Via Francigena: És a végén vízzé válik a test
Ha azt gondoljuk, hogy Olaszországban mindig süt a nap, akkor tévedünk. Ha még azt is gondoljuk mellé, hogy az írek már igazán hozzáedződtek a vízben gazdag időjáráshoz, és meg se kottyan nekik némi csapadék, akkor újfent tévedünk. Ilyen tévedések nyomán kerültem egy kivételesen szürke reggel egy kopott neonfénnyel megvilágított kávézóba Tony és Fergal mellé Vetrallában.
Tony és Fergal szája lekókadt, a kávé megkeseredett a csészéjükben, szomorúan kettétört a cornettó, ahogy a kezdeti csepergés szakadásba váltott. Pedig megannyi kilométer volt már a lábukban, nehéz volt eldönteni, hogy táskájukat a ducktape vagy a rengeteg felvarró tartja inkább össze. Primitivo, Norte, Francés, Inglés, Invierno, Portugues, Via de la Plata. Mindenütt jártak már. Némi tépelődés után azért csak nem a buszt választottuk, hanem nekiindulunk megint, ezúttal együtt. Esőtáncot mégiscsak jobb társaságban lejteni, akkor is, ha a napsütésért táncolunk.
Az út gondoskodik
Csöndes, elhagyatott utcákon haladunk, a felhők ugyanolyan szürkék felettünk, mint a beton alattunk. Mintha minden állna, néha hajt csak el egy-egy autó, senki sem kívánkozik ki a házból. Mi megyünk, mert nincs nagyon más választás.
Minden napom adott, felkelek és elindulok, és egy kicsit minden nap közelebb érek a célomhoz. Nem kell kitalálni, hogy mit csináljak, csak tenni egyik lábamat a másik elé, elfogadva, ha szép a táj, ha süt a nap, ha akad társaság, és elfogadva azt is, ha nem jön szembe semmi lélegzetelállító, ha szakad az eső, és senkivel sem találkozom.
Azt mondják, hogy az út gondoskodik. Megadja azt, amire szükséged van. Mindig fog jönni segítség, ha tényleg kutyaszorítóba kerül az ember. Nekünk ezúttal éppen a kellő időben felbukkanó bárt juttatott. Már éppen ránk szakadna az ég, amikor felbukkan egy kivénhedt buszmegálló és egy elhagyatott focipálya közé ékelt bár málló hullámpala teteje, aminél hívogatóbbat nem tudom, láttam-e már életemben. A dolgok relativitásának igazsága itt is bebizonyosodott. Nagy csapat olasz húzódik be mellénk, toronyba gyűlnek a presszós csészék, szétgurulnak a mosolyok.
A szerencse persze forgandó, később már hullámpala és tea helyett csak egy út menti fa védelme jut nekünk, de ne legyünk hálátlanok, táncolni azért, hogy kisüssön a nap, vagy éppen végtelenül durcás fejet vágni, mert minden erőfeszítés ellenére még mindig esik, ott is ugyanolyan pompásan lehet, mint máshol.
Helyes mentalitással minden kaland
Capranica az utolsó igazán hangulatos állomás, mielőtt megérkeznénk az örök városba. Itt találjuk a POP (Pilgrims Hosting Pilgrims)-hálózat egyik állomását. A POP célja, hogy zarándokbarát infrastruktúrát hozzanak létre a Francigena útvonalán is, otthonos teret és kapcsolódási pontokat adjanak az úton levőknek.
Ezért a POP-hálózathoz tartozó helyeknél alapkövetelmény, hogy a szállásadók maguk is zarándokok legyenek, és közösségi vacsorát biztosítsanak a hozzájuk betérőnek.
A Travis és Juliane vezette hely tényleg olyan, mintha egy jó barátod otthonába lépnél be, és amikor estére két fiatal zarándokfiú is felbukkan, előkerül egy üveg bor és egy gitár, hirtelen egészen házibuli hangulat lesz a házban.
