118 óra a barlang fogságában

Esztramos-hegy és a Rákóczi-barlangok

A Szalonnai-hegység északi szélén és Bódvarákó határában áll a bányászat által 314 méteresre csonkított Esztramos-hegy. Kezdetben csak a hegy gyomrában folyt a vasérckitermelés, de a negyvenes évek végétől a mészkőért is bontották felszínét, amelynek következtében a hegytömb közel 80 méterrel lett alacsonyabb. Annak idején a helyiek sírva nézték végig a hegy lábán fekvő rétről az Esztramos gerincének lerobbantását.

Az itt húzódó Rákóczi-barlangok az 50-es évek végétől folyamatosan kutatott barlangok közé tartoznak, amelyek még napjainkban sincsenek teljesen feltárva. Ez elsősorban a mély és szövevényes hasadékrendszerének, valamint víz alatti járatrendszerének köszönhető, amelynek éles sziklái között a búvárkodás cseppet sem veszélytelen kutatómunka, még a profik számára sem.

Egy búvártúra története

Néhány búvár egy szombat délelőtti napon (2002. január 26.) egy gyakorló merülésre érkezett a Rákóczi-barlang 1. sz. bejáratához. A búvárakadémia által hetek óta tervezett merülés résztvevői egytől egyik vizsgázott és tapasztalt búvárok voltak, köztük „öreg rókákkal”, akik ismerve a hely sajátosságait – a biztonságot elsődlegesként kezelve – tervezték meg a túra minden részletét, írott és íratlan szabályt egyaránt betartva. A csoportbeosztás háromfős csapatokat hozott létre, amelyek rotációban látták el a merülő-, a mentő-, illetve a műszaki csoport feladatait. Egy időben csak egy csapat lehetett a vízben, míg a többiek biztosítottak, és előkészítették a következő merülést. A búvárok két 12 literes palackkal merültek, a kötelező 3 lámpa helyett 4-et vittek magukkal, és csak ismert útvonalakat terveztek bejárni és lefilmezni 25-30 perces túrákkal. Mindenki úgy merült, hogy volt nála egy vezetőorsó és egy biztosítóorsó, ezek mindegyikén 50-60 méter kötéllel, amelyekkel a barlang legtávolabbi pontjáról is önállóan ki lehetett találni. Egyszóval minden személyi és technikai feltétel adott volt a biztonságos merülés megteremtéséhez.

Egymás után és rendben zajlottak a hegy gyomrában a merülések. Az agyaggal és kőtörmelékkel bélelt, kútszerű járatban az egyik csapat 38 méteres mélységig is lemerült, ami a barlang eddig ismert legmélyebb pontja. Az utolsó túrát Szilágyi Zsolt és Mülhauser Zoltán „Müli” kezdte meg. Harmadik társuk mégsem tudta vállalni a merülést, ezért ők csak ketten indultak útnak. A páros így is nyugodtan nekivághatott a mélységnek, mert ez nem volt befolyással a biztonságos merülésre. Zsolték először 19 méterre ereszkedtek, majd vissza 13 méterre, az Ördög sörözője nevű barlangrész bejáratához. Beúsztak az agyagos, lejtős járatba, amely egy nagyobb terembe vezetett. Itt tiszta víz és fantasztikus képződmények látványa fogadta őket. Elkészültek a panorámafelvételek, és a búvárok az útitervnek megfelelően – és a közös jelre – visszafordultak a kijárat felé, hogy befejezzék az élményekkel teli merülést. A kamerát kezelő Müli haladt elöl, a merülésvezető Zsolt pedig hátul.

Zsolt időnként még látta maga előtt Müli uszonyát és lámpájának fényét, de már nem igazán tudta megítélni, hogy mennyit halad előre, illetve mennyit teker a biztosítókötél orsóján. Többet tekert, mint amennyit haladt, ezért a főjáratban lógó, ólomsúlyra függesztett másik vezetőkötelet – amelyre rákötötte saját kötelét – behúzta a járatba. Ezzel együtt is elérték az Ördög sörözőjének bejáratát, ahol Müli még visszanézett a tőle egy testhosszra lévő Zsoltra, majd a felszín felé vette az irányt.

