Aznap reggel is korán kellett keljünk, hisz Pálházáról negyed nyolckor indult az autóbuszjáratunk Vágáshuta irányába. A járatba egy öregebb Ikarust tettek a forgalomirányítók, így rövid nosztalgiautazásban is részt vehettünk.

Elég gyorsan belecsaptunk a lecsóba, és megindultunk „lenek” az 1700- as években idetelepített üveghutából (Prédahegyi huta) kialakult szlovák faluban. Az első üveghutai munkások, erdőmunkások a Felvidék szlovák falvaiból érkeztek, és a zárt életnek köszönhetően az identitásukat a mai lakók is büszkén tarják.

A faanyag kimerülésével új munka után kellett nézni, ekkor a férfiak többsége üveges tótnak, majd Trianon után drótostótnak állt. Őket a hatalmas, hátukon cipelt bádogos ládájukról lehetett felismerni, ha pedig faluba értek, minden házba bekiabáltak: „Drótozok, fótozok, fazekat, lábast, dézsát, kádat javítok". A vándorlással a 20. század közepén felhagytak, próbálkoztak még állattartással, de ez szegényes megélhetési forrás volt. Az 1980-as évek végére aztán visszaszorult az állattartás, megkezdődött a falu elszegényedése és a lakosság elszivárgása. Mára üdülőházakat, vendégházakat nyitottak, ezek adnak némi fellendülést a településnek.

Elhagyott és szépen karbantartott házak közt tettük meg az első lépéseket az egykoron sokkal szebb napokat látott Huta kocsmáig. Egykoron ez a kéktúra egyik ikonikus helye volt, de mára nagyon lerobbant, igaz, a jelek azt mutatják, zárva van. Az OKT potentátjai nagyon helyesen, az itt lévő bélyegzőt eltelepítették pár méterrel lejjebbre, egy vendégházzal szembe, az OKK információs táblára. Szabadtéri üveghutaműhely, vendégházak, kék kutak mellett ereszkedtünk a faluban, egy gyors pillantás a Nagyboldogasszony-templomra, és amilyen gyorsan jöttünk, olyan gyorsan el is hagytuk Vágáshutát.

Az eső is alábbhagyott, így állandó túratársam az aszfalton komoly tempót diktált a hatalmas hegyek közé ékelődött Hosszú-patak völgyében. Látnivaló nem sok akadt, alig 20 perec múlva már tanácstalanul toporogtunk a kék letörésénél, keresve a Margit-kút nevet viselő forrást és pihenőhelyet. Vagy nagyon figyelmetlenek voltunk, vagy már nem létezik ez, mert nem láttuk, okoseszközt meg lusta voltam elővenni, hisz annyira nem volt ez fontos. Megvártuk, míg négy hatalmas erdészeti monstrum és az őket követő kiszolgáló gépesített járművek kijönnek az erdőből, majd a frissen vágott sáros nyomvonalakban beléptünk a Hollós-patak völgyébe.

Egy alkalmas helyen megtartottuk a szokásos túraindító szeánszot az erre a túrára hozott eperfapálinkával. Szerencsére azonban pár száz méter megtétele után a dagonyás út kifordult alólunk, és egy füves szekérútra tértünk. Felüdülés volt! Az eső továbbra is intenzíven esett, és a lehulló vízcseppek a fákról csak tovább fokozták az élvezetet, de sebaj, elvégre nem cukorból vagyunk, és az esőkabát is jó szolgálatot tett újból.

Kellemes szintezéssel jutottunk el a Hollós-patak egyik forráseredetéhez, közben szalamandrákat kerülgettünk, majd jött életem párjának egyik kedvence: a patakátkelés.

