Az elmúlt évek tapasztalata azt mondatja velem, hogy amikor az átlagkiránduló a kirándulását tervezi, leginkább két ponton hibázhat - már ha lehet ilyet mondani a szabadidő eltöltésének egyik legkellemesebb módja kapcsán: az úti célok és a megteendő távolság terén. Méghozzá nem azért, mert kis vagy nagy távot, hegycsúcsot, közepes szintet, vagy biciklizhető szekérutat tervez, hanem egyáltalán azért, mert célt és távolságot tervez. Az internet és a zsebre vágható eszközök mára elképzelhetetlen mértékben kiszolgálnak minket, nélkülük viszont korábban elképzelhetetlen élményt tudott nyújtani egy olyan túra, aminek nincs előre definiálható pontja, mint egy hegytető, vagy vízesés, és nincs különösebb távolsága vagy szintemelkedése sem: elég egy kicsit sétálni, és leülni, mondjuk a harmadik gyümölcsfa tövébe, ahol tényleg nincs más, csak egy tucat viskó, pár névtelen domb a szomszédban, és néhány megawattnyi villamos erőmű.
Rossz helyen járnánk? Dehogy, üdvözlet a csetényi paradicsomból!

 

 
Mindent és semmit
 

A környékre vezető felfedezőút még egészen rég, 2005 nyarán kezdődött. Hozzávalók: egy csetelésből megismert úti cél (már akkor is az átkozott célkeresés…), ismeretlen vidék otthon felejtett térképpel, és természetesen semmiféle mobil internet, csak egy csipetnyi, tényleg csak a betonfalak elhagyásához és a távolság megtartásához feltétlenül szükséges kalandvágy. Ezek segítségével egy fél délelőtt, három buszról buszra átszállás és egy villámgyors reflexszel megnyomott leszállásjelző után, meg is érkeztem az akkor üzemelő egyetlen csetényi szélerőmű tövébe, a Zirc-Mór országút széléhez, ahonnan a környék nagy részére nyíló kilátáson kívül pont az a bizonyos „semmi különös” fogadott, ami miatt ez a hely ma is az egyik kedvencem.

 

 

Az akkor néhány órás kitelepülés még csak az országút utazóinak figyelésével indult: a kényelmes ebédidő alatt érkeztek vidáman integető motorosok, kabriótalálkozóra igyekvő autósok, edző bringások, akik mind a kikapcsolódási lehetőséget keresték és találták meg, távol a forgalmas hétvégi célpontoktól. A későbbi látogatásokon persze már bejártam az egész szőlőhegyet, de távolabbra valahogy nem vitt az út, hiszen minden, ami a hely varázsát adja, itt van a szélerőművek rövid üzemi útja mentén.

 

Száraz lábbal a hullámok hátán

A bakonyi Tési-fennsík északi oldalának tövében, az évmilliók alatt felhalmozott üledékből a szél és a víz felszínalakító munkája alakította ki a sok száz kisebb-nagyobb dombot és völgyet, amelyek vizei végül a közeli Jásd fölött és alatt torkollnak a környék fő vízgyűjtőjének számító Galya-patakba. Ennek vize a közismert Galya-szurdok pompás áttörésén hagyja el a Bakonyt.

 

 

A szőlőtermesztés mérsékelten kedvező adottságai ellenére Csetényben nagy hagyománya van a borászatnak, az itteni hegy levét már az 1600-as évek óta ismerik a környéken. Bár a 19. századvégi filoxérajárvány, majd az 1960-as évek változásai itt is alaposan lecsökkentették a termőterületet, sok helyi gazda tart ki a saját bor készítése mellett, ápolva saját hobbija mellett a tájat is. Ahol pedig nem terem szőlő, a szántóföldak végtelen párhuzamos barázdái rajzolnak megszámlálhatatlan, évszakról évszakra változó íveket a domboldalakon.
 

 

A kétezres évek közepétől hazánk akkori legnagyobb szélerőművei épültek a kedvező széljárású dombtetőkön. Jelenleg három turbina termeli az áramot, tornyaik 90 méter magasak és egyenként 2000 kW csúcsteljesítményűek (ez a hálózati veszteségek nélkül éppen elegendő lenne egy FLIRT motorvonat mozgatásához). A lassan, három másodpercenként körbeforduló lapátok nyugtató látványához tekintélyes suhogó hang is társul, hiszen ennél a fordulatszámnál a 44 méteres lapátok végeinek sebessége a valóságban eléri a 350 Km/h-t. Ami persze még mindig a kisebbik rossz egy földgázerőmű kazánjainak búgásához képest.

 

 
A szélerőművek gondosan lezárt bejáratait leszámítva a csetényi szőlőhegyen szerencsére nincs nyitvatartás, terelés, vagy erdőlátogatási tilalom: a szőlőkbe persze nem illik hívatlanul besétálni, viszont kis szerencsével ott találhatjuk a gazdáját, és akár a borát is. Ha viszont csak egy kis kikapcsolódás a cél, elég leheveredni a fűbe, elfelejteni a terveket, és megcsodálni a dombok búgó hullámzását, a szinte óráról órára változó áprilisi határt. Ha otthon mégis tennivaló várna, akkor a közelben lévő Székesfehérvár-Zirc buszvonal 20-40 percenként induló járatainak egyike villámgyorsan kivisz a paradicsomból.

 

 

Írta és fotók: Gulyás Attila