Keleti határunkhoz közel van egy kicsiny hely, amelyet a Bihar-hegység gyöngyszemének vagy az Erdélyi-szigethegység virtuális kapujának is neveznek. Ez a mesébe illő vidék a Pádis fennsíkjának karsztvidéke. Megannyi szurdok, víznyelő, barlang és vízesés nyújt élménydús túrákat, de akad egy, amely a legvadregényesebb mind közül.
Az elszigetelt Pádis sokáig érintetlen volt - erről vált messze földön híres-hírhedté. A szinte csak terepjáróval vagy teherautóval megközelíthető fennsík olyan, mint egy játékboltban árválkodó puha, nagyméretű, feketegomb-szemű plüssmackó, amelynek hatalmas, medvecsapdaszerű vasfogai vannak. Ránézel és elolvadsz, hívogat, hogy öleld és szeretgesd, de az első figyelmetlenséged alkalmával karjaidba mélyeszti fogait. Vadságával igencsak óvatosan kellett - és még napjainkban is kell - bánni.
Azok voltak a szép idők
A terület földrajzi feltárását még az 1800-as évek végén Czárán Gyula végezte. Neki köszönhetjük Pádis magyar tájneveit, illetve - mostanra a karbantartás hiánya miatt ugyan pusztulófélben levő - turistautak és tereptárgyak nagy részét.
Kezdetek
Jómagam sok évvel ezelőtt érkeztem ide először, és rögtön egyik kedvenc helyszínemmé vált. Évről évre - olykor tavasszal, olykor ősszel - jártam vissza kis baráti csapattal.
Ezen alkalommal - a sokféle nehézségű túra közül - a legvadabbra indultunk. A Galbena-kör nemcsak azért nehéz, mert a mindösszesen 18 kilométeres úton közel 1400 méternyi szintet kell leküzdeni, hanem azért is, mert szakaszai igen eltérő jellegűek.
Kora reggel (miután sikeresen gatyába ráztam a csapatot) indulunk el a fennsík tövében, a Boga-katlanban megbúvó szállásunkról. A felfelé vezető út régi kihívásainak sora ma már a múlté. Habár 6 évbe telt, végül azonban csak leaszfaltozták a szerpentint. A feljutás így gyorsabb és könnyebb lett, de ezzel együtt vadságából is veszített az útvonal. (A „Bömösből” kiszálló, kétliteres sörösflakonnal hadonászó, flip-flop papucsos emberek kicsit rontják az összképet.)
Glavoi mezejénél parkolunk le. Csípős a levegő, de a hajnali párán át is melengetnek az ébredező nap sugarai, miközben milliárdnyi fűszál csillan meg harmatosságától. Néhány elszánt sátrazó (feltehetőleg barlangászok) és - mint ganajtúrókhoz a galacsinok - a tájhoz szervesen tartozó kóbor kutyák épp ébredeznek. Gyorsan felmálházunk, hogy megússzuk a kunyeráló tekinteteket - a kutyák részéről mindenféleképpen sikerül is -, és nekivágunk a bemelegítő szakasznak, a Csodavár irányába, betonúton.
Negyedórás baktatással érjük el a leágazást. Innen már terepen, a felszínen kígyózó vén gyökereken botladozva haladunk. Miközben tekintetünk folyton a lábunkat orvul megakasztani kívánó fatestrészekre szegeződik, szűk szurdokban találjuk magunkat. Az út meredeken kapaszkodik felfelé nyálkás köveken. Az izgalmak csak cirka 50 méteren át tartanak. Majd ismét vadregényes ösvényen sétálunk.
