döntött a tulajdonos a széles sorompó felállításáról, de ezzel sajnos a parkolót is lezárta, nehezebbé téve a parkolást. Az egykori parkoló vizes füvén pillanatokon belül átgázoltunk, és egyből egy mély és szűk szurdokvölgybe léptünk. A fiúk szava már itt elállt, pedig az igazán vadregényes szakasz még bőven váratott magára.
Már itt látszott, hogy aránylag könnyű túránk lesz, hisz a Padragi-víz medre csontszáraz volt, a mélyebb gödrökben még lappangó vizet sem fedeztünk fel. Miért mondom ezt? Mert a látványos sziklaképződmények után a S jelzés hosszan a patakmederben vezet, ahol kőszőnyegen kell tovább vergődnünk.
A Shrsz jelzések jobbra szólítottak, hogy egy elég meredeknek mondható emelkedőn vegyük be a környék egyik névtelen csúcsát, és érjük el a sziklák tetejénél lévő Nyíresi-kilátót.
Csodás, hatalmas bükkök alatt battyogtunk még az őszi avarszőnyegen egyre feljebb. Az emelkedő fickósan nyitott, de aztán hamar megszelídült, még szerénységemnek sem kellett elsütni a hagyományos poént, hogy álljunk meg fényképezni. Így jóformán egy szusszal értük el az egykor szebb napokat látott kilátót, ahonnét legendás látkép tárult azon szerencsések elé, kik a messzelátó gyerekkorában feljutottak a kilátószintre. Ez akár ma is lehetséges lenne akrobatamutatványok után, de nagy az esélye a balesetnek, mélybe szédülésnek.
Annak nem sikerült utánajárnom, mikor épülhetett ez a megfigyelőhely, de gondolom, valamikor a 2000-es évek elején. Viszont 2014-ben már túrabeszámolókban veszélyesnek írják le. Azóta jóformán semmi nem történt, csak több padló, korlát hiányzik. Mint később megtudtam környékbeli természetjárók bontották el a felsőbb szintekre vezető lépcsőfokokat, hogy senkinek ne jusson eszébe felmászni. Csodálom, hogy egy figyelmeztető táblát senki nem tett ki.
Analesek beszámolnak róla, hogy egykoron a sziklákról, a talajról is legendás volt a kilátás, de az erdő szintje mostanra ezt már bőven megakadályozza. Így marad a földön való lődörgés, pár fotó a düledező messzelátóról, és vagy visszamegyünk a völgybe, vagy jelzetlen ösvényen kisétálunk az eocén kori nummuliteszes mészkősziklákhoz, melyek az alant összeszűkölő völgy fölé magasodnak 30–35 m magasságban.
Sőt a legjellegzetesebbnek nevet is adtak bő képzelőerővel bíró eleink, nemes egyszerűséggel ezt Oroszlán-sziklának nevezték el.
Tervezéskor úgy gondoltam, hogy a lélegzetelállító szikláktól a jelzetlen, de kimondottan meredek úton ereszkedünk le a patak partjára, hisz a leírások szerint, így láthatjuk teljes pompájukban a sziklaalakzatokat. A tervek azért születnek, hogy meghiúsuljanak, vagy módosuljanak! Na, ez most sem volt másként! Mikor Mamanyi meglátta, hol kellene a mélybe szállni, mint egy anyaoroszlán mordult fel: „No, azt már nem!” Veszélyesnek ítélte a lurkók számára, szerénységem is belátta, hogy most is igaza van kedvesemnek, így visszakapaszkodtunk a kilátóhoz, és jelzett úton ereszkedtünk vissza a szurdokba.
Visszaérve a patak mély medre mellett, széles sétaúton értük el a csodák birodalmát. A sziklaország balra egy hatalmas borostyánnal borított krokodilra hajazó (Benike nevezte így) képződménnyel, jobbra pedig az Oroszlán-sziklával nyitott. Lehetőség lenne mindkettőhöz közelebb ereszkedni, de elég meredekek az ösvények, ráadásul most minden csúszott, így Mamanyi már csak egy szigorút pillantott rám, ezért eszembe sem jutott, hogy közelebb vigyem a gyerekeket.
