Via Francigena: A „ciao” szó varázsereje
Reggel fél 8-kor még mélyen alszik Radicofani, de a nap már finoman ébresztgeti az utcákat, és olvasztja a csokoládét a teraszon felejtett croissantban. Egy csapat biciklis ül le mellettem, ráérősen koffein- és cukorlöketet vesznek magukhoz, mielőtt nekiindulnak a vasárnapi etapnak. Radicofani-Firenze. Szép táv – bólogatok –, nem lehet majd lazsálni, hagyom, hogy meséljék, merről jöttek és hová tartanak. Egy capuccinónyi találkozás, nem kevés. Majd a fejemre kapom a kalapom, „ciao-ciao” intünk egymásnak az olaszokkal, és azonnal még egy kicsikét szebb lesz a világ. Próbáljátok ki, a ciao szónak varázsereje van.
Vándormód
Mondják, hogy a múlt nem predesztinálja a jövőt. Ez a mondás a Via Francigenan is igaz. Az előző napi mászás után nem haladok tovább fölfelé, hanem kedves lankákon ereszkedem egyre lejjebb és minden lépéssel engedem, hogy lassacskán belecsússzak a zarándokállapotba, bekapcsoljon az a bizonyos vándormód.
„Úton lenni egy külön világ, amibe bele kell rázódni
A Via Francigena műfaját tekintve hagyományosan zarándoklat, ami egy kiemelt vallási központhoz, azaz Rómába vezet. De ha eltekintünk a szakrális aspektustól, ami egyáltalán nem kötelező eleme az úton levésnek, akkor a Francigena nem más, mint egy hosszú séta, amely során lehetőségünk van nemcsak Rómához, de magunkhoz is közelebb gyalogolni. És ehhez nem kell más, mint ez az elnyújtott kirándulás, ahol minden reggel felkel az ember, összepakolja a cókmókját, és nekiindul az aznapi kilométereknek.
Egyik láb kerül a másik elé, hol gyorsan és energikusan, hol egészen lassan és panaszosan. A lábak olykor megállnak, nyújtózkodnak, nézelődnek. Nem bonyolult, egészen magától értetődő tevékenység ez, ami azonban mégsem annyira egyszerű, mert úton lenni egy külön világ, amibe bizony bele kell rázódni.
Kell ehhez néhány nap, nekem legalábbis, amíg tényleg megérkezem, mire elringat a napok egyformaságának ritmusa és ledobom az otthoni rohanást.
Nemcsak idő, hanem megtett kilométer függvénye is ez az állapot, ami után már nem betolakodónak, hanem igazi zarándoknak vagy vándornak érzem magam, aki az úton van igazán otthon.
Sok különböző ember eltérő indíttatással és céllal vág neki egy ilyen gyaloglásnak. Jönnek egyedül vagy párban, magányos farkasokba, összeszokott barátokba, párokba és néha csoportokba is belefuthatunk a séta közben. Én magamra figyelve, saját ritmusomat keresve, egyedül szeretek útnak indulni, és így vágtam bele most is ebbe a 11 napba. Egy ilyen úton úgyis nehéz teljesen egyedül maradni, időről-időre felbukkannak másik vándorok, akikkel meg lehet osztani pár órányi vagy pár napnyi ballagást. És persze, ott vannak az idegenekkel megosztott rövid összekacsintások, azok a cappucinónyi találkozások. Néha egész életre, máskor csak napokra vagy hetekre szóló barátságok szövődnek, szerelmek szökkennek szárba. Így lehet haladni egyedül és mégis társaságban.
Zarándokolni lehet egyedül vagy többen, akár életre szóló barátságok és szerelmek is szövődhetnek
Utak és lehetőségek
Radicofani tornya sokáig követ még engem, kis túlzással azt mondhatnánk, hogy még Rómából is látszódni fognak vigyázó szemei. Acquapendente felé két út is vezet, egyszerűen el lehet őket különíteni, vagy egy hosszabb meg egy rövidebb. A túrázás első törvénye kimondja, hogy mindig a hosszabb, több szintemelkedéssel járó út a szebb, és itt is ezt ígérik a leírások. Dönteni Ponte a Rigónál kell, ahol éppen felújították a zarándokszállást, de az ottani önkéntesek kedvesen felajánlották, hogy ha komoly szállásproblémám adódna, akkor szívesen kinyitják nekem a templomot egy éjszakára.
