Via Francigena: Az út, ami tényleg Rómába vezet
„Allora, posso prenotare una camera…?” – ezzel a bátortalan és minden bizonnyal hibásan kiejtett olasz kérdéssel kezdődött az út, ami 300 km gyaloglással később a Vatikánban ért véget. Ekkor még Pesten ültem a hátizsákom mellett, a Google-fordítóra támaszkodva próbáltam szállásokat foglalni. Telefonon. Olaszul. Mert az apácák bizony nem beszélnek angolul és csak elvétve válaszolnak e-mailekre. Így maradt a jó öreg telefon; még el sem indultam, de a Via Francigena máris egyszerre időutazás és kaland.
A spanyolországi El Caminót mindenki ismeri, azonban nem ez az egyetlen zarándokút Európában. Azoknak, akik egy nyugodtabb, kevésbé zsúfolt útvonalat keresnek, jó választás a Via Francigena, ami az angliai Canterbury-ből egészen az olasz csizma sarkáig, Santa Maria di Leucába visz. Minden út Rómába vezet, mondják, a Via Francigena azonban tényleg elvisz az Örök Városba. Csak a Canterbury-Róma táv több, mint 2000 km, ami barátok között is egy 2-3 hónapos kirándulás, azonban az út legszebb szakaszának sokan a Toszkánától Rómáig húzódó etapokat tartják, ami Luccától 400 km-es, Siénától pedig 300 km-es sétát jelent.
A sienai dóm, azaz a Santa Maria Assunta-katedrális. A település legmagasabb pontján áll, a város színeit visszhangozza a fekete-fehér márvány
Ködös hajnalok, hepék és hupák
A budapesti repülőtéren, a buszon és még Sienában is kicsit furcsa érzés talpig túrafelszerelésben állni, megpakolt zsákkal a hátamon. Nem illik a bőröndök után kapkodó utasok, a hazafelé buszozók, sem a Siena főterén Aperolt kortyolgató vagy a dóm fekete-fehér zebracsíkozását csodáló turisták közé. A Santa Maria Assunta-katedrális a település legmagasabb pontján áll, a város színeit visszhangozza a fekete-fehér márvány. Impozáns, szokatlan épület. A furcsa érzés csak akkor csökken kicsit, amikor elfoglalom első szállásomat Siénában, kézzel-lábbal pár szót váltok az almaarcú apácákkal. Másnap kora reggel innen indulok. Helyemen vagyok.
A dóm belül
Munkál bennem a korábbi caminós tapasztalat, reggel 6-kor már erős a lábamban a mehetnék. Üres utcára lépek ki, Siena házai békésen szenderegnek, alszanak még a kiteregetett ruhák is. Csak az első kis kalapos-botos figurát kell megtalálnom, és már ballagok is Ponte d’Arabia felé. Hatalmas kapun kell áthaladni a városból kifelé, és hamarosan rájövök, hogy ezek a kapuk minden településen ott álldogálnak, elválasztva a kintet és a bentet.
Panoráma Sienára. A Francigena egyik legszebb kilátása tárulhat az ember szeme elé, ahogy meglátja a három dombon ülő várost
Kellemes lejtők vezetnek kifelé a városból, nem szabad elfelejtkezni a hátranézésről, mert a Francigena egyik legszebb kilátása tárulhat az ember szeme elé, ahogy meglátja a három dombon ülő várost. Legalábbis ezt állítják azok, akik nem sűrű ködben tették meg ezt a szakaszt. Már erősen benne járunk a délelőttben, mire a köd felszakadozik, és visszatekintve tényleg felsejlik a dóm tornya.
A déli nap fényében párolognak a szántók, harsogó zöld minden, a sárba az én cipőm és a körülményekkel küzdő biciklisek is beleragadnak. Csodálatos, emberléptékű a táj, elringat a toszkán hepe-hupák hullámzása.
Kicsit fel, kicsit le, sosem túl sokat, sosem túl meredeken. A dombokon apró városkák pihennek, ezeréves utcákkal és zsalugáteres ablakokkal.
Toszkán dombok
Az első nap köde másnap reggel is velem van, ahogy hajnalban kilépek az útra. A hivatalos, vagy ajánlott szakasz Montefiasconéig vezet, de ha belefutunk egy nemzeti ünnep okozta teltházba, akkor könnyen egy 47 km-es nappal nézhetünk szembe, amelynek érdemes korán nekivágni. A Via Francigenán ugyanis viszonylag kicsi szállások üzemelnek, egymástól viszonylag távol, amivel normál időszakban nincs is probléma, összesen 5-10 külföldi zarándokkal találkoztam, de ha kifogunk egy hosszú hétvégét, akkor a sok olasz kirándulóval is versenyeznünk kell.
