Miért jó fűben fekve az eget nézni? Miért jó a madarak énekét hallgatni? És ha az ember tudja, hogy a természettől rengeteg jót kap, miért teszi tönkre mégis a Földet, és miért nézi tétlenül, ahogy saját élettere egyre rosszabb állapotba kerül?
Az utolsó mondat ellentmondása így leírva egyértelmű és világos, a valóságban azonban egyáltalán nem az. Vegyünk egy hétköznapi példát: tudjuk, hogy az autók által kibocsájtott gázok számos módon károsítják a környezetünket és adott esetben, az egészségünket is. Ennek ellenére sokan, ha kell, ha nem, autóval járnak, akkor is, amikor annak lenne környezettudatosabb alternatívája is.
A legtöbben tisztában vannak a problémával és annak következményeivel, mégsem hajlandók változtatni.
Egy fiatal tudományterület, az ökopszcihológia fókuszának középpontjában a fenti ellentmondás áll, de nemcsak annak okait próbálja feltárni, hanem szeretne megoldásokat is kínálni. Ahogy nevéből is kitűnik, az ökopszichológiában több tudományterület találkozik, többek között a pszichológia, az ökológia, a kultúrantropológia, a humánökológia, a rendszerelmélet, az ökofilozófia.
Az ökológiai én mindenkiben ott van, csak meg kell találni
Az ökopszichológia egyik célja az ökológiai én tudatosítása és aktivizálása. De mi is az az ökológiai én?
Az a részünk, amely számára a bolygóval és a természettel való egység alapvető állapot, és azokkal ennek megfelelően is bánik.
Az ökológiai én sok embernél nagyon erősen jelen van, másoknál kevésbé észrevehető a létezése. Az ökológiai én azonban mindenkiben ott van, csak van, akinél dolgozni kell azért, hogy előbújhasson rejtekéből.
Molnos Zselyke, a hazai ökopszichológia legismertebb szakembere egy szemléletes példával, a környezetvédelemhez való viszonyuláson keresztül világítja meg az ökológiai én lényegét. A környezetvédelem fontosságát egyrészt racionális alapon közelítjük meg, tudjuk, hogy milyen negatív következményei vannak annak, ha például szemetelünk, ezért – jó esetben – nem dobjuk el a csokis papírt, másrészt morális alapon állunk hozzá, vagyis nem szemetelünk, mert – jó esetben – felelősséget érzünk a jövő generáció, illetve a Földön élő más fajok felé. Az ökológiai én számára viszont a környezetvédelem teljesen magától értetődő, épp úgy, mint az, hogy ha véletlenül hozzáérünk a forró kályhához, akkor elrántjuk a kezünket. Ekkor sem magyarázzuk meg, hogy miért tesszük ezt, egyszerűen tudjuk, hogy ezt kell tennünk.
A probléma: felborult az egyensúly
Az ökopszichológia szerint az emberiség számos baja, például a lelki eredetű problémák, az emberi társadalmak egyes zavarai visszavezethetők a természet és az ember között egykor meglévő harmóniának a megbomlására. A természettől való elidegenedés azonban a másik irányba is hat, és kapcsolatba hozható a klímaválsággal és korunk ökológiai válságaival is.
Az ember eredendően a természet része, nem felette áll, nem azon kívül létezik, hanem szerves része annak, együtt rezonál azzal, legalábbis a bennünk élő ökológiai én erre vágyna.
A 21. század embere azonban eltávolodott a természettől.
Ősi ösztöneink még a természet ritmusára működnek, a fény, az évszakok hatással vannak testi és lelki folyamatainkra, de a mesterséges környezet, a felgyorsult élet eltorzította azokat.
Van, akit napokig nem ér közvetlenül természetes fény, csak az autó sötétített üvegén át, amikor elmegy az egyik mélygarázsból a másikig. Általános probléma, hogy nem pihenünk eleget, megzavarjuk természetes ciklusainkat, kirobbanó formában akarunk lenni a tél közepén is, amikor a lelkünk mélyén inkább begubóznánk és csendesebb, lassabb tempóra váltanánk, épp úgy, akár a természet.
