Az erdélyi Kárpátoknak három konglomerátumból felépülő hegysége van. A Csalhó a Békás-szoros közelében, illetve a Bucsecs és a Csukás (Muntii Ciucas) Brassó környékén. Nekem ez utóbbi tetszett leginkább.
A kicsi, alig 200 négyzetkilométer alapterületű Csukás-hegység elsősorban meglepő formagazdagságával emelkedik ki a Kárpátkanyar többi hegysége közül, pedig magassága nem éri el a 2000 métert. A mészkőalapra települt, kb. 700 m vastag konglomerátum-rétegből sziklatornyok, azaz kúpok, süvegek, sziklatűk, oszlopok, kőgombák, szfinxek és falak preparálódtak ki a külső erők, a hőingadozás, a fagyaprózódás, a hőtágulás, a csapadék és a szelek hatására. Szinte minden kőalakzatnak mesébe illő neve van, így a helyi legendák kővé dermedt emberekről és különféle állatokról regélnek: Dávid és Góliát, az Ördög ujja, az Ikrek, a Juhász és birkái.
A hegységet a sziklaformák után eredetileg „csuklyásnak” nevezték, később ebből lett a Csukás. Két főgerince van, túránk a nyugati helyzetű Bratocea gerincen haladt. Mivel az alsó krétakori konglomerát és a mészkő igen gyenge vízzáró képességgel bír, ezért a hegység felső övezetében egyáltalán nincsenek források, tavak vagy állandó vízfolyások. Talán ez az egyetlen gyenge pontja a gyönyörűséges vidéknek.
Kalandra vágyó csoportunk a Bratocsa-hágóban (Pasu Bratocea) (1263 m) szállt le a három buszról. A több mint 150 természetjáró az Erdélyi Kárpát Egyesület ez évi XXVI. vándortábora résztvevőjeként jelentkezett a túrára, melyet középnehéznek, de „minden szempontból kecsegtetőnek” hirdettek meg, és ez így is volt.
A hágóban még köd ült, amikor egy rövid eligazítás után elindultunk egy erdei úton, a Kárpátok főgerincét jelző, piros (függőleges) sávot követve. 1914-ig ennek mentén húzódott az „ezeréves határ”. Átvágva a gyönyörű bükkösön, csak úgy csattogtak a fényképezőgépek, mert a még alacsonyan járó nap fénypászmákat varázsolt a délceg bükktörzsek erdejébe a misztikus párán keresztül. Hamarosan elhagytuk a mészkővidéket, és kiértünk a havasok világába. Ezt a legelő tehenek, birkák sokasága, majd később az esztenák (pásztorszállások) megjelenése jelezte.
Szépen szerpentinező, széles utunk a reléállomásig tartott. Innen eleinte meredek, majd lassan emelkedő ösvényen jutottunk az első sziklaalakzatok, a Szfinx és a Galamb közelébe. Úgy 4 km után már a Király-tető (Bratocsa) alatt voltunk, ahonnan rövidesen a Tigáj-nyeregbe (Saua Tigailor) caplatunk fel. Az itteni pihenő igencsak jólesett a csúcstámadás előtt, bár a többség ide-oda sétálgatva kereste a jobbnál-jobb fotótémát, amiből itt nem volt hiány. Alattunk a távolban látványos felhőformák, a lábunk előtt színpompás virágok, és körben mindenütt mesébe illő, bizarr sziklák.
A Csukás-csúcsra (Vilfur Ciucas) jó félórás meredek kapaszkodó után ért fel a csapatunk. Alig fértünk el a kis kettős púpon. Itt pillanthattuk meg először a gerinc túlsó oldalának fantasztikus látványát, a meredeken lefutó sziklás gerinceket: mintha több száz világosszürke Vadálló-kövek gyűlt volna össze a tiszteletünkre. A csúcscsokit helyettesítő székely köményes (naná, pálinka) tovább fokozta az emelkedett hangulatot, hiszen a felhők fölött voltunk, mint az istenek. A kilátás is mennyei volt, ide látszott a Bucsecs, a Keresztény-havas, és a másnapi túracélunk, a Szilon-havas is.
A csúcsról leereszkedve utunkat a turistaház felé vettük a Babele és a Tigáj sziklagerincének északkeleti oldalában. Ezt a szakaszt balkézre vadregényes meredély, jobbra közeli, változatos sziklaformák jellemezték. A két kedvenc az Orsó és a Pletykáló Vénasszonyok volt. Itt sikerült lencsevégre kapnom a hegység egyik növényritkaságát, a rezes hölgymált. A jobbról becsatlakozó piros + egy nyereg helyét jelölte ki, ahonnan már csak bő húsz perc kellett a Csukás-menedékházig (Cabana Ciukas, 1595 m). A nagy és hangulatos turistaházban gyors volt a kiszolgálás. Érdekes módon elsősorban a víz és a sör fogyott.
Az ebéd elköltése után visszaindultunk. Egy darabig az idevezető úton poroszkáltunk, de a már ismerős nyeregtől elkezdtük délről kerülni a Csukásból kifutó sziklagerincet a piros +-en, egy jóval kevésbé szintezős úton. A tagolt terepen először inkább lefelé haladtunk, majd többször emelkedett az ösvény. Végül a napi utolsó meredélyt is megharcolva, ismét a Tigáj-nyeregeben voltunk. Érdekes, hogy bár a látnivalók mennyisége nem változott, most már szinte mindenki ült az illatos havasi gyepen. Hja kérem, az a közel ezer méter szint! És innentől még bő és főleg gyors 800 m-es ereszkedés várt ránk a piros háromszögön haladva.
A hágóból a Babarunka (Babarunca) szárazvölgyébe beereszkedve évszázadokat léptünk vissza az időben. Érintetlen vadon vett körül minket, még az ösvény is inkább csak sejthető volt (három rövid eltévedés), erre alig fordul meg turista. Itt a felső szakaszon az egyetlen, alig járt ösvény mentén sehol sem volt nyoma az emberi tevékenységnek: se legeltetés, se fakitermelés. A vadon nyugalmát jelezte a sokkolóan hatalmas kupac medveürülék az út közepén. Úgy egy órányi alhavasi bozótjárás után bükkös őserdő vett körül minket, majd egy búvópatakos mederben gázoltunk, míg kiértünk az erdészeti útra. Innen már csak egy óra gyaloglás volt hátra a buszig, ami az egykori Babarunka turistaháznál várt minket 908 méteren.
Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!
A Csobáncra nemcsak a várrom, hanem a kilátás miatt is érdemes felkapaszkodni.
Az év utolsó számába egy rendhagyó összeállítást készítettünk.
Pakisztán szinte észrevétlenül vált az izgalmas túrákra vágyók paradicsomává.
