A betonrengeteg ösvényein

Múlt héten a teljesítmény-túranaptárt böngésztem hétvégi program után, mikor megakadt a szemem az Útvonalkövetők Klubja által is szervezett XI. kerületi túrán. Már tavaly is kitűnt nekem a sorból ez a budapesti kirándulás, de idén a szokásos 11 km-es táv mellett egy kerületet megkerülő túrát is rendeztek. Hogy miért akar valaki Budapesten gyalogolni, ráadásul 34 km-en keresztül? Ha nem vagyunk mániákus kilométer-gyűjtögetők, akkor a kíváncsiságunk mellett némi humorérzékre is szükségünk van, mielőtt belevágunk egy ilyen aszfaltos gyalogtúrába, amiről mondanom se kell, teljesen más, mint egy hagyományos természetjáró teljesítménytúra.

 

Járdákon és útfelbontások közt kirándultunk

Korábban sosem hittem volna, hogy egy városi kiránduláson fogom koptatni a lábaimat, de a patrióta énem és a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult az aszfaltfóbiámnál. - Miért is ne vágjak neki, hiszen én is ide tartozom - mondtam magamban, ráadásul ez az út olyan helyekre is elvisz, amiről nem is tudtam, hogy még az is a kerülethez tartozik. Ilyen érvekkel győztem meg magam, hogy szombaton a szervezők által szigorúan betartott 11 órás indulással, zömében aszfaltúton kerüljem meg az otthont jelentő XI. kerületet.

 

A Petőfi és a Rákóczi híd alatt is elhaladtunk

Ezzel a tervvel nem voltam egyedül, ráadásul a program olyanokat is ide csalogatott, akik nem is kerületiek. Túratársam, Laci is ilyen résztvevő volt, akivel csak mosolyogtunk egymásra a délelőtti rajtban, mert minden alkalommal megbeszéljük, ki, hova megy hétvégén gyalogolni, de erről az akcióról egyikünk sem tett említést. Nem feltételeztük egymásról, hogy a másik részt akar venni egy ilyen rendhagyó tematikájú túrán. A Bartók Béla útra merőleges Mészöly utcából, pontosabban az Ex-Klubból vágtunk neki a 34 km-es távnak. Egyből az indulást követően különös, furcsa érzés fogott el, ahogy a járdán az egyik lábamat tettem a másik elé. Az ismerős, városi környezet most valahogy más volt, valami idegen volt benne, s csak jó néhány perc múlva, a Duna-parton a Kopaszi-gát felé trappolva kellett rájönnöm, hogy nem a környezet, hanem mi, túrázók festünk benne nem odavalónak, ahogy terephez szokott tempóban és ruházatban türelmetlenül állunk egy zebra piros lámpájánál.

 

Beindultak a beruházások a kerületben

Több járókelőben is felkeltette a kíváncsiságot a feltűnő túrázócsoportok határozott és gyors léptei, és egy alkalommal Lacitól és tőlem is megkérdezték, hogy hova ez a sietség. Tervünk hallatán egyszerre látszott a kérdező szemébe a csodálat és az értetlenség. - Az egész kerületet megkerülitek? - kérdezte mosolyogva, majd a 34 km-es táv hallatán csak ámulattan intett nekünk.

 

Megkerültük a Kopaszi-gát öblét is

A rövid beszélgetés után, mi túrázók is magyarázatot kértünk egymástól, miért is csináljuk ezt valójában. Miért nem a természetben gyalogolunk ezen a szürke szombati napon, ahogy azt általában szoktuk tenni. Laci még nem volt ezen a túrán, s neki, mint túragyűjtögetőnek ez egy fontos szempont volt, nekem pedig „patriótaként” a kerület általam még nem ismert részeit „kellett” felderítenem.

 

A Szent Gellért tértől egészen a budafoki határig, a Hosszú-réti-patakig kísértük a Dunát

Sorra jöttek a város olyan helyszínei, ahol nap mint nap megfordulok, de mások számára is jól ismertek lehetnek. Szent Gellért tér, lágymányosi rakpart, Kopaszi-gát, Budafoki út stb., majd jött Kelenvölgy lakó-pihenő övezete, ami már számomra is tartogatott új élményeket. A szép és rendezett kertvárosi utcácskán kanyarogva nemcsak egy-két igen tetszetős „palotát” csodálhattuk meg, hanem a Pacsirta-hegyről elénk táruló városi panorámát is.

 

Kilátás a XI. kerületre és a Gellért-hegyre a Pacsirta-hegyről

 

A Csiki-hegyekre is ráláttunk

Az itinert és a kerület határát pontosan követve értünk el a Vöröskúti határsor lépcsőit, amin felkapaszkodva szintén pompás kilátás tárult elénk. Számomra az innentől kezdődő Kőérberek erdős területe teljesen ismeretlen volt. Bevallom azt sem tudtam, hogy a középkori falu, Kána is itt állt egykoron, és arról sem volt fogalmam, hogy templomának romjai ma is kivehetőek a csalitosban a piros turistaút közelében. Itt volt egyébként a túránk egyik ellenőrző pontja is.

 

Vöröskúti határsor lépcsőiről is páratlan a panoráma

 

Turistautakon is jártunk az egykori Kána falu környékén

Ez a bizonyos piros turistaút már erdővel és avarszőnyeggel örvendeztetett meg minket, ami igazi felfrissülést jelentett a hosszú „aszfaltozás” után. A Balatoni úttól a Vadász-hegy érintésével egészen a Tétényi-fennsík széléig emelkedtünk, és innen pedig Kamaraerdőinek vettük az irányt. A kerület és egyben Budapest határán kaptunk egy csipetnyi természetet, ami, ha csak rövid időre is, de kiszakított minket a város zajos forgatagából.