Semmi baj nem történt, mert az útról is olyan látványban volt részünk, mely sokáig emlékezetes marad. A vadregényes szűkületben a madártrillák is elmaradtak, elvétve lehetett csak egy-egy hollókárogást hallani.
Ráadásul az út is egyre szűkült és közelített a patakhoz, végül be is ért a kisebb-nagyobb kövekkel beborított mederbe, melyben időről időre kidőlt fákat kellett kerülgetni, vagy átmászni rajtuk.
Lassan, figyelmesen haladtunk ebben a természetes Kneipp-taposóban. Ahol a völgy kiszélesedik, és a patak egy nagyobb kanyart ír le, egy oldalvölgybe tértünk, ahol szűk ösvényen vagy 500 lépést tettünk meg első igazolópontunkig, a Király- kútig. Érdekes módon itt már lehetett vizet látni a mederben. Átkeltünk egy összeborult beton zárógáton, és hamarosan a keresett forráshoz ereszkedtünk le, amelyben víznek csak a hűlt helyét fedezhettük fel. A srácok megkeresték a kódot, Benike már írástudó, így ő be is könyvelte az itinerekbe azokat.
Adminisztráció után, amilyen meredeken leereszkedtünk, ugyanolyan emelkedőn kapaszkodtunk fel a dombtetőre, mely szigetszerűen magasodik az észak-déli irányú árkok, vízfolyások és a patak fölé. Egykoron a Vízkeresők útjának kialakításakor erre a természetes magaslatra egy szép erdei pihenőt építettek ki az alapítók. Azonban ez is, mint oly sok más ilyen jellegű építmény, hamarosan az enyészeté lett, ma már csak pár padmaradvány és a tűzrakó hely szolgálja az ide tévedőt. Itt már várt ránk Mayer Balázs a halimbai általános iskola tanára, elhívatott természetszerető és -járó, aki már messziről hallotta jöttünket.
Balázsba már kora gyerekkorába beleplántálódott az erdő szeretete és a túrázás iránti igény. Számtalan jelvény tulajdonosa, és végeláthatatlan azon teljesítménytúrák száma, amit teljesített. Manapság ezt az imádatot próbálja átadni tanítványainak. Barátaival és tanítványaival hozták rendbe a Király-kút környékét, és a pihenő romjait is használhatóvá varázsolták. Amikor csak ideje engedi, itt tölti napjainak egy részét, mint a tenyerét, úgy ismeri a Kab-hegyet.
Hamar megtaláltuk a közös hangot, volt miről beszélni. Sok érdekességet tudtunk meg tőle a környékről, röpült az idő, több mint egy órát „tartottuk” fel egymást. Visszafele a már ismerős ösvényen, szurdokban tértünk vissza Padragkúton hagyott autónkhoz.
Szerelvényigazítást követően a hazai bauxitbányászat egykor volt fellegvárába, Halimbára hajtattunk, mely szintén már az őskortól kezdve lakott területnek számít. A Cseres nevezetű dűlőn egy 900 síros temetőt tártak fel, melyből elsősorban Árpád-kori leletek kerültek elő. A középkorban az Essegvári család birtokolta, őket az oszmán hódítók üldözték el, miközben a falu teljesen el is néptelenedett, és csak 1733-ban érkeznek új telepesek.
A község virágzására egészen 1920-ig kellett várni, ekkor fedezték fel a falu határának jelentős bauxitvagyonát.
Több bányát is nyitottak, az ország egyik legjelentősebb bauxitbányászati központjává vált. Többek közt az itt termelt ércre épült meg az ajkai timföldgyár is. Többszöri átszervezés után 2013-ban zárt be az utolsó bauxitbánya a falu környékén.
A falu egyik szélső házánál parkoltunk le, és a Cseres- és Avas-dűlőt elválasztó egykori bányászati úton folytattuk a délelőtti gyaloglást a halimbai Nagy-tóig, mely egy egykori bányagödörből lett kialakítva. A horgásztavon és környékén nagy élet folyt, emlékezetes horgászversenyek, piknikezések helyszínévé vált, de egy félresikerült tulajdonosváltás után 2019 őszétől a terület magántulajdon, minden irányból sorompóval lezárt. A tóhoz csak illegálisan lehet eljutni, nekünk is szabályt kellett szegni, hogy eljuthassunk a Vízkeresők útjának egyik szélső pontjához, hogy leolvashassuk a kódot.
