A mahócai vonatozást egy lillafüredi túrával koronáztuk meg

Szombat reggel nagy volt a nyüzsgés Miskolcon, a Lillafüredi Állami Erdei Vasút (LÁEV) Dorottya utcai végállomásán. Ez nem rendkívüli, hisz hétvégenként sokan vonatoznak ki innen Lillafüredre. Május 25-én azonban az Északerdő Zrt. kezelésében levő LÁEV a kisvasút napját ünnepelte, és ebből az alkalomból a fővonal mellett a menetrendszerinti vonatok által nem járt mahócai szárnyvonalon is lehetett utazni.

Erdei vasút, a szó legszorosabb értelmében

A három kocsit két C50-es dízelmozdony húzta, lehet, hogy egy is elbírta volna, de inkább biztosra mentek, pláne, hogy esőben, eső után csúszhatnak a sínek. A Papírgyár megállóig együtt halad a két vonal, de ott elválik a mahócai szárnyvonal a Lillafüreditől. A vonat a Csanyik-völgyből kapaszkodik fel a Bükk erdeibe.

A különleges alkalomhoz természetesen teltház dukál. Az ünnepi szerelvény nyitott kocsijai egyébként nagyon szépek, 1928-ban gyártották azokat, és mivel a 2010-es években felújították őket, így ma gyönyörű állapotban vannak. Külön érdekesség volt számomra a díszes kis poggyászkocsi, amit ma már másra használnak, lapátot, fűrészt és egyéb hasznos szerszámokat tartanak benne, arra az esetre, ha valami vészhelyzet állna elő útközben, mondjuk el kellene távolítani egy sínekre dőlt fát.

A menetidő Mahócáig több mint egy óra, a vonat csak az erdőben halad, lakott területet nem érint, így hosszan el lehet mélázni, miközben az ember a megnyugtató zöldet nézni, a vonat pedig ringatja. A merengésből időnként csak az rázza fel az embert, amikor egy-egy fa bebólint az utastérbe, és friss harmatot szór az arcára.

Egy kis vasúttörténet

A Lillafüredi Állami Erdei Vasút története az első világháború után kezdődött. Trianon után a megmaradt területeken növelni kellett a fakitermeltést. Ezt a célt szolgálta ki az 1920-ban elindult kisvasút. Először a Garadnáig tartó fővonal, majd több szárnyvonal is épült. A 11 km-es, Papírgyár-Ortástető-Mahóca útvonalon közlekedő parasznyai szárnyvonal 1923-ban készült el.

1939-ben a kisvasút hálózatának hossza 36,3 km volt, rajta tíz állomás és huszonhat megállóhely működött.

A teherszállítás mellett viszonylag hamar, már 1924-ban megindult a személyszállítás is, bár akkor még csak padokkal ellátott teherkocsikban lehetett utazni. A Palotaszálló felépítése után szükségessé vált a személyszállítás fejlesztése a fővonalon, de 1929-ben vonatokkal szállították az Eger-Miskolc műút építéséhez szükséges alapanyagokat, 1944-ben pedig egyedül a kisvasút tudott fát szállítani Miskolcra.

A parasznyai szárnyvonalon 1963-ban indult meg a személyszállítás Farkasgödör megállóig, amit ekkoriban „szallonasütő vonatnak” is becéztek. A 90-es évek elején mind a személy-, mind a teherszállítás megszűnt a parasznyai szárnyvonalon, és hosszú szünet következett. 2004-ben a folyamatos sínlopások miatt, megelőző hadműveletként, Mahóca és Farkasgödör között fel is szedték a síneket. A megmaradt szakaszon felújítási munkák indultak, és 2014-ben indultak el újra a vonatok Mahócára, de a menetrendszerinti közlekedés ezen a vonalon már nincs, csak alkalmanként közlekednek különvonatok. (Az erdei vasút 2024-es eseménynaptárját itt talájátok.)

Búboskemence az erdőben

Az első megállóhelyre, Andókútra több mint egy óra után értünk el, innen a végállomás, Mahóca már csak pár perc. Úgy terveztük, hogy Mahócáig megyünk, majd onnan gyalog jövünk vissza Andókútra, ahol a Kisvasút napján, bográcsgulyással is várták a vonatozókat.

A Varbó település közelében található Mahóca gyönyörű tisztása ideális piknikezőhely. A vonat szűk egy órát állt itt. Aki ugyanezzel a szerelvénnyel ment vissza, az különféleképpen elüthette az időt. Voltak, aki kempingszékeket hoztak és kolbászt sütöttek a tűzrakóhelynél, mások elsétáltak Andókútra, hogy ott megebédeljenek, és olyanok is voltak, aki elindultak Farkasgödör felé, hogy megnézzék a régi vasút nyomvonalát. A szárnyvonal fénykorában innen még 8 km hosszan folytatódtak a sínek Taksalápa és Tízes-bérc állomáson át Farkasgödör-Örvénykőig.