 

A Tétényi-fennsík határán

Mire a kamaraerdei ellenőrző pontunkhoz értünk, már jócskán benne jártunk a napban, de ez nem a lassú tempónknak, hanem a késői indulásnak volt elsődlegesen betudható. Kamaraerdőt elhagyva Budapest és Budaörs határán sétáltunk a fejünk felett alig pár méterre ereszkedő repülőgépek alatt, melyek éppen leszálláshoz készülődtek a budaörsi reptérre. Már a Kőérberki út forgalma is igen zajos volt számunkra, pedig ekkor még bele se gondoltunk, mi vár ránk az Egér útnál. Sajnos, a túra ezen szakasza többről is szól, mint a gyaloglás és a kerület határának pontos követéséről. Itt tényleg oda kell figyelni a forgalomra, hogy ne gázoljanak el minket!

 

 Kőérberki út

 

A forgalmas Egér úton elhaladtunk az M1, M7-es autópálya kivezető szakasza felett is

 

Szemetes és roncsokkal teli kertek mentén értünk át Budaörsre, pontosabban annak határára. Én itt szembesültem azzal a ténnyel, hogy a nevében is árulkodó Felsőhatár utcának csak a fele Budaörs, a másik még a XI. kerülethez tartozik. Korábban azt hittem, valahol a virágpiacnál húzódik a határ.

 

Panorámákban nem volt hiány a városi túránkon. Őszi táj a Tűzkő-hegyről

A nem túl komoly, 770 méter szintemelkedést tartalmazó túránk javarészt a Tűzkő-hegyre és a Frank-hegyre tartogatta a meredek kaptatókat. Ezen a környéken is kijutott az erdős, ősvényes terepből, de már csak alig pár száz méteres szakaszon. A Frankhegyi turistaháztól a piros négyzeten ereszkedtünk le az Irhás-árokba, ahol már várt minket a mozgó frissítőpont. A bőség zavarában legalább tíz percet töltöttünk el, hiszen volt minden, ami szem-szájnak ingere. Az ellátásra egyébként az egész túra során nem lehetett panaszunk.

 

Frissítőpont az Irhás árokban

A Lidérc utcán majd a Törökbálinti úton emelkedtünk a Farkasréti temetőig, és innen, mondhatni hazai pályán gyalogoltam. Ezen a környéken nőttem fel, így a Tulipános játszótéri ellenőrző pontot, vagy a Hegyalja út nagy kanyarjában található ABC-t - amit szintén érinteni kellett - nekem nem volt gond megtalálni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egykor ezeken a helyszíneken fogok teljesítménytúrázni.

 

A BAH-csomópontnál már esőben és sötétben vártuk, hogy zöldre váltson a gyalogos lámpa, és megkezdhessük túránk utolsó emelkedős rohamját, amely a Gellért-hegy tetejére vitt fel. A szervezők ezen a szakaszon is precíz pontossággal és kanyargós utcákkal vezettek minket a XI. és XII. kerület határán, míg végül felértünk a Citadellához. Újabb panoráma tárult elénk, de az alattunk elterülő város ezúttal már esti díszkivilágításban pompázott. A megunhatatlan látvány kapcsán újfent megállapítottuk, Budapest az egyik legszebb város a világon.

 

Túránk fénypontja a Gellért-hegy volt

 

 Kilátás a Citadellától a varázslatos Budapestre

Turisták között turisták voltunk a kivilágított Szabadság-szobor alatt. Ugyanúgy csodáltuk a város fényeit és fotózkodtunk, mint a külföldiek. Különbség talán csak abban volt köztünk, hogy mi egy fotó elkészülte után öblös léptekkel ereszkedtünk le a hangulatos sétányokon a Szent Gellért tér irányába, mint, akiknek sietős dolga akadt. Ez részben igaz is volt, hiszen hátra volt még számunkra két ellenőrző pont a Sziklatemplomnál és a Gellért téren található díszkútnál, ahol az itineren feltett kérdések megválaszolásával kellett igazolni ottjártunkat. Innen viszont már csak lépések választottak el minket a Mészöly utcai céltól, ahol még közel sem ért véget a nap. Ugyanis Lacival úgy határoztunk, hogy az este induló 11 km-es sétát sem hagyjuk ki, ha már ennyire belejöttünk a városnézésbe, na meg azért is, hogy meglegyen a lábunkban a kilométer. Ez az út viszont nagy részben arra ment, amerre mi is a nap második felében, és a rövidtáv katarzisa is a Gellért-hegy panorámája volt. Így az élmény ezen az úton már csak inkább a beszélgetésről és a nap folyamán szerzett vízhólyag elviseléséről szólt.

 

Az itiner egyik igazolókérdése: „Szent István szobrához vezető lépcső fokainak száma: ?”

Mint azt már korábban említettem, némi humorérzék is szükséges a felfedezőkedv mellett, ha természetjáróként a budapesti betonrengeteget választjuk terepnek, hiszen a városi kirándulásnak nem minden kilométere lesz szép vagy izgalmas. Személy szerint én szellemesnek tartom a kerület megkerülő túraötletet, még akkor is, ha természetjáróként általában pont az a célom, hogy a várost elhagyjam. Néha belefér egy ilyen is. Sőt, a poénon túl felfedező útnak sem utolsó!