A baleset

Zsolt érzékelte, hogy már a járatban elérte a behúzott fő vezetőkötelet, de úgy gondolta, itt egyszerűbb lesz lekötnie róla magát, mint a kapaszkodó nélküli, széles kútban. A probléma csak az volt, hogy amíg a kötözéssel volt elfoglalva, a behúzott vezetőzsinór kicsúszott a kezéből, és a rajta lógó ólomsúly hatására az visszafeszült a járaton kívül kútba. Zsolt 2-3 méterre lehetett az Ördög sörözőjének kijáratától, de a felkavarodott vízben nem látta az irányt. Gondolta, nincsen nagy baj, új lekötési pontot keres saját kötelével – ahogy az ilyen esetekben elő van írva –, de ehhez pár métert vissza kell mennie a járatba, mert itt az egyenes falak és a híg iszap ezt nem tette lehetővé. Végül visszaért a korábban már bejárt terembe, ahol észrevett egy felfelé vezető járatot. Irányban a nyílt víz felé vezetett, és a buborékokon is az látszott, hogy levegős felszínre érkeznek. Megörült a látványnak, és lekötés nélkül felúszott a kiútnak tűnő járatba, de csak egy szűk kamrába érkezett. A levegője lélegezhető volt, ami ritkaságnak számít ebben a föld alatti világban, de először még nem merte belélegezni. Zsolt kezdte átgondolni a helyzetét.

Minden alkalommal vissza kellett térnie a szűk üregbe, ahol idegességét csupán a falon átszűrődő felszíni hangok csillapították némiképp. Két órán keresztül próbált kiabálni társainak, de mindhiába. Zsolt fogságba esett, és számára is egyértelművé vált, hogy életveszélyben van.

Még korábban Müli rendben felért a felszínre, és várta Zsoltot, aki 20-30 másodperc után sem érkezett. Müli visszamerült egészen az Ördög sörözőjéhez – ahol utoljára látta –, hogy meggyőződjön arról, minden rendbe van-e. Zsoltnak viszont a nyomát sem találta. Visszatért a felszínre, és közölte a többiekkel, hogy baj van, majd újból társa keresésére indult. A többiek először nem is akartak hinni a fülüknek, de gyorsan kapcsoltak, és készenlétbe helyezték magukat.

Eleinte párosával kezdték Zsolt keresését, de a víz annyira zavarossá vált, hogy a merülőtársak egymást kezdték zavarni. A túravezető Szabó Zoli is beöltözött, és részt vett a keresésben, pedig ő aznap csak koordinációs feladatokat látott volna el. Ő ismerte a legjobban a barlangnak azt a részét, ahol Zsoltnak nyoma veszett. Az addigra nullára csökkent látótávolságú vízben Zoli először még az Ördög sörözőjének bejáratát sem találta meg, majd miután bejutott, ellenőrizte a járat általa ismert részeit, betapogatott minden zegzugba, de hiába. Zsolt egyszerűen eltűnt.

Három óra elteltével a kereséstől testileg és lelkileg elfáradt, nyolcfős társaság lesújtva és némán nézte a víz felszínét.

Mindenki döbbenten állt, és csak arra tudtak gondolni, innentől holttestet kell keresni. A pszichésen megviselt csapat vezetője értesítette a Magyar Barlangi Mentőszolgálatot a balesetről.

Visszatértek a merülőbázisra, ahol Zoli megkezdte a mentés előkészítését, ami abból állt, hogy minden felszerelést eltávolítsanak, ami útban lehet a kereséskor. A mentés során használt palackok még a vízbe szálló ponton voltak. Azt is fel kellett juttatni, amelyet a nyolc méterrel magasabban lévő pódiumra kötélen húztak fel. Zoli kötötte meg lent a palackok nyakát, a fentiek csendben húzták a kötelet. Zoli az utolsó palacknál felszólt, hogy mehet. Csend volt, a kötél halkan surrogott a fenti korlát peremén. A palack szoknyájáról lassan csepegett a víz a zavaros barlangi tóba.