Capranica különleges kisváros, zegzugos utcáival, lépcsőivel, önmagába forduló sikátoraival egy kedves labirintust képez, amiben jó elveszni. Szívjuk jól magunkba ezt a helyet, mielőtt leereszkednénk a városból kivezető lépcsőkön, és rálépnénk a Sutri felé tartó erdős, patakkal szegélyezett ösvényre.
Tanulság? Ne higgyünk minden jelnek, amit meglátunk. Az alternatív útvonalak azonban sosem csak elvesznek, mindig adnak is. Elsősorban persze extra kilométereket kapunk tőlük, de az autóút helyetti lankák virágos mezőket és lovakat is biztosítanak, valamint elegendő időt, hogy meghallgassam egy kanadai igazságügyi orvosszakértő élettörténetét. A közös gyaloglás kinyitja az embereket.
Jöttünk, láttunk, megérkeztünk
Sok zarándok egyetért, hogy mindig a nap utolsó kilométerei a legnehezebbek, amikor már karnyújtásnyira van a cél, és mégis még mindig menni kell. Amikor már húz a táska, pihenne a láb, már csak lerogyni van kedve az embernek. A Róma felé vezető út ráadásul nem is teszi könnyebbé a megérkezést. Azt hihetnénk, hogy az utolsó szakaszok vannak a legjobban kijárva, de ismét csak tévedünk. A város előtti 20 km-en mintha soha nem járt volna ember, vagy legalábbis az utóbbi pár évben biztosan nem. Baktatunk a Via Cassia négy sávja mellett, majd a forgalmas utat egy vállig érő vegetációval benőtt susnyásra cseréljük, az emberi tevékenységre csak félbetört, megfakult táblák emlékeztetnek.
A bozótharcot a városi dzsungelben folytatjuk, megérezve, hogy mekkora is ez a város valójában.
Az erdőből nem egyből a Szent Péter-bazilika elé lép az ember. De nem is baj, mert ahogy a külvárosi utcákon, a várost körülvevő dombokon, lezárt parkokon vágunk át, kerítéseken átmászva és kukákat kerülgetve, még egy első és utolsó nyugodt pillantást vethetünk Rómára, mielőtt elborít minket a belváros hektikus forgalma és őrült turistaáradata.
Először látni Rómát minden bizonnyal mindenhogyan különleges élmény, de pár száz kilométerrel a hátunk mögött, gyalog megérkezni mindenképpen sajátos tapasztalás. Mikor 2023-ban elindultam a Camino del Nortén, nagyon foglalkoztatott, hogy milyen lehet megérkezni valahova, ahová több tízezer ember gyalogol el minden évben.
Ugyanilyen kíváncsiság munkált bennem Rómához közeledve is, milyen hangulata és ereje lehet ennek a városnak, ami már huszonnyolc évszázada ott áll, ahol. Megsűrűsödik az utcáján a történelem, vagy teljesen kitölti a tereit a modern élet lüktetése, és már a kövek réseiből sem üti fel a fejét, a minden sarkon ott magasodó templomok kapuján sem árad ki az a több ezer év? A farkasok nevelte Romulus és Remus városának esszenciáját még az ókori emlékekben, Fellini filmjeiben vagy turistáknak kínált limoncellós pohár alján kell-e keresnem?
Santiago de Compostelában mindenki zarándok, mindenki látja rajtad hogy zarándok vagy, egy kaszthoz tartozol, és elismerően néznek rád, örülnek neked, mert megérkeztél 100, 200, 300, 900 km után. Tudják, hogy ide indultál, és most végre megjöttél.
Róma más, Róma hullámzik és lüktet, egy hatalmas civilizációs tömeg, ahol nem tudják, ki vagy. Nem ismernek rád, legjobb esetben is csak egy izzadt hátizsákos kirándulónak néznek. Nem tudják és nem is érdekeli őket, hogy honnan és miért jöttél. Éppen ezért elképesztő érzés ott állni a Vatikán főterén, nézni azt a hatalmas bazilikát, mélyet lélegezni, egy szigetnyi pillanatot magad köré vonni, hagyni, hogy betöltsön az érzés, hogy igen, itt vagyok, megérkeztem. Belesüppedni ebbe a köztes pillanatba, valaminek a végén és valami újnak a kezdetén.
