A szerdai nap egyhangú vezetéssel telt.

Jó 13 óra alatt abszolválom a Miskolc-Pontresina távolságot és őszintén megvallva jól eset megérkezni a hazai kánikulából a svájci hegyek alig huszonpár fokos nyarába.

Támogató márkám, a Mamut révén, pár nap fotózás, majd egy kis levezető verseny várt itt rám. Megérkezés után nem sokkal ágynak is dőltem, amiben nem csak az egész napos vezetés, hanem az időjárás változása is szerepet játszott.

Reggelre ugyanis megérkezett a jó öreg hidegfront, esővel, köddel, hideggel, amihez némi magasság emelkedéssel is hozzájárultunk. A fotózást ugyanis 2985 méter magasan kezdtük, a gleccserek tövében, alig pár Celsius fokban. Érdekesek ezek a váltások. Egyik nap a magyar róna párás 35 Celsius foka, másnap reggel pedig 3 fok, eső, köd és hozzá a 3000 méter rideg légnyomása. Tisztára, mint a sampon reklámban… ragyogó napsütés, vagy szitáló eső, nem számít, a hajam az tökéletes…

1 / 4

No de megcsináljuk a képeket, sőt másnap is liftezünk pár ezer méter szintet.

Sziszifuszi munka ez a fotózás, sok türelem kell hozzá, de megvan, hiszen a svájci „munkatempó” kifejezetten barátságos…

Mire észbe kapunk máris itt a verseny napja. Az idő megjavul, ismét meleg lesz.

A versenyen nincs erős mezőny, a táv jó 83 kilométer 5000méter szinttel, így amolyan kötelező „fusd végig és nyerj” hangulatot áraszt minden. Persze hiszen itt mi vagyunk a „hazai” versenyzők, mivel a Mamut támogatja a versenyt. Riportok, reflektorfény, sztárság.

Furcsa eddig nem tapasztalt odafigyelés. Beállunk a rajtvonalhoz Ildikóval, szinte mellénk állni is alig mernek. Nem baj, azért csinálunk a rajtnak egy kis hangulatot…

Aztán nekivágunk.

2 / 4

A rajt előtti pillanatok

Rögtön az élre állok, majd el is szakadok José-tól a spanyol sráctól. Kissé mögötte a francia Yan következik. Futom a saját versenytempómat, ami megy is jól. Az első hegyen 13 kilométeren emelkedünk 1300 métert majd 10 kilométeren süllyedünk 1500 méternyit.

Jó kis alpesi gombóc a lábaknak.

Hamar felérek, bár a légzésem nem olyan jó, majd fordulok is a völgy irányába. Szemből zászlókkal, keresztekkel felszerelt zarándok csapat érkezik, akik vidám integetéssel éltetnek. Én persze vissza vidámkodok rájuk, hiszen minden olyan idilli és barátságos, mint a mesében. 

Egyedül csak egy dolog bánt.

Ugyanis egy teljesen új cipőben futok, ami a lejtőn kifejezetten üti, elveri a lábaimat. Párszor megállok, igazgatom a fűzőket és a talpbetétet, de nem segít.

Leérek, gyors frissítés és már indul is a következő elnyújtott fölfelé. Jól haladok, tartom a hatperces kilométerenkénti átlagot, ami szintes, alpesi körülmények között normális tempó.

3 / 4

Útban a völgy felé

Közben a nap egyre melegebben süt.

Nyílt területen kanyargunk, jól futható, széles utakon. A légzésem ismét nincs rendben, lassulok picit, de ezt betudom a már megtett 30 kilométernek. Ráfordulok egy meredek szakaszra és abban a pillanatban szinte minden erőm elszáll. Csak gyalogolni bírok, ver a víz, émelygek.

Nem esek pánikba, sok ilyet átéltem már. Előkotrok némi kalóriát és megiszom a maradék vizem. Tempóm csökkent, elkezdem a „rendszer” újraindítását. Az alig pár száz méter gyaloglás adta izomterhelés máris vádli görccsel büntet.

Elő a magnézium és kalcium készletet, gyors turmixot készítek egy tehénitató vízéből.

Be a szervezetbe. Nem sokat segít.