Ekkor váratlan fordulat történt. Valaki kiabált a távolból. „Hahó!” Zoli kijózanodott a gondolataiból... Mivel a felső szállítótáró a kb. 100 méteres barlangszakaszon szinte átkiabálható, lényegében az volt az érzése, hogy valaki villany nélkül maradhatott a táróban, és segítséget kér, hogy lejöhessen a létrákon. „Hahó!” – hangzott újra. Zoli felszólt a felső pódiumra. „Ki van fent a táróban?” „Senki. Mindenki itt van lent” – jött a válasz. Mindenki euforikus állapotba került, majd gyors kérdéseket tettek fel: „Milyen helyen vagy, van levegőd?” Zsolt biztonságos helyen, egy kis fülkében kiült a partra, és Zoli kérésére egyebet nem tehetett, csak várt.

A mentés

Időbe telt, mire beazonosították a merülőbázistól 9 méterre, a vízszint felett 3 méterrel található, néhány milliméteres repedést, ahonnan Zsolt hangja jött. A kommunikálás még így is nehézkesen ment. Az egyszerű igen-nem válaszokon túl nem sokat lehetett érteni. Közben a kutatást mentéssé szervezték át, és elindult a riadólánc. Az ország több pontján kezdtek csörögni a telefonok, sőt még külföldön is. Új eszközökre, tapasztalt, mentésben járatos búvárokra és barlangászokra volt szükség, akik újult erővel váltják a vasárnap hajnalra már teljesen kimerült csapatot.

Az első mentési nap – január 27.

Sorra értesültek a hatóságok, mentőbúvárok és barlangászok a balesetről. Mindenki a helyszínre indult, de az akadozó térerő miatt sokan nem tudták pontosan, milyen körülményekre és milyen mentési feladatra számíthatnak. Még a helyszínen tartózkodók sem, akik bár Zsolt hangjának köszönhetően fellélegezhettek, nem tudták, hogy bajba jutott társukat miként lesznek képesek kimenteni.

Kiépítették az áramellátást és a telefonos összeköttetést a felszín és a merülőállomás között, melegedősátrakat építettek, valamint megszervezték az élelemellátást is, amiben többek között a bódvarákói „néni kommandó” vállalt fontos szerepet.

Segítőkész vállalkozók és együtt érző magánemberek is támogatták a mentésben részt vevők munkáját. Ki így, ki úgy, de mindenki segíteni szeretett volna. Ekkor még többen úgy vélték, a mentés sikere csupán órák kérdése, amire Czakó László személye adott bizakodást, aki az ország egyik legtapasztaltabb mentőbúvárként érkezett az Esztramos-hegy lábához. Az ő rutinjával és felszerelésével – nargiléval – több órát lehetett egyhuzamban a víz alatt eltölteni, így Zsolt keresését sokkal hatékonyabban lehetett folytatni.

Hajnali kettőre már leállították a palackos merüléseket. Ekkor merült alá Czakó Laci a nargiléval, aki szintén rövid mentésre számított, de a kávézaccszerű vízben elsőre az Ördög sörözőjének bejáratát sem találta. Második merülése négy órán keresztül tartott, de a fény- és hangjelek ellenére sem járt sikerrel. A felszínen lévők Zsolttal a repedésen keresztül, míg a búvárral a nargilé telefonjának segítségével folyamatosan kommunikáltak, de a keresést ez sem segítette. Egyszerűen nem találták azt az üreget, ahová Zsolt felúszott. Egy rögtönzött vázlattérképen jelölték a barlang már ellenőrzött részeit, ám a rejtély csak egyre nyomasztóbbá vált. Ráadásul a nargilé tömlőjével is gondok adódtak. Elsőre az 50 méteres tömlő rövidnek bizonyult, a másik pedig – amelyet Debrecenből hoztak – hurkolódott, macskásodott. Szirénázó rendőrautó hozta Miskolcról az új, 75 méter hosszú tömlőt, és ez idő alatt újra palackos búvárok indultak a keresésre.

Ekkor még 3-5 méterre becsülték a felszíntől az üreg távolságát, de Zsolt valójában közel 11 méterre volt tőlük. Úgy döntöttek, a merülésekkel párhuzamosan megkezdik a fúrási munkákat, amit a repedés magas elhelyezkedése, illetve a kemény kőzet is nehezített. Délutánra megjelentek az első újságírók és fotóriporterek, de ők ekkor még csak kevés információt kaptak a történtekről. A baleset híre ennek ellenére terjedni kezdett.