Mi gyalog indultunk el Andókútra a Varbói tanösvény nyomvonalát követve. A tanösvény állomásait baglyos fatáblák jelölik. Ezeken csak számok vannak, az állomásokhoz tartozó információkat egy kiadvány tartalmazza. Ezt mi sajnos elmulasztottuk beszerezni, de a Mahóca és Andókút közötti útvonalat a szépsége okán is megéri bejárni.

A tanösvény egyik állomása a Dobrica-forrás, amelynek közelében érdemes megnézni az édesvízi mészkő lerakódása során keletkezett darázskőkúpot. A több méter magas kúp olyan, mint egy búboskemence, belül üreges, a víz pedig a kúpon átbukva kis vízesés formájában folytatja az útját. A darázskőkúpot nem jelzi tábla, egy pár méteres kis ösvényen kell letérni hozzá a Dobrica-forrás után.

Túra Andókútról Lillafüredre

Andókút egy hangulatos kis tisztás az égbe nyúló fák ölelésében. A tisztás közepén egy tó van, benne egy kis szigeten egy pavilon áll asztalokkal, padokkal, de a tó körül is találunk még számos padot és asztalt. A névadó Andó-kút nevű forrás vize iható, meg is töltöttük kulacsainkat, majd bekanalaztuk a finom bográcsgulyást és körülnéztünk kicsit.

A Mahócáról Miskolcra visszainduló vonattal az utasok többsége visszautazott, mi azonban nem szálltunk fel, más terveink voltak, gyalogosan szerettünk volna eljutni Lillafüredre. A táv nem sok, kicsit több mint 5 km a Kis-fennsíkon át. Van azonban közben egy olyan látnivaló, amit egy rövid kitérővel lehet elérni, és én már nagyon régóta szerettem volna azt látni: az Udvar-kői-barlang.

Leereszkedtünk „Dante poklába”, de nem bántuk meg

Andó-kút és a Lillafüred között kb. félúton kell letérni a piros kereszt, majd piros barlang jelzésre, és egy km-nyi kitérő után érjük el a beszakadt barlang tetejét, ami lentről igazán látványos. Azt viszont nem sejtettem, hogy lejutni ilyen nehéz lesz.

A meredek kis ösvényen lemászni alapesetben sem lehet egyszerű, de mi ráadásul esőzések után jártunk itt. Hát, csúsztunk, estünk-keltünk, kapaszkodtunk, amibe csak tudtunk, gyökerekbe, kövekbe, de végül csak lejutottunk.

Ez az ország egyetlen szakadéktöbre, amelynek függőleges falait mohák és páfrányok borítják, az apró fodorkák mellett a ritka gímpáfrányok is szép számmal élnek itt.

A hely tényleg gyönyörű, de van benne valami borzongató is, és nemcsak azért, mert itt lent, jó 10-15 fokkal van hűvösebb, mint odakint. Szóval a Dante pokla név nemcsak hangzatos, de elég találó is.

A Hámori-tó ismeretlen arca, és a végére még egy vonatozás

Az Udvar-kő-barlangtól aztán visszatértünk a zöld jelzésre, és meg sem álltunk Lillafüredig, ahol szerettük volna elérni a késő délutáni kisvonatot, hogy azzal utazzunk vissza Miskolcra.

A hegyről a Hámori-tó északnyugati csücskéhez értünk le, majd a Garadna és a tó közötti gáton jutottunk át a tó túlpartjára, ahol a jelzés halad. Különös volt a tó kevésbé ismert, vadabb felét látni, ahol a part közelében buja növényzet, nádas, hatalmas acsalapuk szegélyezik a partot.

Innen aztán a tóparti sétányon sétáltunk be Lillafüredre, és útközben a Garadnára tartó lillafüredi kisvonat is feltűnt az erdő sűrűjében. Andókúttól a Hámori-tóig, egy kisebb csoportot leszámítva, nem találkoztunk senkivel, Lillafüreden aztán éles váltással, belevetettük magunkat a szokásos hétvégi sokaságba. Volt még egy kis időnk, lesétáltunk a vízeséshez, ahol most csak egy vékony kis vízfüggöny hullott alá.

A délutáni vonatozással aztán keretbe foglaltuk a napot, és este fél 6-ra értünk vissza Miskolcra. A reggeli indulásunk után szinte pontosan nyolc órával később. De micsoda élménydús nyolc órával!