A zuhogó eső miatt húszperces kényszerszünettel kezdődött a túránk a Mátrafüred északkeleti szélén található parkolóban, de mivel épp dél volt, az autóban megejtettük az ebédet, és mire megettük a szendvicseinket, alább is hagyott az eső, mi meg bevettük magunkat az erdőbe.

A K▲ jelzésen indultunk el a Somor-patak mellett, majd hamarosan már a Csatorna-patak mentén folytattuk az utunkat. Az Ördög-forrásnál megálltunk kicsit nézelődni, bár pár órával korábban már jártunk itt, ugyanis ez az a hely, ahol valaki időről-időre eltereli a Csatorna-patakot a vele párhuzamosan futó egykori malomárokba. A különös történetről ebben a cikkben írtunk.

Gombák és páfrányok

A túra első felében végig emelkedünk, de mivel nem hirtelen kell meredeken felfelé menni, hanem fokozatosan, ezért nem nehéz a terep.

Körülöttünk minden nedves volt a nemrég véget ért esőtől, a fákról csöpögött a víz.

Az út első fele a Csatorna-patak vadregényes völgyében halad, hol egész közel a patakhoz, hol kicsit távolabb, de mindig látó- és hallótávolságon belül. Az esős napoknak hála az erdő tele volt gombákkal. Sajnos nem értek hozzájuk, de ettől persze még ugyanolyan csodálattal néztem őket.

A Bukfenc-kút körüli forráslápban aztán újabb szépségek, hatalmas páfrányok tűntek fel. Vajon honnan eredhet a forrás különös neve? Ki és miért nevezhette el Bukfencnek?

Spontán szalamandra-szafari

Épp az ösvény melletti gombákat figyeltem, ezért csak az utolsó pillanatban vettem észre az úton pihengető foltos szalamandrát. Hál’ istennek nem léptem rá. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen feltűnő mintázatú állatot könnyű kiszúrni, de a földön heverő barna levelek és makkok között remekül beleolvadt a környezetébe, szóval ebben az időszakban érdemes az átlagnál is nyitottabb szemmel járni a patakmenti erdőket.

Itt még nem sejtettük, hogy ez a szalamandra csak a kezdet volt, és egy igazi szalamandra-szafari részesei leszünk a következő egy-két órában. Kis túlzással minden lépésnél egy újabb gyönyörű példány örvendeztetett meg bennünket.

A foltos szalamandrák alapvetően éjszakai életmódot folytatnak, de esős, borús időben nappal is előbújnak, ráadásul ilyenkor már a teleléshez készülődnek, és gőzerővel, de persze csak a saját nyugis tempójukban keresik a megfelelő telelőhelyeket magunknak.

Ennyi szalamandrát látva az is kiderült, hogy a kidőlt fákon, mohos sziklákon való pózolás kedvelt időtöltésük, a legtöbb állatot így pillantottuk meg. Mintha direkt nekünk álltak volna modellt, miután riadóláncban tudatták egymással, hogy „fotós közeleg, vágjátok pózba magatokat”.

Most jól megfigyelhettük azt is, hogy minden egyes szalamandrának más a mintázata, és vannak közöttük olyanok is, amelyeknek a sárga foltja az átlagtól eltérően narancsvörösek.

A misztikus köderdő

Miután a turistaút eltávolodott a pataktól, a Kékestető alatt, már olyan 800 méteren járhattunk, amikor a szalamandrák elmaradtak, cserébe viszont beléptünk egy varázslatos köderdőbe.

Tejfehérré vált minden körülöttünk, és hihetetlenül misztikus lett az erdő. Ezzel párhuzamosan egyre sötétebb lett felettünk az ég.

Mivel még a túra fele hátra volt, és elég jól benne jártunk már a délutánban, nem mentünk fel a Kékestetőre. Jó eséllyel nem láttunk volna semmit fentről, és azt nem akartuk, hogy ránk sötétedjen. A zuhogó esőben inkább megkezdtük az ereszkedést a Ménes-csapáson a Remete-bérc felé.

Aztán úgy 20 perc múlva, amilyen hirtelen jött az eső, olyan hirtelen el is állt, de az erdő még jó darabig ködben úszott. Útközben két sáncvárat is jelölt a térkép, illetve a Várak a Mátrában jelvényszerző túramozgalom táblái. Például a Remete-bérc bronzkori sáncát, bár a ködben nem nagyon tudtuk beazonosítani, hogy pontosan mit is kellene látnunk.

Lejjebb ereszkedve egy tölgyekkel tarkított tisztásra érünk, a Széles-parlagra, ahonnan állítólag szép kilátás nyílik a Sár-hegy és Gyöngyös felé. Ebből most a tejfehér ködben semmit nem láttunk. Kereszteztük a Törökök piaca nevű helyet, ahol állítólag tényleg tartottak vásárokat a török időkben. Mellettünk valahol egy újabb sáncvár maradványait jelezte a térkép, figyelmünket azonban elterelték a fák közül érkező neszek. Egy csapat muflon ugrott meg jöttünkre.

Napsütésben Benevár romjainál

Mire elértük Benevár híres romjait, már a nap is kibújt a felhők mögül, a napsütésben párát leheltek a fák és a kövek körülöttünk. A 13. század utolsó harmadában épült Benevár egy magánvár volt. Ebben az időszakban a tehetős földesurak egyre-másra építettek magánerősségeket.

Bene-várat az Aba nemzetség tagjai építették, de a 14. század első felében, mivel összeütközésbe kerültek Károly Róberttel, az uralkodó elkobozta tőlük a várat, és a hozzá hű Szécsényi Tamásnak adta azt, aki az ország vezetésében is segítette a királyt.

A szabálytalan ötszög alaprajzú vár területe mintegy 40 × 45 méter lehetett, amit árkokkal, kőfalakkal kerítettek körbe. A várnak volt egy vastag falú tornya és egy lakóépületként szolgáló palotaszárnya, amit kisebb gazdasági épületek vettek körül. A ciszterna feltételezett helyén ma egy kis kutat szimbolizáló faépület áll.

A vár a 15. század elején pusztult el. Akkori birtokosa Salgói Miklós volt, aki nem élt éppen szent életet, pénz hamisított és elcsábította egy másik nagyúr feleségét. Luxemburgi Zsigmond ezért száműzte a bárót és elkobozta a birtokait, két várát pedig leromboltatta. A mátrai Benevár mellett a perőcsényi Salgóvár is erre a sorsra jutott.

Benevártól rövid sétával jutottunk vissza Mátrafüredre, az eső után gyönyörű fényeket festő napsütésben. Ez az alig 10 km-es túra kicsit több mint 3 óra alatt teljesíthető, de talán sokat elárul a látnivalók bőségéről és az útvonal szépségéről, hogy mi több mint öt óra alatt tettük meg az utat, és utána úgy éreztük, kár, hogy ennyire siettünk, mert bőven lett volna még nézni- és fotóznivaló.