Január 28.

Teljes gőzzel és párhuzamosan folyt a búvárok merülése és a barlangi mentők táróhajtása, és gyakran zavarta is egymást a két tevékenység. A mentés összehangolása érdekében Taródi Péter, a BMSZ vezetője lett a munkálatok irányítója. Zsoltban Szabó Miki tartotta a lelket, aki folyamatosan beszélt hozzá a repedésen, illetve az ekkorra már 3 méterig kivésett tárón keresztül. Az orvosok is ezen keresztül kommunikáltak Zsolttal, akinek pulzus- és légzésszámláló feladatokat adtak, így vizsgálva az állapotát. Megérkezett az újabb tömlő a nargiléhoz, amellyel több mint 4 órás merüléssel sikerült Zsolt közelébe jutni, aki hallotta Czakó Laci kopogását és buborékjait, de egy fal választotta el őket egymástól. Czakónak muszáj volt pihennie, ezért újból palackos búvárokkal folytatódott a kutatás. A táró közben lassan haladt.

Először a gyutacsokkal történő kőzetrepesztéssel, majd piropatronos mikrorobbantással próbálkoztak. Felmerült a barlang vizének kiszivattyúzása is, de ez műszakilag túl nagy feladat lett volna, és csak részben segítette volna a mentést. A zavaros víz ülepítésével is megpróbálkoztak egy speciális vegyülettel, hátha valamit javít a búvárok látási viszonyain, de a Veszprémből ideszállított anyagot nem lehetett a körülmények miatt megfelelően alkalmazni, ezért csak csekély változást idézett elő a víz minőségében.

Zsoltra nyugtató hatással voltak a munka zajai, de a csend rendkívüli módon nyomasztotta. Fázott és éhes volt. Kezdett testileg és lelkileg is kimerülni. Este 8-kor már 48 órája volt bezárva, amikor kezdte elveszteni a türelmét, és a felszínen lévőknek olyan ijesztő kijelentéseket tett, hogy akár az élete árán is megpróbál kijutni a járatból. Szabó Miki kiváló pszichológiai érzékének köszönhetően sikerült Zsoltot megnyugtatni, és lebeszélni a tervéről. A fogságot jelentő üregben csigalassúsággal haladt az idő, míg a mentők számára vészesen fogyott. Mindenki tudta, hogy Zsolt állapota romlik, és minél előbb ki kell menteni, mielőtt még túl késő. Egymást követték az eredménytelen merülések, az 1 méter magas és 60 cm széles táró pedig lassan haladt. Ekkora az országban már vezető hír lett a mentés.

Január 29.

Kedd hajnalra Zsolt felesége és szülei is a helyszínre érkeztek. Kezdetben ők is abban reménykedtek, hogy mire odaérnek, a mentés már sikeresen befejeződik. Újabb ötlet jött. Zoliék már korábban feltérképezték az Ördög sörözőjének ismert szakaszait. Ez a felmérés gyakorlatilag pontosan tartalmazza a járatszakasz mélységi adatait. Mi tartalmazza még? A merülési profil! Zsoltot félálmából ébresztve lekérdeztük tehát a búvárkomputerének legutolsó merülési profilját, amelynek adatait kikiabálta a repedésen. Egyből világossá vált, hol „vétette el” a merülést, illetve hol kell keresni. Ráadásul a korai órákban Zsolt meglátta a stroboszkóp fényét, amivel egyértelműen leszűkült a kutatási terület. Már csak egy 5 méter széles és 5 méter magas, törmeléklejtős szakaszt kellett átvizsgálni. Valahol itt kellett lennie az addig ismeretlen járatnak. Nem sokkal ezután nagy rémültséget okozott, hogy Zsolt közel fél órán át nem válaszolt a kérdésekre, mert a kimerültségtől elbóbiskolt. Ekkor már 62 órája volt a barlangban.

