Szombati Orsolya az egyik legnépszerűbb hazai utazó blogger, Traveladdict nevű blogját közel 200 ezren követik a különböző közösségi médiafelületeken. Orsi a világ 67 országában és több száz városában járt eddig, de itthon is szívesen utazik és túrázik. 2021-ben 11 hónap alatt végigjárta az Országos Kékkört, ami életre szóló élmény volt számára.
Hosszan lehetne sorolni azokat az országokat, ahol Orsi már járt, de ahogy mondja, a hangsúly a világ felfedezésén és megélésén van, nem pedig a kipipálásán. Élményekből pedig nincs hiány. Orsi idén járt például a Föld egyik legzártabb országának számító Türkmenisztánban, vagy a szintén nem éppen turistacélpontnak számító Jemenben, amelynek Socotra nevű szigete egy igazi érintetlen paradicsom, elképesztő élővilággal, amely tele van csak ott honos növényekkel. De az idei év másik fénypontja, az Indonéziához tartozó Raja Ampat is ott van a világ legszebb helyei között, amelynek érintetlen szigetei között a Föld leggazdagabb korallzátonyai találhatók.
Ha Orsi világtérképén közelebbi úti célok között böngészünk, akkor is feltűnik jó néhány izgalmas és a turisták által kevésbé felkapott hely, mint például Moldova, Koszovó, Észak-Macedónia vagy épp Afrika egyik legszegényebb országa, Szudán. De Orsi számára Magyarország felfedezése és a hazai látnivalók bemutatása is fontos feladat, amihez az Országos Kékkör végigjárása remek inspiráció volt. Szóval ennyi élménnyel a háta mögött, bőven volt miről beszélgetnünk.
Turista Magazin: 2021 óta vagy főállású utazó blogger, mostanra közel 200 ezer követőd van a Facebookon, az Instagramon és a TikTokon. Amikor elkezdted, gondoltad, remélted, hogy néhány év alatt idáig eljuthatsz?
Szombati Orsolya: Nem, egyáltalán nem gondoltam. Én mindig is igyekeztem edukatív, információt átadó tartalmakat gyártani, amelyek időtállóak. Persze vannak népszerű utazós témák, amikből nagyon gyorsan lehet nézettséget generálni, de én inkább a mélyebb tartalmakra fókuszálok. Megpróbálom megismerni, átadni az adott hely kultúráját, érdekességeit, szokásait, és nagyon örülök neki, hogy ebben a rohanó világban, amikor tényleg minden napról napra változik, ezekre a stabil értékekre van még igény.
TM: Abban, hogy az életed ilyen irányt vett, döntő szerepe volt egy súlyos betegségnek.
SZO: Igen, az én élettörténetemhez hozzátartozik az a betegség, amin 32 évesen keresztülmentem. Számomra ez teljesen derült égből villámcsapás volt, mert a negatív leletek ellenére egy nagyon komoly áttétes betegség alakult ki nálam. Átestem egy életmentő műtéten, amit utókezelések, sugár-és kemoterápia követett. Azt gondolom, hogy akit egy daganatos betegséggel diagnosztizálnak, az utána átértékeli, hogy mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. És rájöttem, hogy az az élet, amit addig éltem, a rengeteg stresszel, a mindenféle elvárásokkal, nem tesz boldoggá.
Ez a betegség lehetőséget adott arra, hogy merjek egy új életet kezdeni, és merjem kipróbálni magam. Úgy voltam vele, hogyha nem sikerül, akkor sem történik semmi, legfeljebb visszamegyek dolgozni az irodába.
TM: Hogyan jött a Traveladdict blog ötlete?
SZO: A műtétet követő első két év nagyon kemény volt, akkor nem arról szólt az életem, hogy én most utazgassak, de miután meggyógyultam, elkezdett kinyílni előttem a világ, és már bátrabban el mertem olyan helyekre is utazni, ahová korábban nem, mint például Szudán, vagy Borneó szigete. A barátaim mondták, hogy milyen jó lenne, ha másokkal is megosztanám ezeket az élményeket, és gyakorlatilag így kezdődött a blogolás. Aztán elkezdtem megírni az élményeimet, és arra lettem figyelmes, hogy egy idő után egyre többen olvasnak, egyre többen követnek. De ez nem egy tudatos karrier volt, nem találtam ki egyik napról a másikra, hogy akkor én most utazó blogger szeretnék lenni.