A veszély ott lapul a bokorban
A sűrű aljnövényzettel borított lombhullató erdőben néhol meredekebben, néhol kényelmesebben kaptatunk egyre feljebb. Bő másfél órával az indulás után érünk fel a gerincre. Az elején leírt általános óvatosságra intés itt nyer „látható” értelmet. Hogy miért nem ajánlott letérni az útról, csak ha arra a tapasztalt vezető engedélyt ad? Mert bár attól, hogy fatörzsnek néz ki valami a vízen lebegve, elképzelhető, hogy amikor rálépsz, az fogakat növeszt. A dús páfrányok és bokrok mögött, két lépésnyire az úttól lapul a közel 10 méter átmérőjű és 30 méter mély, függőleges nyílású Porcika-zsomboly. Olykor még nyaranta is marad jég az aljában, ahová annak idején Czárán bátyánk vaslétrát épített. Sokáig csak ezt a „feneketlen” kutat gondolták a teljes járatnak, de egy forróbb és szárazabb időszakban annyira elolvadt a jeges szőnyeg az aljáról, hogy felszínre bukkant egy közel vízszintes járat is. Sajnos napjainkra a létra már az enyészeté, így felszerelés hiányában csak a zsomboly pereméről csodálhatjuk mélységét.
Miközben a csapat tagjai felváltva állnak a zsomboly szélére ámulatba esni (jobb, mint a mélybe!), rövid pihenőt is tartunk. Jólesik egy szelet csoki vagy szendvics.
Kapaszkodj!
Innen erőteljes lejtmenet következik - amelynek szintkülönbségét majd visszafelé le kell küzdenünk, de akkor és ott ez még nem tűnt fájdalmas információnak senkinek. Az ereszkedés végéhez közeledve a fák közül morajlás szűrődik ki. Tenger helyett viszont a 3 kilométerrel távolabb lévő Csodavár üregeiben a föld mélyébe rohanó patak felszínre bukkanásához értünk. Ez a hatalmas U alakú sziklafal, valamint az alján apró tavacskának tűnő víz tulajdonképpen maga a Galbena-kitörés.
Az eddigi normál hegyi túra új jelleget ölt. A kitörés felett pár méterrel, egy lábfejnyi szélességű párkányon átsasszézunk a patak vágta kanyon túlpartjára. Keskeny ösvényen haladunk, hol erősebben kitérve a szélére, hol drótkötelekbe kapaszkodva.
Évek milliói alatt vágott keskeny szurdokot a Galbena, s ezalatt volt ideje az egyhangú tovarohanását megtörő, fürdőzésre csábító, türkizkék medencéket is kialakítani. Ezeket hol magasabbról, hol közelebbről csodálhatjuk, ahogy az ösvényünk hullámvasútszerűen, föl s le halad a szurdok oldalában.
Egy nagyobb, úgy 10-12 méternyi, drótköteles ereszkedés után jobbunkon hatalmas, ellaposodó barlangszáj tátong. Az előtte fekvő szélesebb területre pont besüt a nap. Alkalmasnak találjuk a helyet egy pihenésre. Míg a kevésbé kalandvágyók magukba szívják a D-vitamint, addig a vakmerőbb csapattagok felfedezőútra indulnak a mélybe.
Az omladékos, meredek falon ereszkedünk be a hatalmas szájba, ahová hangos robajjal a Galbena vize is bezúdul. Az alacsony vízállásnak köszönhetően idén egészen a túloldalig követhetjük, nagyjából 100 méteren keresztül, míg az Eminenciás-vízesés formájában újra felszínre tör. Hátborzongató érzés belegondolni, hogy ahol épp ücsörgünk, a sziklafalban kialakult nyílás peremén, ott normál esetben percenként több száz liternyi víz zúdul le megállíthatatlanul. Már csak a nyílás külsejének felső peremére festett turistajelzésre kellene magyarázatot találni…
Visszatértünk után a teljes csapat újra nekiindul a körnek. A hatalmas sziklaélt megkerülve jutunk át arra az oldalra, ahol a vízesés fehéren ömlik bele egy szűk, magas, három oldalról sziklafalakkal határolt szurdokba. Csak állunk szemben ezzel a csodával, és nem győzzük magunkba szívni a látványt.
Na, ki a legény?
Csak percek múltával kezdi a csapatban pár ember felismerni a helyzetet: nem látni az út folytatását. Csak falak és víz… Aztán lassan mindenki észreveszi a bal oldali, a szemközti vízeséstől nedvesen csillogó falon húzódó, ősrégi drótkötelet. A segédeszköz évről évre egyre kevésbé bizalomgerjesztő. Alakját tekintve viszont egyre tökéletesebb szinuszhullámot ír le. Mivel többen határozottan elhatárolódnak ennek igénybevételétől, vázolom a B tervet: a jéghideg, néhol térdig érő patak, nyálkás kövekkel.