Időközben tarthatatlanná vált a sajtó figyelmen kívül hagyása. A barlang bejáratánál csak úgy nyüzsögtek az újságírók, a fotóriporterek és a tévécsatornák kamerái, ezért muszáj volt rendes sajtótájékoztatót tartani. Addig csak szállingóztak az információk, de ettől kezdődően folyamatossá vált a tájékoztatás. Czakó Laci folyatta a keresést, és már a sokadik merülésnél járt, amikor a vak tapogatózásban úgy érezte, talált egy olyan járatot, ahol még korábban sosem járt.

Belement, de a nargilé tömlője elakadt a kiálló kövek közt, így vissza kellett fordulnia. Majd miután sikerült kirángatnia a tömlőt, újból felúszott a járatba. Laci a 75 méteres nargiléval 70 méter távolságra volt a merülőbázistól, amikor 11.40-kor beleszólt a nargilé telefonjába: „Megvan!” A merülőbázisról futótűzként terjedt a hír, de igazán fellélegezni még nem lehetett. Ez még csak félsiker volt.

Amikor Laci kidugta fejét a vízből, és megpillantotta a szűk üregben gubbasztó Szilágyi Zsoltot, az csak annyit mondott: „Na végre.” „Adjon Isten. Hát kend mit keres itt?” – felelte Laci. A feszültséget oldó beszélgetést követően megvizsgálta Zsolt állapotát, aki éhes volt és fázott. Kikérdezte és nyugtatta a kimerült búvárt, aki a körülményekhez képest jól volt, de arról szó sem lehetett, hogy Laci a víz alatt vezesse ki a járatból. Ez teljesen elképzelhetetlen volt.

Megtalálását követően Zsolt sosem maradt egyedül, mindig volt vele valaki, aki hozott neki valamit, aki beszélt hozzá, de állapota mindennek ellenére is romlott. Kimerült volt, nagyon fájt a gyomra, amit a gyógyszerek és a citromos tea csak súlyosbítottak. Az orvosok emiatt különösen aggódtak. Féltek, hogy Zsolt gyomra kilyukad, ami ilyen esetekben elő szokott fordulni. Az üreg levegője is egyre kevesebb oxigént tartalmazott, ezért a nargiléból jövő levegővel kellett szellőztetni.

Eközben a táróhajtás egy percig sem szünetelt, és a munkálatok zaja az üregben már nagyon közelinek tűnt. A járaton ekkor már cseh és szlovák barlangi mentők is dolgoztak, de kedd estére még mindössze 6 méternél jártak. Zsolt állapota egyre aggasztóbb volt, ezért mindenképpen olyan búvárra volt szükség, aki orvos is egyben. Dr. Hajnal Gábor Szegeden tartózkodott, amikor 17.30-kor felhívták. Vállalta a veszélyes merülést – éjszaka helikopterrel és autóval hozták sietve a helyszínre. Szerdán 0.55-kor már meg is kezdte a merülést a barlangban.

Január 30.

Dr. Hajnal Gábor nem először merült ilyen körülmények között, de számára is nehézségeket okozott a vaksötétben való merülés, illetve a rettentően szűk járatba való feljutás, amelyben a bajbajutott raboskodott. Zsolt állapota instabillá vált. Kommunikálni is nehézen lehetett vele, mert folyton elaludt. Pulzusa nehezen kitapintható volt, és fennállt a hipotermia veszélye. Félő volt, hogy veséi is leállnak, ezért Gábor felszólt a felszínre, hogy további gyógyszerekre lesz szükség. A körülmények miatt viszont ezeket csak szájon át lehetett beadni, mert az infúzió lejuttatása, sterilen tartása, az ilyen mélységben való használata is megoldhatatlan lett volna. Zsolt hasi fájdalmára a háztartási keksz jelentette a megoldást, ami kiváló a gyomorsav megkötésére.

A gyógyszereknek és a pár falat keksznek köszönhetően Zsolt a reggeli órákra javult, délelőttre pedig testhőmérséklete és pulzusa is kielégítő lett. Sőt, még az étvágya is megjött, amit húslevessel csillapítottak. Az orvosi stáb ettől függetlenül is úgy ítélte meg a helyzetet, hogy kizárólag a tárón keresztül lehet Zsoltot kimenteni, amely ekkorra 4 méterre volt az üregtől. Ez délután 1 órára vált bizonyossá, amikor a Szlovákiából érkező barlangászok speciális műszerükkel bemérték a szikla vastagságát. A munka gőzerővel folyt tovább, a robbanások ereje és a lőporszag is egyre érezhetőbbé vált az üregben, de az elcsigázott Zsoltot ez nem nagyon zavarta.