TM: A munka mellett kezdtél blogolni, majd pár év után felmondtál. Fejest ugrani a szabadúszó létbe egyébként is egy nagyon bizonytalan helyzet, de mindezt épp a Covid idején megtenni, nagy bátorságra vall. Nem féltél a rád váró bizonytalanságtól?
SZO: Volt egy stabil munkahelyem, jó fizetéssel, biztos jövőképpel. Marketingkommunikáció, PR vonalon dolgoztam világéletemben, és szerettem a munkámat, de az irodai környezet, az, hogy be kell járni, és évente 23-24 nap szabadságom van, úgy éreztem, gúzsba köt, és nem tudom úgy élni az életemet, ahogy szeretném. Három évig blogoltam a munkám mellett. Gyakorlatilag két munkahelyem volt, és nulla szabadidőm, mert hétvégén is vagy utaztam, vagy blogot írtam, vagy képeket szerkesztettem, és azt éreztem, hogy nincs semmire időm. Hozzáteszem, most sincs több, de most legalább megválaszthatom, hogy mikor és hogyan dolgozom. Mire jött a Covid, én már eldöntöttem, hogy április elsejével felmondok. A bolondok napja vicces és szimbolikus jelentésű nap, de én ezt teljesen komolyan gondoltam.
Úgy voltam vele, hogyha most az a helyzet, hogy nem lehet utazni, akkor majd abból a helyzetből próbálom kihozni a legtöbbet, ami van. És így jött az életembe a kéktúra
TM: És nem is akárhogyan, hisz 11 hónap alatt, első nőként egy év alatt a teljes Országos Kékkört teljesítetted. Ráadásul a 2584 km közel kétharmadát egyedül tetted meg.
SZO: Azt gondolom, hogy a kéktúra önmagában is egy hatalmas élmény, lehetőség, és rengeteget adott a személyiségemhez, a világlátásomhoz, hogy merjek bátran elindulni egyedül, akkor is, ha nincsen útitársam. Az, hogy kéktúra 70 százalékát egyedül teljesítettem, hitet adott önmagamban. De rengeteg élményt, tapasztalatot és állóképességet is szereztem, és Magyarországnak nagyon sok olyan vidékét megismertem, ahova egyébként magamtól nem utaztam volna el. Voltak olyan helyek, ahova a kéktúra után vissza is tértem, mert akkor nem volt lehetőségem megnézni azokat. Ilyenek például Szatmárban a gyönyörű fakazettás mennyezetű református templomok, amelyek fantasztikus örökségei az országnak.
TM: A három szakasz közül a legtöbben az Országos Kéktúrát szeretik, de neked az Alföldi Kéktúra (AK) is közel áll a szívedhez. Mit adott neked az AK?
SZO: Szerintem az AK-t nagyon alábecsülik, én most a Kéktúrázás Napján is az Alföldi Kéktúrán vezettem túrát, mert nagyon megszerettem. Ha valaki erre az egészre úgy tekint, mint egy teljesítménytúra, akkor annak nyilván mást ad, de ha úgy tekint rá, mint ahogy én is egy picit, hogy ez a magyar Camino, akkor azt gondolom, hogy az alföldi szakasz a maga monotonitásával és csodálatos élővilágával, lehetőséget ad arra, hogy picit elmélyüljön az ember magában. Nekem az Alföld nagyon sokat adott. Itt láthatjuk azt is, hogy akik a földből élnek, milyen kemény munkával állítják elő azokat a termékeket, amiket mi könnyedén leveszünk a polcról. Én egyébként nem gondoltam, hogy az Alföldnek ennyire gazdag az élővilága.
Végigjártam az OKT-t, és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor találkoztam vadállattal, az Alföldön pedig minden hajnalban megtörtént ez velem.
Rengeteg őzzel, fácánnal, mezei nyúllal, a Ghúti-erdőben óriási dámszarvasokkal találkoztam. Biharugra környékén pont a vadludak vonulása idején jártam, és ezresével gyülekeztek a vadmadarak. Gyerekkorom meséi jutottak eszembe, ahogy felnéztem az égre, és láttam a V alakban repülő ludakat. Én nagyon természetközpontú ember vagyok, egy olyan kis faluban nőttem fel, ahol iskolásként környezetismeret órán kimentünk a kis növényhatározóval a Hernád partjára, és próbáltuk meghatározni a növényeket. Nekem innen datálódik a növények és az állatok iránti érdeklődésem, ami miatt az Alföld is nagy élmény volt.
TM: Számodra különösen fontos, hogy a hazai tájakat is minél inkább megismertesd, és megmutasd a követőidnek. Melyek a kedvenc tájaid itthon?