A ködtől misztikus a táj, de ahogy kicsit feljebb kanyarodunk, gyönyörű kilátást tárul elénk, a ködtakaróból szigetként bukkannak ki a dombtetők. „I have to pinch myself!” – kiált fel mellettem a belga Sarah, és tényleg meg kell csípni magunkat, hogy nem álmodunk-e. Aranyos rózsaszínben játszik, a ködtengeren szigetek úszkálnak, nincs körülöttünk senki más: elviselhetetlenül gyönyörű az élet. Lassacskán a köd eloszlik, a nap erősebbé válik, a tájat a vidék hangjai töltik be, felbukkannak a korai biciklisek és a hajnal varázslata a mindennapok realitásába fordul.
Ködös hajnal
De még ez a valóság is egészen kivételes, ahogy begyalogolunk Buonconventóba, és lerogyunk a nap első cornettója és capuccinója mellé. Szaladnak el a falvak mellettünk: Bodega Caparzo, Torrenieri, San Quirico d'Orcia és a fürdőváros, Bagno Vignoni, ahol a főtér helyét egy meleg vizű tó foglalja el, majd nagy sokára végre Gallina. Gallina nem több, mint egy hosszú utca, egy buszmegállóval, bárral és étteremmel. Utóbbi csak elvitelre készít vacsorát, amit Whatsappon lehet előre megrendelni, így egy percre újra 21. századi emberré válhatunk.
Magányos pékek és jégkék meleg vizek
A gallinai szállás piros ajtaja bezárult mögöttem, de szerencsére a falucska szélén álló egyetlen bár korán kinyitott. Kedvelem ezeket a kis bárokat, egészen egyedülálló a hangulatuk, mintha a múlt századból maradtak volna itt. Megmakacsolta bennük magát az idő. Mostanra egész rutinossá válok abban, hogy a csemegepultból rendeljek szendvicset. Profin mutatok rá a prosciutto crudóra és a pecorinóra, kérem a pomodorót, és azt sem felejtem el külön kiemelni, hogy vajat is kenjenek bele, mert azt maguktól nem tennék. Azon se lepődjünk meg, hogy a toszkánok só nélkül sütik a kenyeret, szomorú, szerelemmentes életet élhetnek arrafelé a pékek.
Gallinából Radicofani csak egy köpés, azért a 14 km-ért szinte nem is érdemes elindulni. Azonban egy kedves olasz társaság a vacsoránál figyelmeztet minket, hogy ne hagyjuk ki Bagni San Filippót, ami ugyan egy pár kilométer letérő az útvonalról, de nagyon megéri, az erdő közepén bugyog fel a forró víz, amiben kedvünk szerint fürdőzhetünk. A Bagni San Filippo név és az odavezető 3 km-es betonút mögött egy falucska bújik meg, hétvégén igen szép számú parkoló autóval együtt.
Bagni San Filipo. Itt egy jeges kék és fehér színekben játszó folyót találunk, ami apró medencéket képez és óriás, az alábukó víz üledékéből épült fehéres-sárgás sziklafalak övezik
Azonban a fák között valóban találunk egy jeges kék és fehér színekben játszó folyót, ami apró medencéket képez és óriás, az alábukó víz üledékéből épült fehéres-sárgás sziklafalak övezik. Eltéveszteni nem tudjuk, a településről csak az embereket és az enyhe kénes szagot kell követnünk. Az odavezető letérő alatt többször elgondolkodtam, hogy megéri-e ez a plusz 6 km caplatás a betonon a déli napsütésben, de
ahogy belefeküdtünk a kékes-fehéres vízbe, körbeölelt minket a selymes fehér iszap és békésen folyt körül minket a folyó, rögtön tudtam, hogy minden egyes métert megért.
Toszkán dombok
Radicofani, az utolsó toszkán vár
Ha eleget pihentünk a gyógyító vizekben, akkor ideje továbbindulni, kietlen és meglehetősen napos ösvényeken haladunk, ami egyszer csak úgy dönt, hogy földi pályafutását megunva inkább felfelé kanyarodik: mászunk. Sokat. Radicofani tornya már messziről látszik, magasan felettünk trónol, karnyújtásnyira érződik, de valahogy minden kanyarral messzebbre kerül, mintha csúfolódna velünk. Megszokhattuk már, hogy a toszkán városok mind ilyen-olyan dombokon helyezkednek el, de Radicofani a maga 814 méteres tengerszint feletti magasságával már tényleg magasan van.
