A légszeszgyártás óbudai fellegvára

Idén a gázgyár kettős évfordulót ünnepel: 110 éve nyílt meg és 40 éve zárt be. Ennek alkalmából az izgalmas helyszínen több turnusnyi vezetett sétát tartanak. Egy ilyenen vettünk részt mi is egy napsütéses, ősz eleji napon.

A programot a a Graphisoft Parkban kezdjük, amit már önmagában élmény meglátogatni. Persze, most nem kerül sor az egész terület tüzetes bebarangolására (erre egy másik vezetett sétán van lehetőség), ám a hely annyiból nagyon is releváns, hogy egykor egészen idáig húzódott az Óbudai Gázgyár határa. Most jóval kisebb részen található meg a fővárosi tulajdonban álló elkerített rész (a Graphisoft Park az egykori gyár területén nagyjából a felét foglalja el), ahová csak úgy senki nem mehet be sétálgatni.

Na, de akkor mi is az a gáz, amit gyártani kell? Régebben nem földgázt használtak, mint manapság, hanem barnakőszénből állították elő a légnemű energiahordozót. A disznóvágós hasonlat Seres Dánieltől, a túra vezetőjétől és a Budapest Városművek alapítójától származik, a párhuzamot pedig az adja, hogy a gyártási folyamat során keletkező melléktermékeket (majdnem) teljes mértékben felhasználták. Azért csak majdnem, mert tudvalevő, hogy sajnos a gázgyártás során veszélyes anyagok is keletkeztek, akkoriban pedig nem volt túl kifinomult a hulladékmenedzsment, így a szennyezőanyagok a talajban végezték – de erről később bővebben.

A városi gázt, amit világítógáznak, sőt, romantikusan légszesznek is neveznek, ipari léptékben Budapesten az 1850-es évektől állították elő. A technológiát Széchenyi hozta be az országba. Használták vízmelegítésre, fűtésre, világításra, később főzésre, de volt, ahol a hajszárítókat vagy a vasalókat is ezzel működtették. Óbudán 1913-ra építették fel a gázgyárat, 14-ben megnyílt, és egészen 1981-ig folyt itt a termelés. Véglegesen 84-ben zárták be. Most abból kapunk egy kis ízelítőt, hogy mi történt a kettő között.

Élet a gázgyári lakótelepen

Az egykori gázgyári kiszolgáló épületek, ahol az üzemi étkezde, az igazgatói iroda, a lakatosműhely, a fürdő, az üzemorvos és a raktárak kaptak helyet, ma felújítva az Aquincum Campus részét képezik a Graphisoft Parkon belül. Ma tehát iskolák találhatóak itt, többek között az International Business School intézményei, százéves platánfákkal körülvéve. Innen nem messze, az egykori vasúti töltés túloldalán találjuk a „gázgyári kolóniát”, azaz az egyik lakótelepet, ami tulajdonképpen egy sajátos hangulatú, önálló kis falunak számított saját pékséggel, közérttel, hentessel, mozival, színházzal, fodrásszal és természetesen kocsmával. Eredetileg 100 lakást alakítottak ki, később ez a szám bővült. A legtöbb lakás kétszobás, de előfordul három- és egyszobás is közöttük, és ami meglepetés, hogy az akkori viszonyokhoz képest elég magas komfortfokozatot képviseltek,

Az államosítás után tanácsi lakások, most önkormányzati lakások találhatóak itt, szociális alapon utalják ki őket.

Bár az épületek sok helyen nincsenek jó állapotban, máig megőriztek valamit hajdani fényükből. Ha kicsit hunyorítunk, akár a Wekerletelepre is képzelhetjük magunkat, ami nem véletlen: a lakótelep tervezője, Almási Balogh Loránd ugyanis állítólag konzultált Kós Károllyal, akinek az említett, híres városrész köszönheti az arculatát. Ha nyitott szemmel járunk, sok apró motívumotfedezhetünk fel, egyebek mellett tulipánokat, mókusokat, különféle sormintákat.

Bár akkoriban biztosan nem így hívták, de a séta során a gázgyár vállalati kultúrájáról is sok minden kiderül, és az úgynevezett gázos dinasztiákat is megismerhetjük: valódi életpályamodellt kaptak itt készen a helyiek gyerekei.

Miért éppen Óbuda?