Innét előbb enyhébb kapaszkodásba kezdtünk, de aztán bedurvult a sziklás, gyökeres hegyoldal, ami az esőben, sárban rendesen csúszott is. Néhol el-el hagytuk az egyszemélyes ösvényt, és inkább a biztosabb tapadást nyújtó erdőben haladtunk. Rövid, de küzdős szakasz volt ez. Azonban mint tudjuk, egyszer minden véget ér, és minden hegyre felérünk! Most sem volt másképpen! Hatalmas kövek gördültek le, amint kiléptünk az erdőből a vadkörte- és vadalmafák közé. Még az eső is elállt, esőkabátok le!

Bazalttal szórt útra léptünk, mely még pár métert emelkedett, aztán esztelen lejtésbe kezdett, alig bírtunk fékezni, ami külön jót tett kopott térdeinknek. Így értük el Nagyhuta első házait a Szent Anna-templomnál. A település a többi „hutához” hasonlóan a 18. század óta létezik, amikor szlovák betelepülők érkeztek a környékre, hogy a Rákóczi uradalom számára szükséges üveget előállítsák.

Alig tettünk meg pár lépést a kihalt faluban, máris öltözni kellett, hisz újból megnyíltak az égi csatornák. Trappolással, jellegzetes parasztházak között értük el a település autóbusz-fordulóját és a polgármesteri hivatalt, ahol dolgunk akadt, hisz ennek a kerítésén található az OKT-pecsét. Szakadó esőben végeztük el az adminisztrációt, alig bírtuk takargatni a füzeteket, de azok így is jól eláztak. Mindegy legalább az „inkvizítorok” is látják, hogy semmi nem tud megállítani bennünket, ha egyszer elindulunk. Pecsételés után kedvesem begyújtotta az utánégetőket, hisz az esőben nem érdemes nézelődni, és még fotózni sem a legszerencsésebb, ha kicsit is féltjük készülékeinket. Gyorsan fogytak az aszfaltméterek a Gilevár-tető és a Som-hegy közé ékelődött keskeny völgyben, ahol egy általunk nem ismert patak is csordogált.

Pillanatokon belül Kishután voltunk. A kicsi jelző erre a „Hutára”, legalábbis a hosszát tekintve egyáltalán nem illik, hisz rohadt sokat slattyogtunk a faluban. Olyan sokat, hogy még az eső is alábbhagyott. Valóságos felüdülés volt elérni a bót-kocsma kombót a kőkapui elágazásnál, a Kemence-patak partján és a kisvasút megállójánál.

Átléptünk a Kemence-pataki kisvasút keskeny nyomtávján, mely jelenlegi határainkon belül a legöregebb erdei-, hegyi vonal Pálháza és Rostalló között. Kőkapu és Pálháza közötti lóvontatású vonalat 1888-ban adták át nagy csinnadrattával, melyet a századforduló után bővítettek Rostallóig, mikor a hegyben alagutat vájtak. Gőzvontatásra az 1920-as években tértek át, majd 1924-ben összekapcsolták a Hegyközi Kisvasúttal. Az 1950-es évek végétől személyforgalmat is bonyolítottak a vonalon. Mikor a Hegyközi Kisvasutat halálra ítélték, ennek a szárnynak is rezgett a léc, de aztán megúszta üzemszünettel. A Csipkerózsika-álomból helyi erdészek és önkéntesek áldozatos munkájával 9 esztendő múltán ébredt, és ekkortól turisztikai jelleggel üzemel. Köszönjük Dr. Lenár Györgynek és munkatársainak, hogy megőrizték nekünk ezt az óriási értéket!

Átkeltünk a kisvasút alig használt pályáján, majd a Kemence-patakon, megtettünk még pár lépést Kishután, és vettünk egy éles balra átot, és berongyoltunk a Szuha- völgybe. Egy darabig még hétvégi és vendégházak közt vándoroltunk, aztán a csodaszép völgyben egy örömtúrázás vette kezdetét, könnyű terepen. Csak az a fránya eső ne kezdett volna rá megint!

A vége felé összeszűkült a völgy, egy kanyonban éreztük magunkat. Sziklába vájt pincék mellett érkeztünk meg Nagybózsvára, a 10 m magas vörös riolit-habláva a Bózsvai- sziklánál. Csehországban jártunk! Bózsva e részét illetik mind a mai napig ezen a néven, mivel a településnek ennek a részén éltek a cseh husziták.