Csikordul a fogsor, dülled a szem, fehérlik a marok. A kezünknek ugyan van kapaszkodó, a lábainkat viszont csak az évtizedek alatt erre járt turisták sziklában hagyott nyomaiba helyezhetjük. Ha egyszer beszálltál, nincs idő előtti „nem csinálom tovább, kiszállok” válasz. Leugrani veszélyes a nyálkás kövekre.
Páran a „patakban gázolós” B-t választják, s vállra dobva a bakancsokat, térdig felgyűrve a nadrágokat küzdik át magukat a szakaszon. A végén természetesen mindenki dicséretet kap, mert mindkét opció kemény volt.
A patakot követve a következő feladat a közel 10 méter magasan található sziklanyílásba való felmászás, drótkötél segítségével, majd a lyuk túloldalán történő visszaereszkedés a patak szintjére. A fal erősen a függőleges felé hajlik, így ismét karból dolgozunk a továbbhaladásért.
Újból a patak szintjére érve előttünk az utolsó sziklafal, amely „lazán” teljesíthető, hisz itt akad lánc a lábnak is. Micsoda komfort! Aztán a traverzálás első remegő lépteinél rájön mindenki, hogy ez nem is olyan egyszerű. Ráadásul a 160 centiméternél alacsonyabbak nem érik el a kéznek kihúzott drótkötelet, a falnak támaszkodáshoz pedig erősen be kell dőlni.
Szerencsére ez a rész csak 8-10 méter hosszú. Túloldalán rossz minőségű út, amelyen csak rövidet fújunk, mert egy kényelmesebb pihenőhely is akad, nem is olyan messze.
Csúcsrajárók
Végre felérünk a Flóra-rétre. Azzal a lendülettel a puha fűbe huppanunk (bár néhányan már úgy érzik, inkább harapnak). Elkél a pihenés, hisz már alaposan megdolgoztattuk a karjainkat, lábainkat, de még vissza kell másznunk a Porcikához.
A madárcsiripelés és a levélzizegés hamar alfába ringat, el is repül észrevétlenül vagy fél óra. Ideje újból útra kelni, mivel sok van még előttünk. Jó román szokás szerint az ösvény A-ból (amely a hegy lábánál helyezkedik el) B-be (amely már a hegy tetején van) a legrövidebb útvonalon át vezet, így kíméletlenül meredek részen kapaszkodunk felfelé.
Másfél vagy talán két óra izzasztó sétával a hátunk mögött érjük el a zsombolyt. A csapaton végigtekintve hamarabb jut eszembe a „gyászmenet” szó, mint a „lelkes túrázók” terminus. Kezd szürkülni is, így nem tudunk sokat szusszanni. De innen már lefelé vezet utunk.
Valamelyest felélénkül a csapat, amikor a Csodavár hatalmas dolinájának pereméhez érünk. A közel 200 méteres falak tetején minden biztosítás nélkül állni még napfénynél is félelmetes, de így, sötétedéskor, még veszélyesebb. Sajnos a Czárán Gyula által több mint 100 éve épített balkonládák mára már az enyészet birtokában vannak. Még az ezredforduló környékén, ha romos állapotban is, de megvoltak, napjainkban viszont nincs miről a mélybe tekinteni.
A vég
Tökéletes időzítéssel érünk a kocsikhoz, a távoli hegyvonulat mögött lebukik a nap, sötétség borul a tájra, és a csapat utolsó erőtartaléka is elfogy. A napközbeni kellemes meleg helyét hűvösség váltja fel, így jólesik a szálláson a gyorsan meggyújtott tábortűz melege. Hamar előkerülnek a pácolt húsok, a kolbászok és a több kilónyi hagyma. Fáradt a társaság, de a vidám hangulatnak köszönhetően a többség tíznél is tovább bírja, majd teljesen kidőlünk.
Ismerd meg jobban a vidék felfedezőjét, Czárán Gyulát!
A cikk a Turista Magazin 2014. májusi számában jelent meg.