Szerencsére közben elérkezek egy frissítőhöz. Eszeveszett gyorsasággal próbálok egyszerre kalóriát pótolni, és görcsölést elhárítani. Megyek tovább, sajnos futni nem bírok, mert amint nekikezdek, egyből büntet a görcs. De szédelgek is és furcsán szúr, feszít az összes belső szervem. Nem erőltetem, megvárom inkább, hogy lejtő következzen.

Végre. Füves egynyomos, puha lejtő.

Na, itt helyre jövök.

Egy kanyar, még egy, aztán fák árnyéka. Leköti a figyelmem a belsőmben zajló dolgok menete.

Magas fű takarja az ösvényt, lépek, de nem látom, hogy hova. Koncentrációm gyenge, hibázok.

Egy rossz lépés, az új cipő vékony talpkiképzése elfordítja a lábam. Illetve a bokám fordul, testem mintegy zsák követi.

Eldőlök.

Sóhajtva érek földet. Puhának érzek mindent, a fű hűvös simasága jól esik a testemnek. Pár másodpercig maradok fekve, mozdulatlanul. De jó így…Itt kéne maradnom. Itt, igen itt, és nem menni tovább. Hogy ne fájjon semmi, hogy ne keljen már küzdeni és kitartani. Igen, ott kiszakadt belőlem minden, ami a futásra motivált eddig.
De az egom parancsokat ad. Felállok és ellenőrzöm a sérülésem. Nincs nagy baj, csak erősen meghúztam a szalagokat, ezért csak gyalogolni bírok. Ha futok, akkor az csak bicegve megy. De szó sincs futásról. Innentől marad a  gyaloglás. Hamar utolérnek így a vetélytársak. Beletörődve, sorsomnak megadva magam sétálok lefelé. Sorra előznek meg. Elhatározom, hogy feladom a versenyt. Legyalogolok a következő frissítőhöz és ott kiszállok, mert ennek így nincs értelme. Szomorú, de megkönnyebbült vagyok ettől a gondolattól. Szomorú, mert nagyon-nagyon régen nem adtam fel versenyt és tudom, hogy milyen csalódottak lesznek a lányaim. Krisztáról, a feleségemről már nem is beszélve. Persze pont ők várna lent a következő ponton…!

De megkönnyebbült is vagyok, mert nem kell tovább küzdenem és szenvednem a következő nyolc órában.

Üdítő, ha az ember egy halom fizikai fájdalomtól szabadul meg, egy egyszerű szócska kimondásával.

Feladom.

Talán ez a szó a legerősebb és leggyorsabb fájdalomcsillapító.

Fura, de ezt akkor tökéletesen el is hittem. Íme, elkövettem az összes olyan hibát, amit el lehet követni egy ultra távú verseny teljesítése közben. Mind fizikálisan, mind mentálisan a padlóra kerültem. Semmiben nem láttam meg a jót, sőt, előre vetítettem magamnak, hogy ez így is marad a célig és csak a feladás segíthet.
Szemem lesütve, bicegve érkezek le a frissítő ponthoz. Mindenki próbál segíteni, de csak lerogyok egy padra és előadom a „nagy halált”. A gyermekeim riadtan, idegesen állnak mellettem.

Nem tudok a szemükbe nézni. Valahogy nem megy.

Kriszta majd felrobban mérgében. Csak pár szót sziszeg a fogai között. Én pedig sajnáltatva magam, igyekszem a feladáshoz „cinkostársakat” nyerni magamnak.

Ülök és várok. Várok valamire.

Hideg vízzel locsolgatom a bokám, és mindent rossznak látok.

Kész.

Ez most a völgy alja.

Aztán az asszony mond pár mondatot. Váratlanul egy tükröt állít elém vele. Egy tükröt, amit nem a fájdalom csiszolt élessé, egy tükröt, ahol láthatom magam, és megérthetem, hogy mi is történik velem most valójában. Igen, ebben a tükörben most az összes gyengeségemet látom.
Mint egy sebzett vad, mérgesen állok talpra. Dühösen belerúgok a kulacsomba, ami a vidáman játszó gyerekek közé repül. (jó, de miből fogok ezután inni?)

Vicsorogva, nyögve, bicegve, mérgesen magamra és mindenre tovább indulok.

Tíz méter, majd húsz méter, aztán száz méter. A test engedelmeskedik, a tudat most a méregből merít energiákat. Pár kilométer alatt teljesen megnyugszom. Elfogadom, hogy végig megyek, kerül, amibe kerül. Megkötöm az alkumat a Jó Istennel...

