Őshonos lápi halfajból nincs túl sok a Kárpát-medencében, és mostanra sajnos, mindegyik veszélybe került. Különösen igaz ez a lápi pócra, amely bár 60 millió éves múlttal bíró faj, az ember képes volt – földtörténeti léptékben mérve – egy pillanat alatt végveszélybe sodorni.
Magyarországon 10-15 kutató foglalkozik a lápi póccal, közéjük tartozik dr. Takács Péter a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársa. Vele beszélgettünk a lápi póc múltjáról, jelenéről és kérdésekkel teli jövőjéről.
Ősi faj, extrákkal
A lápi póc (Umbra krameri) a közép‐ és alsó‐ dunai területek őshonos, bennszülött halfaja, elterjedési területének központi részét a Kárpát‐medence jelenti. Egy nagyon ősi fajjal van dolgunk, amelynek kialakulása a messzi-messzi múltban történt, 60 millió éve, nem sokkal a dinoszauruszok kihalása után.
Ősiségét jól példázza az is, hogy legközelebbi rokonait, két másik pócfajt Észak-Amerikában találjuk, vagyis amikor ez a csoport kialakult, akkor a két kontinens még összefüggő szárazföldet alkotott.
Ha mindez nem tenné elég különlegessé a fajt, van itt még pár érdekesség vele kapcsolatban. Például az, hogy kiválóan alkalmazkodott a lápos, mocsaras területek alacsony oxigéntartalmú vizeihez. Képes ugyanis a légköri oxigént is felvenni, ami hajszálerekkel sűrűn beszőtt úszóhólyagján keresztül jut át a vérébe. Szintén az élőhelyéhez való alkalmazkodás részeként a lápi póc az uszonyait felváltva is tudja mozgatni, és ezzel hatékonyan tudja segíteni a dús aljnövényzetű, törmelékes aljzaton való előrehaladást. Kicsit olyan mintha „sétálna”. Innen is eredhet egyik népi neve, a kutyahal.
Lápi pócok a kutatók hálójában
Hogy mennyire bírja a mocsaras, ingoványos, a néha inkább saras, mint vizes környezetet, azt Péter is többször tapasztalta már. „Volt, hogy egy félig kiszáradt csatornában próbálkoztunk a póc megtalálásával. A csatornában békalencse borította a felszínt, és csak mikor beleléptem, akkor vettem észre, hogy nem is víz van benne, hanem combig érő sár, és a pócok ott mozogtak az iszapban.”
Régen a disznókat etették vele, ma alig lehet megtalálni
Ez a faj 60 millió éve itt van a Földön, az ember azonban földtörténeti léptékben mérve pillanatok alatt képes volt a kipusztulás szélére sodorni. Mindez nem most kezdődött, de még most is tart.
Az árvízmentesítő és lecsapoló munkálatok megkezdése előtt ilyen képet mutatott a Kárpát-medence
A lápi póc hajdan, a nagy vízrendezési munkálatok – a lecsapolások, folyószabályozások – előtt gyakori halnak számított a mocsaras, lápos vidékeken, amiből akkor még volt bőven. A pócot az emberek nem igen fogyasztották, mivel egy kicsi, 6-8 centis halról van szó, de olyan tömegben volt jelen, hogy a disznóknak, szárnyasoknak takarmányként adták és a szántóföldek trágyázására is használták. Herman Ottó így ír erről: „Húsát a Szernye-vidék szegénysége szükségből eszi; az Ecsedi-láp környékének népe mérgesnek tartja; az előbbi helyen sertést és rucát is hízlalnak vele, mert rengeteg számmal van s én láttam Dercen táján öblös csíkkast, mely tömve volt e kis rablóval.”
A vízrendezési munkálatok nyomán, a lápok, mocsarak lecsapolásával a póc azonban elvesztette élőhelyeinek nagy részét és ennek nyomán drasztikusan megfogyatkozott.