Csodás fotóponthoz értünk, ki is használtuk, mielőtt átkeltünk a Bózsva-patakon, melynek a felduzzasztásával hozták létre a falu központjában az Etelka-tavat. A falu központjában a kultúrház előtt pecsétet nyomtunk az itinerjeinkbe, tízóraiztunk, kávéztunk a kőkorszaki település buszmegállójában. A honfoglalást követően egészen az 1400-as évekig királyi birtok, majd a Perényi család a település hűbérura.

Egy kis pihenés után újabb aszfaltkoptatás kezdődött a temetőig, ezúttal már esőkabát nélkül, sőt, a nap is ki-ki kandikált a felhők közül. A Zemplénben rengeteg birsalma- és birskörtefa, diófa és szilvafa szegélyezte az utunkat, ez Kisbózsvára kapaszkodva sem volt másképpen. Mikor felértünk a nevesincs kis dombra, és kinyílt a látóhatár, kedvesem azonnal örömkönnyeket hullatott, de szerénységemen is erőt vett az érzékenység. Földbe gyökerezett a lábunk, percekig szólni sem tudtunk, csak lapogattuk egymást.

Elérhető közelségbe került, amiért annyit küzdöttünk, gyalogoltunk sárban-hóban-esőben, forróságban és fagyban. Nagy öröm járta át lelkünk. Órákig tudtuk volna élvezni a képet, de tovább kellett állni Kisbózsva felé, ahol régészeti feltárások során egy bronzkori kard is előkerült. Az Árpád-korban királyi birtok, de IV. Béla hűségükért 1264-ben a Rákócziak őseinek ajándékozta. A török dúlásba elpusztult a falu, majd később magyar, tót és ruszin telepesek érkeznek. A Bombelles grófoknak szép kastélya állt itt, de mára ennek csak a romjai fedezhetőek fel.

A volt vasúti megállónál északnyugatnak fordultunk, és megtettük az első lépéseket az egykori vasúti töltésen, amelyre már évtizedek óta kerékpárutat terveznek. A haranglábnál búcsúztunk el Kisbózsvától, és vadregényesebb rész következett erdőben, patak mellett, nosztalgiázva egy valamikori csodás vasútvonalról. A Hegyközi Kisvasutat fényes pompával adták át 1924-ben, majd hasonló külsőségek között 1927-ben Sárospatakig hosszabbították a pályát. Ekkor kapcsolódott össze a Bodrogközi Gazdasági Vasúttal. 1930-ban Balsánál vasúti Tisza-hidat építenek, ekkortól a pálya egészen Nyíregyházáig ért. A fényes évek azonban csak 1945-ig tartottak, ekkor a visszavonuló németek felrobbantják a Tisza-hidat, ami soha többé nem épül újjá. Megkezdődik a vonal lassú haláltusája. A „Nagy Eszme” közlekedéspolitikája halálra ítélte a kisvasutakat, először 1976-ban a bodrogközi vasutat zárják be, a hegyközi vasút még 1980-ig húzza. Ekkor országos botrány közepette bezárják ezt a vonalat is.

A Nyíri-patak mellett haladunk az egykori vasúti pályán, mely ma is teljességgel kivehető, bár a természet veszi vissza a területet, de szerencsére mi turisták mindig ösvényt taposunk, és legalább így tudjuk megőrizni a csodának egy darabját, melyet esztelenül romboltak le. Országúton kelünk át, majd dzsungelben „rambóskodunk” egy nagyon keskeny ösvényen a kőzúzalékos egykori pályán. Mikor azt hisszük vége, kinyílik a tér, de ez csak rövid délibáb, pár méter után újra kezdődik minden elölről. Ruháinkon millió bogáncs, légy, levél, de szerencsére a kullancsok, darazsak messze elkerülnek bennünket.