A kátránytornyok és a víztorony most a gázgyártelep leglátványosabb épületei. 10 évvel ezelőtt, a 100 éves évfordulóra államegóvó felújításon estek át, amire a főváros mintegy egymilliárd forintot különített el. A felhasználásukat illetően több terv is felmerült, de a mai napig nem találták meg az állandó funkciójukat. Kilátónak nem ideálisak, mert a legfelső szinteken ablakok sincsenek, ám az alacsonyabb épületben érdekes akusztikai élményben lehet részünk. Ha beállunk az egyik nagy terem közepére, és megtaláljuk a megfelelő pontot, majd valamilyen hangot adunk ki, akkor 360 fokban körben hallhatjuk a saját hangunkat visszhangozni, ami nagyon érdekes tapasztalat.

A gázgyár területén meglátogatjuk még az óraházat, ahol hatalmas gázórák sorakoznak, benézünk a tornyok alatti pincerendszerbe, és megnézzük az ipari műemléknek számító, óriási dízelgenerátort, ami 1912-ben készült, és a második világháború alatt egy ideig ez biztosította a környék áramellátását.

A gyárat azért éppen ide építették, a Duna partjára, mert a szenet hajón szállították, ráadásul itt akkoriban csak egy homokos placc terült el, amihez könnyen hozzá lehetett jutni. Az elhelyezkedése is ideálissá tette: nem vette körbe a főváros, de mégis közel volt hozzá. Egyébként nem ez volt az első gázgyár Budapesten, a józsefvárosi 1856-tól működött (Szentestén gyulladtak fel az első gázlámpa-fények), majd épült egy Margit körúton, aztán 1872-ben Újpesten és 1884-ben kettő Ferencvárosban.

A gáz receptje

A szén tehát megérkezett a hajókon, lepakolták, majd széntároló gödrökben helyezték el, innen pedig egy csillerendszer szállította tovább. Összezúzták, majd a levegő elzárásával felhevítették. A füstgáz a kátránytornyokba került, és miközben hűlt és cseppfolyósodott, elkezdték sűrűség szerint szétválasztani. A legalsó tartályba került a kátrány (amit szigetelő- és építőanyagként használtak). Melléktermékként koksz is keletkezett. A vízgáz az úgynevezett nedves tisztítóba került, egy -10 fokos kénsavfürdő megkötötte benne az ammóniát, amit később műtrágyaként hasznosítottak. Az ekkor keletkezett gázba a kémiai reakciók során ciánvegyületek is kerültek, amit a száraztisztítóban vontak ki belőle vasforgács segítségével. Ekkor kapták meg a kész, használható gázt, aminek az óraházban megvizsgálták fűtőértékét és a nyomását. Ezután a gáztározókba került, majd vezetékrendszeren keresztül a felhasználókhoz.

A 70-es évek már a folyamatos avulás időszaka volt a gázgyárban, a 80-as évekre pedig minden megváltozott. Nehéz volt jó minőségű szénhez jutni, és a földgáz lassan felváltotta a városi gázt. A termelést 81-ben leállították. Egy ideig még működtek a laborok és az irodák, de 1984-ben végleg bezárt a telephely.

Senki nem akarja rendbe hozni

A gáz tisztítása során keletkezett szűrőanyagokból úgynevezett „gázmassza” maradt vissza, amit vagy elástak a gyár területén, vagy például a budafoki barlanglakások betemetéséhez alkalmazták, de volt idő, hogy úgy tartották, kiváló vízszigetelésre, így épületek falába került. A média időről-időre előveszi a témát, általában akkor, ha a Dunába alacsony vízállásnál látványosan ömlik szennyezett, barnás lé. Nem titok tehát, hogy a talajszennyezés itt komoly probléma, ezért is nem hasznosítják a gázgyár területét, mert nagyjából 8 méter mélységig kellene talajt cserélni egy Greenpeace-jelentés szerint. A rekultiváció 20 milliárdos nagyságrendű lenne – tudjuk meg Seres Dánieltől. Bár a kármentesítés folyamatosan napirenden van, és az MVM feladata lenne rendberakni a helyszínt, semmi sem történik. A terület hasznosítására időről időre kiírnak egy pályázatot, de ezeket végül mindig lefújják.

A Budapest Városművek az 1984. október 15-ei bezárás évfordulója alkalmából a vezetett séták mellett egy blogbejegyzést is megjelentet a gázgyárral a középpontban, és hamarosan közreadnak egy interjút egy nénivel, aki 1946 óta él a gázgyári lakótelepen. Friss infókért kövessétek az oldalukat és a Facebook-oldalukat!