Egy kellemes napon kajaktúrás barátom invitált egy könnyed evezésre Esztergomba.
Kajakjainkat a Kis-Duna-ágban tesszük vízre, amely csendes és romantikus környezetet nyújt a vízen ringatozó néhány lakóhajónak. Már-már szürrealisztikusan idilli a kép, ahogy a város zaját megszűrő, a vízre boruló fák között meghúzódó csendes csatornán, lágy fényben egymás mögött sorakoznak a különböző formájú és állapotú vízi házak.
Hátunk mögött a Bazilika tornyosul az égnek, hitet és igét hirdetve. Miután mindent bepakolunk, és megfelelően vízhatlanul ölembe elhelyezem a gépem, a stégtől folyásnak szembe kezdünk el lapátolni a keskeny csatornában. Forgalom itt nem igazán van, így családok is bátran nekivághatnak az útvonalnak.
A lakóhajók és kacsák fotózásával, valamint a kisebb beugrók közelebbről való vizslatásával együtt cirka 1,5-2 óra kényelmes evezéssel érünk ki a folyó főágához, amely hatalmas szélességében lomhán elterül a két ország, Szlovákia és hazánk között. Itt már ajánlott a parthoz közelebb maradni, mivel erős hajóforgalomra kell számítani, amely nem csak önmagában, de közvetve, a generált hullámzással is nehézséget jelenthet kezdő vagy fiatal evezősök számára.
Pár csapás még és a part kanyarulata mögül egy hatalmas vasmonstrum kezd előtűnni. A két hosszú lábat növesztett „házikó” régi korok szebb napjainak állít emléket, idő és ember romboló munkájának ellenállva. Lassan úszunk be alá, így minden vasidomot, korhadozó faelemet szemügyre tudunk venni.
A szénrakodóhoz valaha hosszú csillesoron érkezett a dorogi szén, itt pakolták be az uszályokba, és innen utazott különböző irányba a fekete gyémánt. Az ötvenes években még működött, aztán felszámolták, a pályát lebontották. Az épületben a kilencvenes években művésztelepet akartak létrehozni, de az ötlet a tulajdonjogi problémákon túl, a felújításához szükséges milliók miatt is hamvába holt. 2008-ban aztán a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal műemlékké nyilvánította.
Hosszú percekre szemünk rátapad, és nem enged el. Aztán ha nehézkesen is, de kicsit tovább evezünk, ahol kisebb mellékág nyílik. Időnk engedi, így becsordogálunk a levelek és egyéb növényzettel borított, enyhén pimpós kinézetű vízen, hosszú nyomot húzva magunk mögött. A madarak csivitelését, a kajakok alatti víz halk csobbanásait és a parton álló fák levelei közt megbújó szellő zizegését csak néha töri meg egy motoros csónak zaja.
Az idillnek a mellékágba dőlt rothadó fák gátja vet véget, így fordulunk. A Dunához visszaérve ismét magával ragad a rakodó látványa, és csendesen, szavak helyett tátott szájjal csordogálunk el mellette, ahogy háttérben, lábai között a Bazilika ragyog az őszi fényben.
Végül csak elszakadunk tőle, és könnyed húzásokkal a csatorna felé vesszük az irányt. A folyó is lassú, de a kis ág sodrása még inkább az, ennek ellenére kevés erőt kifejtve is suhanunk vissza, kiindulási pontunk felé.