Aquapendente utcája
Megyek hát a hosszabb úton. Előtte éppen jólesik a frissítő, amit a templom mellett osztanak, igazi terülj-terülj asztalkám gyümölccsel, kávéval, szendvicsekkel. Mindezt adományos alapon. Különleges élmény a zarándoklatokon, hogy felajánlás fejében lehet megszállni vagy éppen enni; kevés helyen találkozunk ezzel a normál életünkben. Van ebben valami nagyon ősi, bizalmas közösségi érzés, ami mondjuk a Camino del Nortén éppen eltűnőben van, és a helyét egy sokkal üzletiesebb modell veszi át. A kereslet változása magától értetődően hozza magával a kínálat változását, de jó, hogy vannak még ilyen kedves helyek, ahol megtapasztalhatunk egy másfajta modellt is.
A hosszabb út tényleg szép, zöld, madárcsicsegős, de nem hazudtolja meg magát: hosszú is.
Csak egy aprócska megálló esik útközben, Procenó. Sziesztára érek oda, csend van, egyedül a meleg rezeg az utcákon. Óriás vödrökben némán ácsorognak a citromfák, macskák nyúlnak el az árnyékban, fali mélyedésekben szentek vigyázzák az arra járók útját.
Apró szentkép a ház falában
Vérző ostya, napi csoda
Acquapendente és Bolsena között lassan hullámzik el a táj, kaszálók, rétek, termőföldek váltják egymást. Bolsena a saját magáról elnevezett, vulkanikus eredetű tó, a Lago di Bolsena partján fekszik, és ahogy közeledem, igazán széppé válik a kilátás, de mint mindenért, ezért is fizetni kell, esetemben a szomjúságommal, mert minden méterrel egyre hosszabbnak tűnő kilométereken át nincs sem árnyék, sem kút, sem valamiféle kis házacska, ahonnan vizet lehetne meríteni. Néha a tó partján is szomjan halhatunk, de legalább mindezt pipacsmezők és olajfák között tehetjük meg, és ez mégsem a legrosszabb, ami történhet az emberrel az életben.
Európa egyik legnagyobb vulkanikus tava, a Bolsena-tó
Azért nagy megkönnyebbülés, amikor a semmiből felbukkannak a város falai és a becsületes nevén Rocca Monaldeschi della Cervarának nevezett vár, amit a 12. században kezdtek építeni.
Bolsena egy igazi metropolisz, márhogy ilyen caminós mércével mérve,
azaz semmiképpen se egy New York méretű városra számítson az ember, amikor a zarándoktársak azt ígérik, hogy aznap egy igazi „big citybe” fogunk megérkezni. De azért megszolgálja a város nevet, egynél több étterem és bár van benne, kerülget minket a bőség zavara. Ha azt hisszük, hogy itt már csak a csoda segíthet dönteni, Bolsenában akkor is jó helyen járunk, itt ugyanis eukarisztikus csoda is történt.
1263-ban egy hitében kételkedő cseh vagy német pap (a források erről némileg ellentmondásosan nyilatkoznak) utazott át a városon, ő is éppen Rómába tartott. A szentmise bemutatása során az ostyából vér kezdett csöpögni, a cseppek ráhullottak az oltárterítőre és a márványpadlóra is. A vérző ostya és a vérfoltos oltárterítő az eset után Orvietóba került, ahol akkoriban a pápa székelt, és a mai napig ott őrzik a relikviákat.
Felbukkanó arcok
Harangok keltenek, előfordul az ilyen, ha közvetlenül a templom mellett alszik az ember. A tó látképe még sokáig elkísér, ahogy távolodok az egyszer vérző ostyát látott utcáktól. A táj nem engedi feledni a vért, ameddig a szem ellát, pipacsok borítják az út menti lankákat. Majd árnyas ösvények, erdősávok, egy icipici vízesés után felbukkan egy Rómát 100 km-re ígérő tábla, amit betudhatunk olaszos lazasággal kezelt matematikának, vagy annak, hogy Róma minden nap kicsit távolabb oson, mert a valóságban inkább 150 km az a 100.