A faj állományai részben másodlagos élőhelyekre, például öntöző és lecsapoló csatornákba szorultak vissza. Az elszórtan elhelyezkedő populációk között általában nincs kapcsolat, így különösen sérülékenyek és fennmaradásuk bizonytalan. Ma a faj legjelentősebb hazai állományait a Kiskunságban, a Hanságban, a Kis-Balaton térségében, valamint a Tisza mentén találjuk.
A lápi póc, a számára megfelelő élőhelyek megfogyatkozása miatt, ma már például ilyen csatornákban fordul elő
Több irányból támadunk
A hazai kisvizekben a 90-es évek közepén indultak be a halkutatási vizsgálatok, és ekkor érkeztek a szakma részéről az első figyelmeztetések a lápi póccal kapcsolatban, de az állományok igazán drasztikus fogyatkozása a 2000-es évek második felében indult el. Ma már a faj fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250 ezer forint.
Kicsi hal nagy veszélyben
„A 2011 és 2013 között elvégzett vizsgálataink során a Drávától a Felső-Tiszáig mindenhol jártunk, az ország nyolc régiójában, több mint negyven mintavételi helyről mutattuk ki a faj jelenlétét. Évekkel később debreceni kollégák, akik a Tisza vízrendszerében keresték a pócot, végigjárták azokat a helyeket, ahol mi is jártunk korábban, és a Felső-Tisza vízrendszerében összesen egy helyről került elő a faj" – mondja Takács Péter.
A pócos szakemberek megkongatták a vészharangot, és ennek hatására egy országos felmérés keretében újra végigjárták a potenciális lelőhelyeket.
„Én a Felső-Tisza vidékét kaptam, és akkor már vizet sem találtunk azokban a medrekben, ahol korábban ott volt a póc. Pedig régebben a Szatmári-és a Beregi-síkon ez a faj nem volt ritkaság.”
A mostani helyzet hátterében több okot is kell keresni. Az ármentesítés során keletkezett sok apró víztér egy része, ahová a pócok visszaszorultak, a klímaváltozás miatt egyre súlyosabb aszályok, vagy a nem megfelelő vízkormányzás miatt, nem kapott elegendő utánpótlást, és kiszáradt. Erre aztán még rájött a vízszennyezés, amire a lápi póc nagyon érzékeny, és egy harmadik tényező, egy invazív halfaj, az amurgéb (Percottus glenii), ami erőteljesen terjed az országban.
A lápi póc invazív ellensége, az amurgéb, ami egy igazi "terminátor"
Előny a versenytársnál
Az amurgéb a távol-keleti Amur folyó vízrendszerében őshonos, de az ember segítségével messzire eljutott, és ma már a legnagyobb elterjedésű invazív halfaj Eurázsiában. (Az amurgébről itt írtunk hosszabban.) A lápi pócot ez különösen érinti, ugyanis nagyjából ugyanazokon az élőhelyeken élnek, de az amurgéb jobban tud alkalmazkodni a környezeti viszonyokhoz, ráadásul megeszi a póc ivadékait. Táplálék tekintetében sem annyira válogatós, mint a póc és gondosabb szülő is, óvja az ivadékait, elkergeti a versenytársakat, így az ivadékoknak nagyobb esélye van a túlélésre.
Időközben Európában megjelent egy másik potenciális versenytárs is, amely, ha lehet, még nagyobb veszélyt jelenthet a lápi póc számára, ha vizeinkben megjelenik.
Az egyik észak-amerikai rokonfaj, az Umbra pygmaea - aminek hivatalos magyar neve még nincs, de törpepócnak fordíthatjuk – szintén emberi közvetítéssel, valószínűleg akvaristák közreműködésével került át az Atlanti-óceánon. Flandriában nagyon sok olyan csatorna van, ahol már sok van belőle, és úgy tűnik, hogy a Német- és Lengyelországban is vannak állományai.”