SZO: A Kéken kedvenc szakaszaim közé tartozott a Bükk, vagy a Zemplén, a maga vadregényességével, váraival. De szívesen mennék túrázni az Alpokaljára, szeretném körbebiciklizni a Balatont, mert az még kimaradt, és nagyon szeretnék visszamenni az Upponyi-hegységbe és az Aggteleki-karsztra, mert bár a kéktúra során jártam itt, de jó lenne megnézni tavasszal vagy nyáron is ezeket a csodás helyeket.
TM: A világ elképesztően gyorsan változik, egyik napról a másikra állhat minden a feje tetejére. Utazó bloggerként mennyire lehet előre tervezni?
SZO: Én egy multis környezetből jövök, ahol mindig voltak tervek, amiket kipipálhattam, mérőszámok, amiket teljesítenem kellett, én ebben szocializálódtam, és ezt a fajta mentalitást próbáltam utazó bloggerként is továbbvinni, de rájöttem, hogy ez itt nem működik. Persze meg lehet tervezni pontról pontra, napról napra egy utazást, de mindig jön valami, ami felborítja a terveket. Egy idő után rájöttem, hogy lehetnek nagyjából tervek, de nem kell feltétlen ahhoz ragaszkodni, amit én fejben elterveztem, mert vagy csalódás lesz a vége, vagy az embernek hiányérzete lesz. És igazából nálam az utazás nem arról szól, hogy kipipáljam a látnivalókat, hanem arról, hogy ott helyben meglássam és felfedezzem a lehetőségeket. Nem stresszelem magam azzal, hogy ha csak egy napom van, akkor mindent bele akarjak abba zsúfolni.
Hosszú évek fejlődése volt, amíg eljutottam ide, de most hatalmas szabadságot ad az, hogy nem vagyok a magam béklyóihoz kötve, és szabadon utazhatok.
TM: Akkor nem az van, amit én korábban elképzeltem, hogy már az év elején nagyjából kitalálod, hogy hová szeretnél elutazni?
SZO: Nem. Jó példája ennek a legutóbbi türkmenisztáni és üzbegisztáni utazásom is. Ugyanis egy hónappal az utazás előtt találtam ki, hogy én el szeretnék ezekbe az országokba menni, mert valamiért mágnesként vonzott Belső-Ázsia. De gyakran van az is, hogy szembejön egy nagyon olcsó repülőjegy, és elcsábulok. Persze olyan is volt már, hogy meg volt tervezve az évemnek mondjuk az első két-három hónapja, de annál tovább nem szoktam általában gondolkodni. Arra figyelek, hogy legyen egyfajta változatosság az év során. Legyen benne túrázás, búvárkodás, természetjárás, ez nálam az elsődleges a fókusz. Egy-egy hosszabb városlátogatós utazás után kimondottan keresem azokat a lehetőségeket, amikor el tudok menni túrázni, kirándulni, mert hiányzik a természet.
TM: Mennyi időt hagysz magadnak két utazás között? Mennyi idő kell az élmények feldolgozásához, a sok izgalmas poszt, cikk, és egyéb tartalom elkészítéséhez?
SZO: Nekem az ideális idő két-három hét lenne, ez elegendő arra, hogy az élményeket el tudjam magamban raktározni és keretezni. Én soha nem voltam az a típus, aki rögtön megoszt mindent. Egyrészt biztonsági szempontok miatt sem, nem feltétlen kell tudni, hogy én ott vagyok, másrészt amiatt sem, mert akkor és ott még nem biztos, hogy meg tudom úgy fogalmazni magamban az élményeket, és azt, hogy mit szeretnék ebből megosztani.
TM: Mi, követők ennek az egésznek a napfényes, gyönyörű oldalát látjuk, de azért nem kevés munka ezt a rengeteg posztot, cikket, és egyéb online tartalmat elkészíteni.
SZO: Az emberek csak azt látják, hogy itt is volt, ott is volt, elolvasnak egy-egy posztot, átgörgetik a képeket egy perc alatt, de ezeket nyilván nem egy perc elkészíteni. Ha csak a Facebook, Instagram, Tiktok oldalaimat nézzük, akkor nekem naponta legalább négy órám elmegy arra, hogy sztorikat készítek, kommentekre válaszolok, képeket szerkesztek, információknak nézek utána, hogy azok helytállóak legyenek. És ebben még nincs is benne mondjuk a videó vágása és narrálása, és a cikkírás szintén nagyon sok munkaóra. És az sem látszik, ami e mögött van, ami miatt nem is való mindenkinek ez az életmód. Az, hogy az ember sokszor keveset alszik, minden nap más szálláson van, bőröndből él, nyolc órát ül a vonaton, vagy épp nem tud lezuhanyozni, mert mondjuk egy nomád szálláson lakik.