A pipacsmezőktől Róma, a cél még vagy 150 km-re található
A pontatlanságért és a hamis reményekért Montefiasconéban egy pecséttel vigasztalódhatunk, azonban hiba lenne azt a város katedrálisában vagy a Tourinformban keresni. Helyette egy irodák és folyosók együtteséből összeálló labirintusba irányítanak minket, ami mintha több évtizeddel ezelőttről maradt volna itt: csörgő vonalas telefon, bézsre festett falak, akták halomban. Kaland és időutazás, úgy látszik, ezek visszatérő elemei ennek a vándorlásnak.
Az időutazás nem áll meg a 70-es években, mert a városból kiérve egy ókori római útra kanyarodunk. Nagy összevisszaságban lerakott, lapos kövek alkotta történelmen sétálunk végig, akaratlanul is elmélázva azon, hogy hogy hívhatták azt a római legionáriust, aki kétezer évvel ezelőtt, talán ugyanezen a napon ment ugyanerre. Olyan pillanat ez, amikor meghajlik a tér, és összeér két egymástól oly távoli pillanat. Kicsit elidőzhetünk ebben is, ahogy átugrálunk a fekete köveken, mielőtt az időutazás romantikáját felváltaná a Viterbót körbevevő külvárosi valóság.
A pipacsok és vadvirágok helyét lassan átveszi az iparosodás, felbukkannak az utak és a hétfői forgalom káosza, nem marad el a kötelező benzinkút és egy mókásan megközelíthetetlennek tűnő McDonald’s sem. Észrevétlenül, de most már tényleg megérkeztünk egy városba, ami körül dudálással és benzingőzzel pulzál az élet. Átlagos látkép, megszokott zajok, de mégis mellbevágó élmény, menekülök be a forgalom elől lezárt óvárosba, amelynek utcáit virágokkal díszítik, minden bizonnyal fesztiválra készülnek. A zarándokszálláson ismerős arcokra bukkanok, egészen váratlan a találkozás, napokkal ezelőtt hagytuk le egymást a két ír öregúrral, akiknek a lábában benne van már az összes spanyolországi caminó.
Azonban a vándorlás, ugyanúgy, mint az élet, kiszámíthatatlan, sosem lehet tudni, hogy ki bukkan fel a következő sarkon. Viterbóból Vetrallába érek. A település valahogy azt a benyomást kelti, mintha egyetlen hosszú utcából állna csak, amin éppen eggyel többször ment végig az ember, mint szeretett volna. Ekkor egy másik régen látott ismerős – kinek ellenség, kinek barát – is felbukkan, az eső.
via francigena / olaszország / insta_linkinbio / Montefiascone / viterbo / vetralla / Acquapendente / bolsena / Radicofani
Végig a Pireneusok hírhedt útján: „Mindig is a mászósabb túrák érdekeltek"
2024.12.16.Hogyan jut el valaki egy játéktól odáig, hogy 42 napig gyalogoljon a Pireneusok hegyei között? Molnár Berta Európa egyik legnehezebb túraútvonalát, a HRP-t csinálta végig egyhuzamban, sátrazva és bivakházakban éjszakázva. Vele beszélgettünk.
→ Tovább
Via Francigena: És a végén vízzé válik a test
2024.09.03.Ha azt gondoljuk, hogy Olaszországban mindig süt a nap, akkor tévedünk. Ha még azt is gondoljuk mellé, hogy az írek már igazán hozzáedződtek a vízben gazdag időjáráshoz, és meg se kottyan nekik némi csapadék, akkor újfent tévedünk. Ilyen tévedések nyomán kerültem egy kivételesen szürke reggel egy kopott neonfénnyel megvilágított kávézóba Tony és Fergal mellé Vetrallában.
→ Tovább
Sósivatagtól az esőerdőig – Bringával Dél-Amerikában
2024.07.24.Miért indul neki valaki nyolc hónapnyi tekergésnek bringával a legvadabb kontinensen, Dél-Amerikában? Rengetegszer hallottam ezt a kérdést, de bennem már csak Bolíviában, a harmadik nap reggelén merült fel először. Elállt az eső és a sátor cipzárját kihúzva csak azt láttam, hogy három fekete bika bámul velem szembe, azt várva, mikor kezdem már kirázni a vizet a piros ponyvából.
→ Tovább
