A nyári éjszakák egyik legvarázslatosabb természeti jelensége a Perseidák meteorraj augusztusi látogatása. De mi is pontosan a Perseidák, és hogyan lehet megfigyelni? Idén mikor láthatjuk a meteorrajt? Ebben a cikkben összegyűjtöttük a legfontosabb tudnivalókat.
A Perseidák eredete
A Perseidák meteorraj a Swift-Tuttle üstökös törmelékeiből származik. Az üstököst három nap különbséggel írta le Lewis Swift és Horace Parnell Tuttle 1862 júliusában. A Swift-Tuttle magjának átmérője 26 km, effektív rádiusza 7,8 km, ami még a Halley üstökös 5,5 km-es adatánál is nagyobb. Az effektív rádiusz annak a gömbnek a sugara, amelynek térfogata megegyezik a szabálytalan alakú üstökösmag térfogatával.
De miért Perseidák?
Az üstökös minden 133. évben megközelíti a Napot, és ilyenkor a csóvája törmeléket hagy maga után. Ahogy a Föld áthalad ezen a törmelékfelhőn, annak egy része belép a légkörünkbe és felizzik, meteorokat, olykor tűzgömböket okozva. A meteorrajt a Perseus csillagkép után nevezték el, mivel a Földről nézve úgy tűnik, mintha ebből a csillagképből sugároznának ki (ez az úgynevezett radiáns).
A 133 éves periodicitásra utal az üstökös tudományos neve, a P109/Swift-Tuttle is. Ebből a P jelenti a periodicitást, a 109 pedig azt, hogy ez az üstökös a 109. periodikus üstökös, amelyet katalogizáltak. Az üstökösöket felfedezésük sorrendjében számozzák. A Wikipedia listáján az első periodikus üstökös az 1P/Halley, az utolsó pedig egyelőre a 482P/PanSTARRS.
Mikor láthatjuk a Perseidákat?
A Perseidák július közepétől augusztus végéig aktív, de a leglátványosabb csillaghullásnak általában augusztus 11-13. körül lehetünk tanúi. Ekkor óránként akár 60-100 meteort is megfigyelhetünk az éjszakai sötét égbolton. Idén a meteorraj augusztus 12-én éri el a maximumát.
Aznap este 11 után érdemes kémlelni az eget,
de még hajnalban is jó eséllyel megpillanthatjuk a „hullócsillagokat”, sőt, az ezután következő éjszakákon is kiszúrhatunk néhányat.
A Perseidák megfigyelése egyszerű, és a különleges élményhez nincs szükség bonyolult felszerelésre. Íme néhány tipp a sikeres megfigyeléshez:
- Időzítés: A legjobb időpont a megfigyelésre éjfél és hajnal között van, amikor a radiáns a legmagasabban áll az égen.
- Helyszín: Keressünk egy sötét helyet, távol a városi fényektől, hogy a lehető legtöbb meteort láthassuk.
- Kényelem: Hozzunk magunkkal egy kényelmes széket vagy takarót, hogy hátradőlve élvezhessük az égi látványosságot.
- Türelem: Adjunk időt a szemünknek, hogy hozzászokjon a sötéthez. Körülbelül 20 perc után már sokkal több csillagot és meteort fogunk látni.
- Szertartás: ha meteort látunk, kívánjunk valamit!
Ha kedvet kaptál a csillag(hullás) nézéshez, nézd meg programajánlónkat is a témában, hogy az érdeklődésednek legmegfelelőbb helyre menj el!
Mi az a tűzgömb?
A tűzgömb egy olyan nagyobb meteor, amely fényessége meghaladja a Vénusz bolygóét (-4 magnitúdó), így sokkal fényesebb az átlagos meteoroknál. Az átlagos meteorokkal szemben a tűzgömbök rendkívül fényesek, és
gyakran elég fényt produkálnak ahhoz, hogy árnyékokat vetítsenek a földre. Hosszú csóvát húznak, ami akár másodpercekig is látható marad az égen.
Néha a tűzgömbök hangos robbanást vagy dübörgést is produkálhatnak, amit hangrobbanásnak neveznek. Ez a hanghatás a légkörben történő gyors nyomásváltozás eredménye. A tűzgömbök színe változó lehet, attól függően, hogy milyen elemek égnek el a légkörben. Általában a zöld, a sárga, a narancs és a piros színek jelennek meg a tűzgömbök nyomában.
Mi az a magnitúdó?
A magnitúdó a csillagászatban az égitestek fényességét jelöli. A magnitúdó skálát az ókori görög csillagász, Hipparkhosz vezette be, aki az égen látható csillagokat fényességük szerint hat fényességi nagyságrendbe sorolta be. Az 1. magnitúdójú csillagok voltak a legfényesebbek, míg a 6. magnitúdójúak a leggyengébben láthatók.
A csillagászat fejlődésével a 19. századtól egy sokkal nagyobb felbontású, logaritmikus alapú skálára tért át a tudomány. Ebben a minél nagyobb negatív érték jelenti a nagyobb fényességet, napunk magnitúdója például -26,8, míg a teliholdé -12,6, míg a zéruspont korábban a Vega volt, aminek a valós értéke +0,03. +6 értéket kapnak a szabad szemmel még éppen látható csillagok, a Hubble teleszkóp pedig +30-as értékig tudja detektálni az égitesteket.