Több egykori vasúti hídon kelünk át, melyet rejtélyes okból meghagytak, ez nem vall az esztelen rombolásra. Védműveket nézünk forrásnak, elmarad a dzsindzsa, és először a füzérkomlói stadiont látjuk meg, aztán feltűnik a mementóként kiállított MK45-ös dízel is az egykori végállomáson. Aszfaltra lépünk, és ez már mai túránkon végig is kísér, bölényt nézünk hazánk egyetlen bölényrezervátumában, fényképezés, kis pihenő a „múzeummozdonynál”.

Az Árpád-kori településnek, mely nevét a komlóról kapra, csak a szélét érinti a „nagy kék” sáv, a központot messze elkerüli. Apró patak hídján kelünk át, és máris a hollóházi országútra kanyarodunk, hogy azon tegyünk meg pár lépést, majd dobunk egy balra átot, és megkezdjük a nagyjából 3 km-es vándorlást a Komlós-völgyben futó keskeny kerékpárúton. Beforduláskor újabb csodás kép tárult elénk a gomolyfelhőkben úszó hófehér várról a sziklaormon. A látvány csodás volt, de ugyanakkor semmi jót nem ígért.

Beléptünk az emelkedő aszfaltcsíkon a sűrű erdőbe, ezzel egyszerre természetesen a vár is eltűnt szemünk látóköréből, helyette viszont megérkezett a már oly annyira várt csapadék. Megint öltöztünk, de ez az eső már ki is tartott egészen Füzérig. Folyamatosan, kellemesen emelkedett alattunk a bicikliút, így kedvesem egyre fokozta a tempót, mert már nagyon elegünk volt az állandóan visszatérő esőből.

Alig bírtunk betelni a látvánnyal, bőven kattogtak a masinák kioldói, jó pár emlékkép elkészült, de mivel nem akartunk bőrig ázni, sokkal hamarább álltunk tovább, mint szerettünk volna.

Ereszkedni kezdett alattunk az aszfaltcsík, így újból fokoztuk a tempót, és hamarosan már Füzér első házai között tapostuk a tócsákat. Erősnek mondható dombon kapaszkodtunk Füzér centrumának irányába, a templomnál az órámra sandítok 13,28. Hoppácska! 4 perc múlva jön az első délutáni járat. El fogjuk érni, nagyon jó időt sikerült rittyentenünk ma is! Időben érkezett az autóbusz, mellyel Hollóházáig utaztunk, ahonnét pár perc múlva indult a járat Pálházára, ahol fél háromkor kászálódtunk le elgémberedett lábakkal a buszról.

Valahogy így is terveztem, nem hiába ebben nagy vagyok! Így maradt még bőven idő két újabb kincset felkeresni a Zemplénben. Először Füzérradványra a Károlyi kastélyhoz hajtattunk, ahol csak hüledeztünk, hogy milyen csodálatosan rendbe rakták ezt a főúri rezidenciát. Na, itt megint eláztunk volna, ha nem a kastélyban múlatjuk az időt. Látogatás után még pótoltuk koffeinszintünket a végtelenül elegáns kávézóban, még szerencse, hogy az autóban idefele átöltöztünk, mert a csatakos gúnyáinkba biztos nem kellett volna kastélyt látogatnunk.

De még nem ért véget a kulturális program, hiszen Széphalmon, a Kazinczy-parkban fejet hajtottunk a legnagyobb nyelvújítónk emléke előtt, majd nagyon érdekes és tanulságos feltöltődés volt a kedves idegenvezetőnkkel bejárt múzeumlátogatás a Magyar Nyelv Múzeumában. És még mindig nem volt vége a napnak, hisz a Ronyva-patakon átkeltünk az elszakított városrészbe, Tótújhelyre, hogy az elmaradhatatlan kofolát és más szlovák ínyencségeket beszerezzük. Aznap később mentünk vacsorázni a Dinóba, hisz másnap kényelmesebb napra készültünk.