Radicofani, 814 méterrel a tengerszint felett
Köves utcák, kőből rakott házak, spaletták.
Egyaránt lehetünk a középkorban vagy egy mesében.
Az egyházi, adományos alapú szálláshelyre foglalni nem lehet, de a templom melletti ház oldalán van egy telefonszám, amit azonnal tárcsázok is, mielőtt megijedhetnék attól, hogy megint egy olyan nyelven beszéljek, amit nem ismerek. Kedélyes olasz hang szól bele, szerencsére a kulcsszavak elegek ahhoz, hogy egy mágikus arrivo legyen a válasz, és néhány perc kicsit tanácstalan álldogálás után fel is bukkan Brúnó egy nagy kulcscsomóval a kezében. Első vagyok, enyém az Ospitale dei Santi Pietro e Giacomo mind a 16 ágya, amíg meg nem szólal a csengő. Az ajtóban egy göndör hajú, fiatal, mezítlábas fiú mosolyog. Csak Aurian lehet, menet közben hallottam róla pletykákat, az útnak mindig megvannak a maga sztárjai. Őt sem véletlenül emlegették, februárban indult Bretagne-ból, és egészen Isztambulig tervez sétálni. Most már valahol Albániában jár.
Radicofani köves utcái
Radicofani az utolsó állomás Toszkánában, már itt észrevehetően megváltozik a táj. Felnőttek a hegyek körülöttünk. Picit, a toszkán tésztafajtát, azonban még itt is lehet kapni. A kizárólag lisztből és vízből álló tésztát kézzel sodorják kedves kis dundi kukacokká, hogy aztán nyúlból, vaddisznóból vagy kacsából készült szósszal kínálják.
Holnap búcsút intünk Toszkánának, és Lazióban folytatjuk tovább.
Hamarosan érkezik a cikk következő része.
A Via Francigena honlapjáról letölthetjük a szállások hivatalos listáját az elérhetőségekkel együtt. Néhány hellyel e-mailen is fel lehet venni a kapcsolatot, de a legcélratörőbb tényleg telefonálni. A weboldalon a szakaszok GPS trackjét is megtaláljuk, amiket letölthetünk offline használatra. A szakaszok leírását, hosszát, a közbeeső települések és az elérhető szállások listáját megtaláljuk a Gronzén is, általában spanyolul.
Via Francigena: És a végén vízzé válik a test
2024.09.03.Ha azt gondoljuk, hogy Olaszországban mindig süt a nap, akkor tévedünk. Ha még azt is gondoljuk mellé, hogy az írek már igazán hozzáedződtek a vízben gazdag időjáráshoz, és meg se kottyan nekik némi csapadék, akkor újfent tévedünk. Ilyen tévedések nyomán kerültem egy kivételesen szürke reggel egy kopott neonfénnyel megvilágított kávézóba Tony és Fergal mellé Vetrallában.
→ Tovább
Via Francigena: A „ciao” szó varázsereje
2024.08.06.Reggel fél 8-kor még mélyen alszik Radicofani, de a nap már finoman ébresztgeti az utcákat, és olvasztja a csokoládét a teraszon felejtett croissantban. Egy csapat biciklis ül le mellettem, ráérősen koffein- és cukorlöketet vesznek magukhoz, mielőtt nekiindulnak a vasárnapi etapnak. Radicofani-Firenze. Szép táv – bólogatok –, nem lehet majd lazsálni, hagyom, hogy meséljék, merről jöttek és hová tartanak. Egy capuccinónyi találkozás, nem kevés. Majd a fejemre kapom a kalapom, „ciao-ciao” intünk egymásnak az olaszokkal, és azonnal még egy kicsikét szebb lesz a világ. Próbáljátok ki, a ciao szónak varázsereje van.
→ Tovább
Sósivatagtól az esőerdőig – Bringával Dél-Amerikában
2024.07.24.Miért indul neki valaki nyolc hónapnyi tekergésnek bringával a legvadabb kontinensen, Dél-Amerikában? Rengetegszer hallottam ezt a kérdést, de bennem már csak Bolíviában, a harmadik nap reggelén merült fel először. Elállt az eső és a sátor cipzárját kihúzva csak azt láttam, hogy három fekete bika bámul velem szembe, azt várva, mikor kezdem már kirázni a vizet a piros ponyvából.
→ Tovább
