Dévaványa említésekor elsőként mindenkinek egy lenyűgöző madár, a túzok jut eszébe. Valóban, a fokozottan védett állat a helyieknek és az itt létrehozott, nemzetközi hírű rezervátum munkatársainak is a szíve csücske, ám a tiszántúli településre és környékére nem csupán emiatt érdemes ellátogatni. A táj azzal a kivételes élménnyel ajándékozza meg az idelátogatót, hogy már az első pillanattól fogva úgy érezheti, ő is a természet részévé vált.
Dévaványa és térsége méltatlanul elhanyagolt turisztikai célpont, annak dacára, hogy a települést az Alföldi Kéktúra útvonala is érinti. Mi sem bizonyítja jobban a táj szépségét, mint hogy úti célunk felé közeledve kollégánk, Zoli, aki egyébként szenvedélyes fotós is, majd kiugrik a bőréből, és jó néhány alkalommal izgatottan kiált fel: „Álljunk meg, álljunk meg! Itt csinálok egy képet!” Így máris temérdek fotóval gazdagodva, és a környék szépségével eltelve érkezünk meg a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság Réhelyi Látogatóközpontjához.
Ahol Iván dívánkozik
A Békés megye északi részén, a Nagy-Sárrét kistáján elterülő Dévaványa neve a magyar fül számára talán kissé idegenül hat, s hangalakja nehezen köthető bármihez is. A ványa talán a bánya szóból ered? Vagy éppen valakinek a vágyáról van szó? Déva vajon nő vagy férfi? Ne találgassunk tovább, a legvalószínűbb válasz szerint Ványa a szláv Iván név becézéséből ered, a déva pedig nem más, mint a török dívánkozni, azaz tanácskozni kifejezés rövidített változata - a mai megnevezés tehát hosszú évszázadok történelmi eseményeinek következtében alakult ki.
A Réhelyi Látogatóközpont Dévaványa és Ecsegfalva között félúton helyezkedik el, s április elejétől október végéig tárt karokkal várja az érdeklődőket. Mi éppen naplementekor érkezünk. Hamarosan besötétedik, ám a titokzatos neszek, a madárhangok, a békakuruttyolás és a remek fotótémának ígérkező, gémeskúton pihenő gyöngybaglyok így is jól mutatják: nem mindennapi helyen tartózkodunk.
A látogatóközpont területéhez tartozik egy 3 hektáros volier, ahol élőben is lehetőségünk van megfigyelni a híres-neves túzokot, de magyar szürke marhát, bivalyt, racka juhot, mangalicát és különböző baromfifajtákat is tartanak itt. A Nagy-Sárrét történetéről, állat- és növényvilágáról kiállítás tekinthető meg a múzeumi épületben, emellett az érdeklődők számára természetfilmet is vetítenek a túzokról és a védelmében végzett komplex tevékenységekről. A központtól egy másfél kilométeres tanösvény indul, amely interaktív eszközökkel mutatja be a térség botanikai, zoológiai értékeit, és körülbelül egyórás gyalogtúrát kínál. Lehetőségünk van kerékpárral is bejárni a környéket, szakvezetést kérni, és az itt működő színvonalas erdeiiskola-szolgáltatást is érdemes kiemelni.
A túzokvédelem élvonalában
A Dévaványai-Ecsegi puszták mozaikos területén 1975-ben hozták létre a Túzokrezervátumot, felismerve e madárfaj fokozott védelmének szükségességét. A kemény munka nem hiábavaló, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) adatai szerint ugyanis az elmúlt évtizedben a túzoknépesség csökkenése megállt, sőt, a populáció kisebb mértékű gyarapodást mutat. A népi építészet stílusjegyeit hűen őrző Túzokvédelmi Állomáson tett látogatásunkkor mi is betekintést nyerhetünk a sokrétű tevékenységbe. Megtudjuk, hogy a második világháború után drasztikusan megcsappant madárállományt ma is számos tényező veszélyezteti: az elektromos vezetékek, az árvizek, a belvizek, az elszaporodó vaddisznók és rókák, de legfőképp az agrárgazdálkodás következtében kialakult, rendkívül kedvezőtlen élőhelyi viszonyok.
A rezervátum fő célkitűzése a vadon élő túzokok fészekaljainak megmentése. Ha lehetséges, az MME által kidolgozott, úgynevezett tojáscserés vagy tojásálcázási eljárást alkalmazzák. A munka- és költségigényes metódus lényege, hogy a veszélyeztetett fészkekben lévő tojásokat egy fából készült műtojással helyettesítik, így kísérlik meg a fészekhez kötni a tojót, és egyben kivédik a lehetséges „baleseteket”. A fióka kikelése előtt nem sokkal visszacsempészik a valódi tojást - nagy valószínűséggel a legtöbb túzokmama nem a saját csemetéjét kapja, ám ez egyáltalán nem zavarja a kotló madarakat. A módszerrel elkerülhetők a mesterséges nevelésből, valamint a visszavadításból adódó nehézségek, s a csibék a természetes környezetükben nőhetnek fel.
Amennyiben a „trükk” kivitelezése akadályokba ütközik, vagy éppen feleslegesnek bizonyulna, például az élőhely súlyos fenyegetettsége miatt, a szakemberek más megoldáshoz folyamodnak. Begyűjtik a tojásokat, és a paraméterek pontos felmérése és lejegyezése után egy speciális keltetőgépbe helyezik azokat. A fiókákat csipesszel etetik, eleinte rovarokat, majd körülbelül két hét után növényi táplálékot - elsősorban lucernát - is kapnak. A felnevelt egyedeket fokozatosan visszavadítják (repatriáció), végül szabadon engedik. Természetesen ezután sem tévesztik szem elől a madarakat, és szükség esetén segítenek rajtuk.
A szakemberek munkájához tartozik még a fészekaljak előzetes felderítése, amely alapján védőzónák kialakítására kerül sor. A közvetlen védelem mellett élőhely-fejlesztési tevékenység is folyik a térségben: ennek egyik alappillére a vegyszermentes gazdálkodás bevezetése volt. Az intézkedések nemcsak a túzoknak, de számos más fajnak is kedveznek. Ilyen többek között a fogoly, az ugartyúk és a réti fülesbagoly.
A „túzoknevelde” megtekintése után néhány fiatal példányt mi is szemügyre vehetünk, ráadásul testközelből. A körülbelül pulyka méretű, csinos, fekete cakkos tollazatú madarak lelkesen csipegetik a lucernát gondozójuk kezéből, s hívószóra hűségesen követik őt, mintha csak a mamájuk lenne. Konstatáljuk: bizony nehéz dolguk lehet a szakembereknek, míg ismét megtanítják félni a szelíd madarakat.
Megjelent a Turista Magazin 2014. novemberi számában.