Közben Ildikó ér utol. Nem lepődöm meg, hiszen jó húsz percet üldögéltem, meg a sok gyaloglással is elment az idő. Megörülök neki. De jó lesz majd vele együtt futni. Meglepem azzal, hogy általa felkínált energia gélt elfogadom. A belsőm nincs rendben, de most már hajlandó vagyok, sőt tenni akarok, hogy ez változzon. Érdekes, és jól mutatja a fizikális állapotom, hogy amíg két hete egy gélt és két liter folyadékot ittam egy hasonló terhelésű versenyen, addig itt ennek a sokszorosa (10 gél és öt liter) is kevésnek bizonyult. Hát ennyit a tudat a fizikális testre való hatásáról.
 

Rövidesen előre futok Ildikótól, hiszen fölfelé tudok haladni, de lefelé csak bicegek. Megállapodunk ebben a taktikában, hogy menjek csak mindig a fölfeléken előre, ő majd a lejtőkön szépen utolér.

Ez aztán olyan jól sikerül, hogy a következő 25 kilométerben nem is találkozunk.

Közben megy a „robotmunka”. Haladok, de olyan mintha iszapban futnék.

Folyamatosan kell ennem és innom, mert egy kis kihagyás és máris büntet a görcs, szédül a fej.

Olyan, mintha lyukas lennék valahol, és az a sok-sok kalória kifolyna belőlem. Persze a bicegős futás által a más izmokra tevődött többletterhelés szépen hozza a fájdalmakat. A felborult futóstílus már csak ilyen, de ennek ellenére azért haladgatok előre. A nap közben kezd lebukni a látóhatáron és én megkezdem az utolsó hegymenetemet.

Szerencsére itt ér utol ismét Ildikó, és így együtt vágunk neki.

Nagyon jó érzés, hogy itt van. Beszélgetünk, csacsogunk, és közben esszük a kilométereket.

Olyan biztonságérzés féle száll meg, hogy egész jó tempót bírok futni tőle. Persze ez az érzés hamar elszáll, amint az egyre sűrűsödő szürkületben a köves lejtőkre kanyarodunk. Jön az utolsó frissítő, innen már csak szűk tíz kilométer van hátra. Ottó segédkezik itt nekünk és közli, hogy a második helyen futó spanyol srác itt van előttünk három percre. Ildikó próbál noszogatni, hogy érjük utol. Engem viszont csak a célba érkezés motivál.

Verseny? Az meg mi, és minek?
Viszont az egyre növekvő sötétséggel versenybe szállunk. A tét, hogy felérünk e az utolsó hegytetőre még lámpa világítás nélkül. Nyerünk, és a legutolsó világosság darabocskák között érkezünk a Strelapas füves nyergébe.

2345 méteren vagyunk és este háromnegyed tíz van. Közel 12 órája indultunk. Lent Davos fényei hívnak, csábítanak. Felkapcsoljuk a fejlámpákat és egy fantasztikus zuhanásba kezdünk.

A következő öt kilométeren 800 méter süllyedünk, úgy hogy közben végig látjuk a kivilágított várost magunk alatt. Olyan mintha repülnék lefelé és az utcák lennének a leszálló pályák.

Egymás mellett futunk Ildikóval. Nincs köztünk húsz centinél több, mégsem ütközünk össze.

Az utóbbi nap együtt futásának harmóniája úgy köt össze minket, mint egy hullám. Ha ő balra lép tíz centit, én is balra lépek. Ha jobbra, akkor én is ugyanannyit.

Így érünk le, majd kézen fogva át a célkapun.

4 / 4

A futásban a legjobb dolog beérni és végre megállni.
Megállni és érezni, hogy sikerült, igen megcsináltuk.
 

Érezni, hogy vagyunk, érezni, hogy képesek vagyunk rá.
Érezni, hogy a tanulás útja örök, és nincs olyan vert helyzet, amiből ne lehetne felállni.

Megállni és csak érezni.
Érezni, hogy mi magunk vagyunk a kulcs, ami a végtelenségre nyíló ajtó zárát átfordítja.

Amikor beértem én ezt éreztem.

Mert a völgybe kell érnünk, hogy megértsük a hegy ajándékát…