Nem tudjuk már azt sem, hogyan éljünk együtt a természettel, úgy, hogy ne csak nekünk, de a természetnek is jó legyen. Az egyre forróbb nyarakon sokan ezerrel döngetik a légkondit, de amikor tervezték a házat, arra nem gondoltak, hogy a palota csupaüveg ablaka ne dél felé nézzen, ahol már árnyat adó fák sincsenek, hisz a panoráma épp erre örök.
Van, aki mindent megtesz azért, hogy virágos rét helyett focipálya-szerű gyep legyen az udvarán, és a legkevésbé sem érdekli, hogy ezzel ökológiai sivatagot hoz létre a kert élőlényei számára. És vannak, akik olyannyira szeretnénk, hogy övék legyen a vízpart, a panoráma, az erdő, a madárdal, hogy ezért hajlandók tönkre is tenni azt, gondoljunk csak a kiásott védett virágokra vagy a balatoni nádasokra.
Első lépés a megoldáshoz vezető úton: találjunk vissza a természethez
Az ökopszichológia egyik alaphipotézise, hogy az ember és a természet közötti kötelék helyreállítása mind az ember, mind a természet irányában gyógyító hatással bírhat. Ha visszaállítanánk az ember és a természet közötti harmóniát, az nemcsak a mi életünket, egészségünket tenné jobbá, de a Föld állapotára is pozitív hatással lenne, hisz aki közel van a természethez, az annak problémáira is sokkal érzékenyebb.
Az ökológiai válság megoldását célzó javaslatok jelenleg azért nem működnek, mert ugyanabból a világképből erednek, amely a problémákat létrehozta. (Molnos Zselyke)
Az ökopszichológia szerint a globális válság megoldása paradigmaváltás nélkül nem lehetséges. Ugyanakkor a tünetek kezelése, a pusztítás mérséklése is nagyon fontos, ezzel időt nyerhetünk a valódi átalakulás létrejöttéhez.
Az ökopszichológia a pszichológiába is egy új megközelítést hoz be, mely szerint érdemes az egyén belső világát a társadalmi rendszereknél is tágabb rendszerekbe, a természet, a bolygó rendszerébe ágyazottan is vizsgálni. Úgy vélik, nem vagyunk tanulmányozhatóak és gyógyíthatóak sem a bolygó egészétől elkülönítetten vizsgálva.
És hogy néz ki mindez a gyakorlatban?
Az ökopszichológia gyakorlatát ökoterápiának nevezzük, amely különféle módszereket foglal magába. Ezeknek a tevékenységeknek a célja, hogy az ember újra megérezze, megélje azt, hogy ő is a természet része, ezáltal pedig élete harmonikusabbá válik és elkezdi más nézőpontból is szemlélni a világot, ami hatással lesz a gondolkodására és viselkedésére is.
A módszereknek különböző szintjei vannak, egy egyszerű séta vagy kertészkedés is segítheti a természettel való újrakapcsolódást, ha annak fókuszában a természet tudatos megélése áll.
Léteznek szakemberek által vezetett erdőterápiás foglalkozások, amikor különböző gyakorlatokon keresztül az ember tudatosan figyeli, érzi az őt körülvevő természetet, de van egyénre szabott ökopszichológiai alapú tanácsadás, sőt ökopszichológiai közösségi színház is. Ez utóbbi például a természettel kapcsolatban megélt fájdalom, a jövő miatt aggodalom, a klímaszorongás enyhítését feldolgozását segítheti az improvizációs, közösségi színház eszközeivel.
Létezik állatasszisztált terápia is, ami állatok közreműködésével, a rájuk való értő figyelem megteremtésével segíti a természettel való újrakapcsolódást. A lóasszisztált pszichoterápia során például azt kell elérni a „páciensnek”, hogy a lóval párbeszédet alakítson ki, úgy, hogy az mindkettejük számára egy kölcsönösen jó helyzet legyen, vagyis az ember ne legyen túl kevés, mert akkor a ló nem foglalkozik vele, de ne is legyen túl sok, vagy túl erőszakos, mert akkor viszont a ló elkerüli.
Bárhogyan is kezdünk bele, a lényeg, hogy a természettel való újrakapcsolódással mindenki csak nyerhet; a természet és mi is.
Aki szeretne az ökopszichológiáról többet olvasni, annak ajánljuk az Ökopszichológiai Intézet oldalát, ahol ismeretterjesztő anyagokat és videókat is találhat.
