A Fazolák nyomában Ómassától Felsőhámorig

A Miskolc közelében található Alsó-és Felsőhámor, Ó-, illetve Újmassa, de maga a Hámori-tó is a vaskohászat nyomán született meg a 18. század második és a 19. század első felében. A történet azonban nem itt, hanem Németországban kezdődik, ugyanis 1730-ban Würzburgban született meg Fazola Henrik, a hazai vasgyártás úttörője.

Würzburgtól Ómassáig

Fazola Henrik testvérével Lénárddal együtt a vasművesség mesterfogásait szülővárosában tanulta ki. A német kovácsmesterek ezt követően együtt indultak vándorútra Európában, majd Magyarországon telepedtek le.

Fazola Henrik az 1750-es években került Egerbe, ahová Barkóczy Ferenc püspök hívta meg őt, és kérte fel többek között az egri vármegyeháza kovácsoltvas díszkapujának elkészítésére. És ha egy üzlet beindul, ahogy az Fazola Henrikkel is történt, hamarosan pénz is áll a házhoz, sok pénz.

„Fazola Henrik először a Mátrában és a Bükk egri oldalán keresett megfelelő helyszínt terve megvalósításhoz, aztán az Upponyi-hegység általa felfedezett vasérclelőhelyei mellett akart egy olvasztót építeni. Ott azonban nem talált a vasmű kialakításához megfelelő feltételeket, mert a vasgyártáshoz nemcsak vasérc kell, hanem faszéngyártásra alkalmas fa, mészkő és víz is. Mindezeket a feltételeket végül Ómassa területén találta meg, ahová az upponyi vasérc szállítását is meg tudták oldani. Itt épült meg az első vasolvasztó, a későbbi település neve is innen ered, a massa szó ugyanis olvasztót jelent. A közelben pedig – mai Alsó-és Felsőhámor területén –, ahol kiszélesedik a völgy és még több víz állt rendelkezésre, hámorokat vagyis kovácsműhelyeket telepítettek” – meséli Dr. Harcsik Béla kohómérnök, muzeológus, a felsőhámori Központi Kohászati Múzeum vezetője.

A nagy terveket átírta az élet

1770 nyarán Mária Terézia aláírta a Hámor Vasmű, a későbbi diósgyőri vasgyár alapítólevelét, majd megindult a mai Ómassa területén a vasolvasztó építése, amit 1772 tavaszán üzembe is helyeztek. Az építkezéshez és az üzem beindításához stájer és felvidéki, vasgyártásban illetve -feldolgozásban jártas szakembereket telepített le, ők lettek Ómassa és Hámor települések őslakosai. Ómassán mindennek ma már nem sok nyoma van, mindösszesen egy támfal maradt meg a vasolvasztóból.

Hogy milyen is volt a kohó, azt a felsőhámori Központi Kohászati Múzeumban láthatjuk, ahol egy makett mutatja be annak működését.

A kiállítás természetesen Fazola Henrikkel, a hámori vasgyártás úttörőjével kezdődik. Láthatjuk például annak a gyönyörű, növényi ornamentikával díszített kovácsoltvas kapunak a másolatát, amit ő készített az egri vármegyeháza részére.

A vasgyártás megindulása után Fazola Henrik egri lakhelyét feladta, és a vasgyár területére költözött. Ekkoriban vette el második feleségét, Karl Teclát. A házasságból két gyermek született, Frigyes és Borbála.

A bükki vasércről egy idő után kiderült, hogy gyenge minőségű, ráadásul a szállítás is sokba került, ezzel párhuzamosan pedig az udvar támogatásai is elmaradtak. Mindez nemcsak Fazola Henrik vagyonát, de egészségét is felemésztette, és 1779-ben elhunyt Hámor községben. Hamvai a hámori temetőben ismeretlen helyen nyugszanak, 2005 -ben jelképes díszsírhelyet állítottak számára, felesége sírja közelében.

Apja munkásságát a fia vitte tovább

Fazola Henrik halála után az ómassai vasgyártás még egy ideig folytatódott, de 1820 körül leállt a kohó. Az építmény ma már nincs meg, annak köveiből iskolát építettek. Apja munkásságát fia, Frigyes folytatta később, aki mindössze 5 éves volt, amikor apja meghalt. Az özvegy a két kisgyerekkel nehéz anyagi helyzetbe került, mert férje után tekintélyes adósság maradt hátra.