A „törpepóc” nagyon hasonlít a lápi pócra, laikus szem nem is tudja elkülöníteni őket, és a szakemberek egyelőre nem tudják még, hogy a két faj tud-e szaporodni egymással. Ha igen, akkor az törpe póc Kárpát-medencei megjelenésének jelentős negatív következményei lehetnek. A lápi póc itteni populációinak genetikai állománya keveredhet e közel rokon faj örökítő anyagával. Hibridek jöhetnek létre, s így örökre elveszhet az évtízmilliók alatt kialakult, a csak a mi pócunkra jellemző unikális genetikai mintázat.
Összefogás a pócért
A szakemberek nemcsak a vészharangot kongatják, de a tervük is megvan arra, hogy lehetne, és hogyan kellene a végveszélybe sodródott fajt megmenteni. Először hogy megismerjék a jelenlegi viszonyokat, hagyományos eszközökkel, illetve környezeti DNS vizsgálati módszert alkalmazva fel szeretnék mérni a még meglévő állományokat. Ez utóbbi modern technológiának az alapját az adja, hogy a DNS-ünk körülöttünk mindenhol ott van. Ilyenformán ideig-óráig minden élőlény nyomot hagy maga után, és ez az egyébként is nehezen fellelhető lápi póc megtalálásában különösen hasznos segítség lenne.
A vízből is ki lehet mutatni azokat az élőlényeket, amelyek ott voltak, és ehhez elég egy fiolányi vízminta.
„Van ugyanis egy specifikus DNS szakasz, ami csak az adott fajra jellemző, és ha tudjuk, hogy mit keresünk, akkor a sok DNS között – ha az adott faj jelen volt az adott területen – meg lehet találni azt. Ha pedig tudjuk, hogy jelen van a területen, akkor addig kereshetjük különböző hagyományos halászati módszerekkel, amíg elő nem kerítjük a halat.”
A kutatók nemcsak kongatják a vészharangot, de tervük is van arra, hogyan lehetne megmenteni a lápi pócot
A monitorozáson túl a MATE (Magyar Agrár-és Élettudományi Egyetem) halas kutatói a Tavirózsa Egyesülettel és nemzeti parkos kollégákkal összefogva a faj komplett védelmi programját is létrehozták. „Ebben a faj eredeti élőhelyén és azon kívüli szaporítása mellett, az ivadékok tartásának nevelésének módszertanát is kidolgozták. Illetve létrehoztak olyan kis tavacskákat, mini „lápi élőhelyeket”, ahol visszatelepítésükig tartani tudják a szaporulatot. Emellett ezek a tavak tulajdonképpen génbankként is üzemelnének. Mivel itt a veszélyeztetett élőhelyekről kimentett állományokat is tartani lehetne addig, míg a környezeti viszonyok nem normalizálódnak, vagy az amurgéb tömeges inváziója le nem zajlik.”
Mindeközben a kutatóknak azt is át kell gondolni, hogy a korábban összefüggő vízterek állományait, amelyek között ma már nagyon esetleges a kapcsolat, vissza lehet-e keverni egymással. Csökkentve így a lápi póc állományok emberi hatásra megnövekedett genetikai elkülönülését is.
„Ahhoz, hogy mindez hosszútávon is eredményes legyen, az élőhelyeket is rehabilitálni kellene. Mert hiába szaporítjuk fel mesterségesen az állományt és rakjuk vissza az eredeti élőhelyre, ha ott „tíz percig” van csak víz, vagy tele van amurgébbel. Olyan élőhelyeket kellene létrehozni, ahová biztonságosan visszahelyezhetők a halak.”
Hogy a tervekből, mikor lehet tényleges cselekvés, az egyelőre még bizonytalan, a szakértelem megvan, már „csak pénz és paripa” kellene. Az idő azonban telik, a lápi pócok pedig egyre fogynak.
A cikk először 2021 áprilisában jelent meg.