A faluba ugyanazon az úton tértünk vissza, majd tettünk egy rövid „városnézést”, mert van mit megismerni ezen a településen. Először a középkori alapokra épült neoromán Nagyboldogasszony római katolikus templomot néztük meg, melynek építését a híres veszprémi püspök Bíró Márton istápolta. A templommal szemben található a klasszicista stílusú Csorba-kastély, mely inkább egy udvarház, és manapság a község kultúrházaként üzemel itt.
Pár házzal lejjebb talán a leghíresebb halimbai ember egykori lakhelyéhez érkezünk, ahol Dr. Szalai Miklós esperes. plébános élt és dolgozott 1946 és 1990 között. Ez a név talán nem sokat mond, de ha a „halimbai esperes, gyógyító pap” jelzőt is hozzátesszük, bizony rengeteg ember tudja, kiről van szó. A híres gyógyító „füves emberként” kezdett tevékenykedni, itt írta a Halimbai füveskönyvet 1950 körül. Később kikísérletezte a népszerű Halimbárium gyógyteakeverékeket, de ezek ma már nem kaphatóak, hisz 2001-ben beszüntették a gyártását. Dr. Szalai Miklós egykori lakóházából az önkormányzat emlékházat alakított ki, és az udvaron gyógynövénytankertet hoztak létre.
Sajnos ilyenkor télvíz idején nem üzemel a gyógynövénykert, így azt csak kívülről tudtuk megnézni, de az élményért egyszer még érdemes lesz visszatérni ebbe a rejtett kincsekkel bíró egykori bányásztelepülésre. Tartalmas napot zártunk, sok új ismerettel gazdagodtunk, és láthatóan a fiúk is élvezték nem csupán a természet szépségeit, de az épített emlékek is felkeltették figyelmüket. Nem maradt más hátra, mint hazafele fordítani a kormányt, és útközben egy kedves kis étteremben megjutalmazni a srácokat és magunkat egy finom estebéddel. Otthon aztán egy üveg villányi vörössel koronáztuk meg a napot.
A Vízkeresők útja túramozgalomról bővebben a heyjoe.hu weboldalon olvashattok.
túra / déli-bakony / bakony / Ajka / vízkeresők útja / Padragkút / Padragi-víz völgye / Halimba / Nyírjesi-kilátó
Teljesítménytúrázás kutyával
2024.12.04.Négylábú túratársammal idén ősszel a 30 kilométeres Börzsöny vándortúrát, és a könnyed Téli tókerülő 15-ös távját abszolváltuk. Mostanra szokásunk lett felkerekedni és együtt teljesítménytúrázni, így kiléphetünk kicsit a komfortzónánkból. Az ilyen helyzetekben válnak szorosabbá leginkább a barátságok, s nincs ez másképp a mi kapcsolatunk esetében sem.
→ Tovább
Örményország keleten innen, nyugaton túl
2024.10.28.„És aludni mikor fogtok?” – kérdezte Hovhannes a taxiban, aki maga sem emlékszik, hogy ő mikor aludt utoljára. Hajnali érkezésünk miatt a kérdés jogos, de aludni majd csak este fogunk, messzire kell még eljutnunk aznap. Jerevánt elhagyva kopár dombok szegélyezik az utat, markánsan más a táj, mint nálunk. Furcsán kacskaringóznak a feliratok, próbáljuk kisilabizálni az elsuhanó örmény betűket, mindhiába. Majd felbukkan a Szeván-tó kéken csillogó vize, már ránézni is frissítő.
→ Tovább
Egy nap az Országos Kéktúrán, Tapolcától Tördemicig
2024.10.16.Az alábbi túraleírásból kiderül, milyen élmény egyedül felfedezni a legismertebb túraútvonalunk egyik legkülönlegesebb szakaszát a Balaton-melléki tanúhegyeket is megmászva. Egy rövid spoilerezés: a Kéken sosincs egyedül az ember.
→ Tovább