TM: Az utazó bloggerek élete sokak számára nagyon csábítónak tűnik, de meg lehet ebből élni?
SZO: 15 évig egy multinál dolgoztam, vezető beosztásokban, így tudtam félretenni, és volt tartalékom. Úgy voltam vele, ha nem jön be a blogger-lét, akkor is van annyi pénzem, amennyi két évig kitart. Az útjaim egy részét én szervezem, de vannak sajtóutak is, amelyekre meghívnak. A bloggerkedés mellett vannak szabadúszó munkáim is, és az elmúlt másfél-két évben már vannak különböző együttműködéseim is. Azt gondolom, hogy lehet ezzel jól keresni, de ha az anyagiakról van szó, én például nagyon megválogatom, hogy kikkel, milyen területen működöm közre. Sok megkeresést kapok, termékek, szolgáltatás reklámozására, legyen az ruha vagy kozmetikai márka, de én ezeket tudatosan nem vállalom el. Azt gondolom, hogy ez nem az én utam. Én inkább a stratégiai együttműködésekben hiszek, mint az ad hoc reklámokban, mert ez utóbbi esetben csak egy eszköz vagy, amin keresztül el lehet adni termékeket. Viszont ha van egy olyan együttműködésed egy céggel, egy civil szervezettel, akivel bizonyos értékek, üzenetek mentén együtt tudtok gondolkodni, akikhez te jól tudsz kapcsolódni, akkor azt gondolom, hogy az mindkét a fél számára egy win-win szituáció tud lenni.
TM: Idén különösen sok utazás van már a hátad mögött. Volt már olyan, amikor azt érezted, hogy telítődtél, és most egy darabig nem akarsz sehová sem menni?
SZO: Igen, előfordul. Most nyáron is volt másfél hónap, amikor egyáltalán nem utaztam. Jó volt itthon, és azt gondolom, hogy meg kell találni az egészséges egyensúlyt. Én általában az év egyharmadát külföldön töltöm, ez az arány idén még több lesz. Fontos, hogy legyen idő a családomra, legyen idő a barátaimra, vagy, hogy el tudjak menni hetente egyszer vagy kétszer úszni, legyen időm főzni, elolvasni egy könyvet, szóval olyan hétköznapi dolgokra, amikre, ha az ember nagyon sokat utazik, nincs ideje.
TM: Az utazásokból nemcsak a szép tájak és városok, de az emlékezetes találkozások is megmaradnak. Bizonyára ezekről is hosszan tudnál mesélni.
SZO: Igen, legutóbb például Türkmenisztánban voltak nagyon szép találkozásaim. Jó volt itt is megtapasztalni, hogy nem volt ugyan közös nyelv a legtöbbjükkel, eltérő a vallás és a kultúra, de mégis az emberek kedvesek, segítőkészek, és sokszor olyan váratlan helyekről kap az ember jóságot, ahonnan nem is számítana rá. Én nagyon érdeklődő vagyok, nagyon szeretek leülni, és csendben figyelni, hogy mit csinálnak a helyiek, lehet, hogy nem értem, hogy mit beszélnek, de nézem őket, figyelem a mozdulataikat. Persze vannak mindenhol rossz emberek is, volt olyan, hogy átvágtak taxisok, mert óvatlan voltam, de alapvetően én eddig csak jót kaptam.
Hiszek abban, hogy ha az ember kedves, nyitott és jó szándékkal fordul mások felé, akkor az esetek többségében ezt is fogja visszakapni.
TM: Idén több olyan helyen is jártál, ahol nem sokkal az eljöveteled után harcok robbantak ki, és ahová most éppen nem mehetnél vissza. Ez milyen hatással van rád, milyen érzésekkel indulsz újra útnak ilyenkor?
SZO: Félelem nincs bennem, inkább úgy vagyok vele, hogy annyira törékeny a világ békéje – ahogy azt ezek a helyzetek is mutatják –, hogy addig megyek, ameddig lehet. És pont ezért az olyan országok, ahol jelenleg ugyan nincs konfliktus, de a politikai rendszerükből, vagy a vallási helyzetükből fakadóan instabilak, mint például Szíria, vagy Irán sokkal előrébb vannak a prioritási listámon, mint mondjuk az olyan egzotikus célpontok, mint mondjuk Mauritius vagy Bali.