A délutáni órákban sorra érkeztek az ország minden pontjáról a küldemények. Szervezetek, iskolák és magánemberek is meleg ruhával és élelemmel kívánták segíteni a mentésben részt vevők munkáját, akik között már többen teljesen kimerültek voltak. Sokan csak 2-3 órát tudtak aludni ott, ahol éppen lehetett, miközben a folyamatos felszíni munka nagy részét a táróhajtás és a búvárok kiszolgálása tette ki. A táró ekkorra már olyan nagy volt, hogy egyszerre 12-en dolgoztak benne, ami új kihívást is jelentett, mert kompresszorokkal kellett megoldani a járat szellőztetését.

Január 31.

Reggel Zsolt arra ébredt, hogy már nagyon közelről hallatszik a munka. Kovács György volt bent nála az üregben, akivel beszélgetéssel és a napi rutinnal (pulzus-, légzésvizsgálat stb.) ütötték el az időt. Aztán a délelőtti órákban egyszer csak egy tenyérnyi kődarab omlott le a kürtő faláról, és némi fény szűrődött be kintről. Zsolt szabadulása már csak órák kérdése volt. A munka szakadatlanul haladt, míg 15.40-re végre elkészült a 10,9 méter hosszú táró. Az eredeti terv az volt, hogy barlangi mentőhordágyon emelik ki Zsoltot, de erre nem volt elég hely. Zsolt úgy döntött, hogy minden erejét összeszedve, négykézláb indul a felszín felé a szűk járatban. Nagyon fájt a térde, ezért lassan haladt. Végül óvatos mozdulatokkal felért a táró tetejére, ahol a sziklafalon lógó deszkákon találta magát. Itt már orvosi felügyelet mellett sikerült hordágyra rakni, majd a korábban kiépített kötélpályán kihúzni addig a pontig, ahonnan a bányajárat csilléjével végleg elhagyhatta a több mint 118 órája börtönt jelentő Rákóczi-barlangot.

Zsoltot a felszínre érkezés előtti utolsó kanyarban várta a felesége és a szülei. Ezek voltak a meghatottság első pillanatai.

A mentésben részt vevők eladdig elnyomott, aggodalommal teli érzelmei az egymás nyakába borulással és a sírással törtek a felszínre. Sikerült az, ami egyáltalán nem volt biztos: megmentették egy ember életét. Ez az élmény a mentésben részt vevők számára nemcsak megható volt, de egy életre szóló köteléket is jelentett.

A hír pillanatok alatt bejárta az országot. Mádl Ferenc köztársasági elnök közleményben mondott köszönetet a közösség összefogásáért és a mentésben részt vevők kitartó munkájáért. Szilágyi Zsolt néhány nap után elhagyhatta a kórházat, és egy rövid időre ő lett a média sztárja. Alig egy hónap elteltével pedig már – az üregben megbeszéltek alapján – Hévízen hajtott végre sikeres merülést Kovács Gyurival. Zsolt, mint mondotta, tanult az esetből, de nem akar a múlton rágódni. Azóta is rendszeresen merül.

Az Esztramos-hegy és barlangrendszere 2002 januárjáig a bányaipar pusztító munkájának és a páratlan természeti kincseknek volt a szimbóluma. Azóta viszont már a sikeres mentés és a közösségi összefogás jelképe is egyben. Szilágyi Zsolt csodával határos megmenekülése a remény erejéről árulkodik, amely öt napon keresztül tartotta életben a bajbajutott és megmentői hitét. A mentés történetének tanulsága az, hogy a remény és a kitartás a közösségben a legerősebb, amely ezáltal akár csodákra is képes. Le a kalappal a mentésben részt vevő közel 300 ember előtt, és köszönet mindenkinek, aki segített a bajban.

A cikk a Turista Magazin 2018. februári számában jelent meg.