„Frigyestől származik a víztározó létesítésének ötlete. Bár a Szinva és a Garadna patak összefolyásánál viszonylag nagy vízmennyiség állt rendelkezésre, ráadásul egy jelentősebb szintkülönbség is meghatványozta a víz erejét. Ez azonban nem volt így egész évben, télen és nyáron nem volt nagy vízmennyiség, ezért is jutott eszébe Fazola Frigyesnek, hogy kellene egy víztározó, amiből egy zsilip segítségével mindig annyi vizet engedhetnek, amennyi kell.”

Volt itt egy kis tó már előtte is, amit a mésztufagátak természetes duzzasztása hozott létre, és a diósgyőri pálos szerzetesek halastóként használták. Ennek helyén hozták létre a Hámori-tavat 1810-ben.

Őskohó a hegyek ölelésében

„Frigyes egy modernebb és nagyobb kohót is akart építeni apja olvasztójának közelében, ugyanis a régi helyen, nagyobb esőzések után gyakran mosta a víz a kohó hátfalát, ami nem volt szerencsés” – mondja Harcsik Béla.

Egy ilyen kohó egy begyújtással több hónapig működött. Felülről adagolták a hozzávalókat, a vasércet, a faszenet, a mészkövet, és naponta több részletben 1300 kiló nyersvasat csapoltak, felülről pedig időről-időre utántöltötték a nyersanyagokkal. Több hónap után aztán a belső falazatot újra kellett rakni, és ezután lehetett a kohót megint beindítani.

Az újmassai kohó 1870-ig működött, leállása után állapota fokozatosan romlott. 1952-53-ban az akkor már romos építményt a diósgyőri kohászat állította helyre, akkor kiszedték belőle az utolsó olvasztásból megmaradt vasat is, amit ma is a kohó mellett láthatunk.

A Lillafüredről 3 km-re, a Garadna-patak és a közút által határolt területen álló újmassai őskohó szabadon látogatható. Az őskohó mellett, a hatalmas fák alatt megbújó Massa Múzeum a diósgyőri-hámori vasgyártás első, 1770 és 1870 közötti száz évét mutatja be. A szezonban, április közepe és október vége között ingyenesen látogatható pici múzeumban megismerhetjük apa és fia munkásságát, láthatjuk a kor vaskohászati eszközeit, és néhány olyan öntöttvas tárgyat is, amit akkoriban gyártottak. Többek között kályhát, lábasokat és egy szép, szarvasbogaras csizmalehúzót is.

Egy másik épületben egy 19. századból származó, korhű berendezésekkel felszerelt vízikerekes vashámort is megnézhetünk, az út túloldalán pedig 19-20. században a kohászatban használatos gépeket bemutató szabadtéri skanzen kapott helyet.

Kohászati múzeum Lillafüred szomszédságában

A hámori vasgyár 1870-től beköltözött Diósgyőrbe, és a kohászat mellett később létrehozták a gépgyárat is. A diósgyőri gyárról és az ott folyó munkáról sok érdekességet tudtunk meg a felsőhámori Központi Kohászati Múzeumban, amelynek tárlatvezetői, Harcsik Béla és Vilez Lajos maguk is dolgoztak ott sok évtizeddel ezelőtt.

Az egyik teremben van egy hatalmas kép a falon. A festmény a millenniumi világkiállításra készült, és a Diósgyőri Kohászatot ábrázolja a 19. század végén.

A gyárépületek mellett ugyanis épült itt lakótelep is, ahol 20 utcában 1700 kis kertes ház sorakozott egymás mellett.

Minden utcában volt kemence, ahol az asszonyok kenyeret tudtak sütni, a gyár három felekezeti templomot is építtetett, de volt bölcsőde, óvoda, fiú és lányiskola, szakképző iskola, fürdőház, mosoda, kisvonat, 1000 fős munkásétkezde, színházterem, két művelődési ház, sportegyesületek, nyári uszoda, teniszpálya, kórház, temető.

A múzeum bemutatja a vasolvasztás történetét, és megismerhetjük a kohászat négy ágát, a nyersvas-és acélgyártást, a kovácsolást és a hengerelést.

Az itt látható makettek, diorámák, üvegképek, tárgymásolatok, működő modellek ugyanis messze vannak a mai, legmodernebb technikát használó, interaktív kiállításoktól, de pont ettől érdekesek, ugyanis megmutatják nekünk, hogy a 50-60 évvel ezelőtt, a kor akkori keretei között hogyan lehetett például mozgó múzeumi modelleket készíteni.

A múzeum munkatársai szervezik minden év őszén a Fazola-napokat, amikor az újmassai őskohónál nemcsak felelevenítik a múltat, de az meg is elevenedik, ugyanis ezen a napon jelképes csapolást végeznek a kohóban, működésbe lendül a hatalmas hámorkalapács, de a kovácsok és más mesterségek őrzői és művelői is bemutatót tartanak.