Ebben a szigetélményben és a turistává átállásban segít egy egészen különleges albergue a Trasteverén. A Spedale della Provvidenza di San Giacomo e San Benedetto Labre kapujában összeverődnek az útról ismerős arcok, együtt várjuk, hogy elüsse a hármat a harang, és nyíljon az ajtó. Fehér hajú hospitalero fogad minket, az albergue belső udvara maga a béke szigete. Ahogy sok helyen az úton, itt is jelen vannak még a vallásos gyökerek, a közös vacsorát rövid ima és egy lábmosásszertartás előzte meg.
Tényleg megérkeztünk. Majd az ünnepélyességet lassan feloldja a kések és villák zörgése, a halkan induló történetek és az egyre hangosabb nevetések.
A következő reggel már félig turistaként lépünk bele a városnézésbe, ilyen gyorsan mozdulnak a dolgok. Nem marad más, mint úgy tenni, mintha a testünk víz lenne, így folyva át a szűk utcákon sűrűsödő embertömegen, a Colossuem előtt vagy a Trevi-kútnál. Mozdulva azzal a testtel, ami egészen idáig elhozott, és még visz is tovább, lassan belecsorogva az elválásba, a továbbmenésbe, akár haza repülünk, akár gyaloglunk tovább.
Ha szorgosan gyűjtöttük a pecséteket a szállásokon, akkor a Szent Péter tér jobb oldalán keressük meg a biztonsági őröket, és mutassuk be a zarándokútlevelünket. Mint zarándokok, soron kívül bemehetünk a bazilikába, de sajnos a beengedés nincs igazán megszervezve, ezért csúnya tekintetekre és némi lökdösődésre kell számítani az átvilágító kapuk előtt, de ez még mindig csekély ár azért, hogy ne kelljen kiállni a kilométeres sort. Ha bejutottunk, bármelyik ott dolgozó segít majd kiállítani nekünk a Vatikán pecsétjével ellátott Testimoniumot.
Via Francigena: A „ciao” szó varázsereje
2024.08.06.Reggel fél 8-kor még mélyen alszik Radicofani, de a nap már finoman ébresztgeti az utcákat, és olvasztja a csokoládét a teraszon felejtett croissantban. Egy csapat biciklis ül le mellettem, ráérősen koffein- és cukorlöketet vesznek magukhoz, mielőtt nekiindulnak a vasárnapi etapnak. Radicofani-Firenze. Szép táv – bólogatok –, nem lehet majd lazsálni, hagyom, hogy meséljék, merről jöttek és hová tartanak. Egy capuccinónyi találkozás, nem kevés. Majd a fejemre kapom a kalapom, „ciao-ciao” intünk egymásnak az olaszokkal, és azonnal még egy kicsikét szebb lesz a világ. Próbáljátok ki, a ciao szónak varázsereje van.
→ Tovább
Sósivatagtól az esőerdőig – Bringával Dél-Amerikában
2024.07.24.Miért indul neki valaki nyolc hónapnyi tekergésnek bringával a legvadabb kontinensen, Dél-Amerikában? Rengetegszer hallottam ezt a kérdést, de bennem már csak Bolíviában, a harmadik nap reggelén merült fel először. Elállt az eső és a sátor cipzárját kihúzva csak azt láttam, hogy három fekete bika bámul velem szembe, azt várva, mikor kezdem már kirázni a vizet a piros ponyvából.
→ Tovább
Via Francigena: Az út, ami tényleg Rómába vezet
2024.07.04.„Allora, posso prenotare una camera…?” – ezzel a bátortalan és minden bizonnyal hibásan kiejtett olasz kérdéssel kezdődött az út, ami 300 km gyaloglással később a Vatikánban ért véget. Ekkor még Pesten ültem a hátizsákom mellett, a Google-fordítóra támaszkodva próbáltam szállásokat foglalni. Telefonon. Olaszul. Mert az apácák bizony nem beszélnek angolul és csak elvétve válaszolnak e-mailekre. Így maradt a jó öreg telefon; még el sem indultam, de a Via Francigena máris egyszerre időutazás és kaland.
→ Tovább