TM: Az utazás mellett van egy másik nagy szerelmed is, a búvárkodás, és ha jól tudom, a tengeri élővilág iránti szerelem már gyerekkorodban kezdődött.
SZO: Igen, apukám akvaristaként díszhalakat tenyésztett otthon, és már gyerekkoromban is mindig volt akváriumunk tele színes halakkal. Innen ered a vizek élővilága iránti kíváncsiságom. Már 15 éve búvárkodom, szerelem volt első látásra, és sokáig tengerbiológus szerettem volna lenni.
Mindig nagyon örülök annak, ha tudom az utazást és a búvárkodást kombinálni, mert nekem a víz az egy olyan közeg, ahol megszűnik a tér és az idő.
De számomra a természet is ilyen, és nem véletlenül keresem a természettel való kapcsolódást mindig: engem a természet szó szerint leföldel. Ott kimennek a gondok a fejemből, el tudok csendesedni, és minden valahogy hirtelen annyira egyszerű lesz és tiszta. A vízben ugyanezt érzem, kiegészülve azzal, hogy ott megtapasztalhatja az ember a súlytalanság állapotát. Csak lebegsz, nem gondolsz semmire, nincsen rajtad semmi súly, ami lehúzna. Másrészt azért is szeretem a búvárkodást, mert a tengerben semmi nem állandó, ott semmi sem garantált. Ott nem lehetsz biztos abban, hogy látni fogsz delfint, teknőst, vagy cápát. Ott minden pillanat ajándék, és mindennek örülsz, amit látsz. Minden merülés egyedi és megismételhetetlen. Ez nagyon feltöltő erejű.
TM: Fantasztikus élményeid voltak már a víz alatt. Láttad a Föld legnagyobb halát, a cetcápát, úsztál fókákkal, delfinekkel, sőt gyilkos bálnákkal is. Ez utóbbi nem volt veszélyes?
SZO: A gyilkos bálnák vagy kardszárnyú delfinek az óceánok csúcsragadozói, rendkívül intelligens élőlények. Én Norvégiában, öt fokos vízben merültem velük, ahol azért lehet bemenni közéjük, mert az itteni populációnál egy teljesen más táplálkozási mód alakult ki, mint a Föld többi részén. Itt a kardszárnyú delfinek nem fókákkal, hanem heringekkel táplálkoznak, így az a fajta ragadozó életmód, ami mondjuk Kanada vagy Dél-Afrika partjainál megvan, az itt nincs, így ezek az állatok itt nem veszélyesek az emberre. De persze, amikor elúszott egy ilyen 12 tonnás kamion méretű állat a közelemben, azért átsuhant a fejemen, hogy vajon ő is tisztában van-e ezzel.
TM: Bár most már tudom, hogy egy utazó blogger nem nagyon tud előre tervezni. De ha nincsenek is még konkrét terveid, milyen élményeket kívánnál magadnak a közeljövőre?
SZO: Nagyon szeretnék elmenni Kirgizisztánba és Kazahsztánba, Peruba, és Dél-Amerika más országaiba, jó lenne merülni a Galápagos-szigeteknél, és eljutni egy olyan afrikai országba, ahol elefántokat, zsiráfokat, esetleg gorillákat láthatok természetes környezetükben. Nem tudom, hogy az elkövetkezendő öt évben hova fogok eljutni, de nagyon-nagyon élvezem, és nagyon jó, hogy a munkám egyben a hobbim is. És azért is nagyon jó dolog utazni, mert rengeteg élményt szerezhetsz közben. És ez lehet egy túrázás, egy kirándulás, bármi, nem kell ahhoz feltétlenül elhagyni az országhatárt. Én ezt vallom is, hogy az utazás nem külföldön kezdődik.
Egyébként a kéktúra ébresztett rá a legjobban arra, hogy az élményeket semmi nem pótolja.
A tárgyaknak lejár a szavatossága, kimennek a divatból, elromlanak. Az élmény sosem romlik el. Az élmény mindig érvényes lesz, sőt, ahogy telik az idő, ha valami esetleg rossz is volt, a szép fog megmaradni. Az, hogy milyen jól éreztem ott magam, az, hogy kikkel találkoztam, milyen épületeket láttam, milyen helyeken jártam. Ez az, amit én el szeretnék magammal vinni a hátizsákomba, ezeket az élményeket szeretném gyűjteni. Az élet hossza mindenkinek véges, de az, hogy milyen széles lesz, az csak rajtad múlik. És én ezt a széles utat így szeretném járni utazóként.
