A vádlottak padján: a nagy kárókatona

Időszerű volt, hogy végre készüljön egy alapos film erről a sokak által nem kedvelt madárról, amelyet rengeteg előítélet és anekdota leng körül. De vajon van-e valóságalapja ezeknek, valóban problémát okoz-e a jelenléte a hazai vizeknél, és ha igen, milyet? Ezekre keresi a választ Szendőfi Balázs legújabb filmje, de mostani beszélgetésünkben is sok mindenre választ kaphatunk.

Közben az ember hosszú ideje drasztikusan alakította át a környezetét, a folyószabályozások miatt a vadon élő állatok életterei, a halak ívóhelyei jelentősen lecsökkentek. A kialakult helyzeten a klímaváltozás következményei is csak rontanak. Az elveszett vizes élőhelyek helyén a haltermelésre létrehozott halastavak halban gazdag vizei pedig terített asztalt kínálnak a halat fogyasztó állatoknak, köztük a nagy kárókatonának is. De vajon ki a valódi felelős a felmerülő károkért, lehet-e egy fajt okolni bármiért is?

Szendőfi Balázs természetfilmes, halkutató eddigi filmjeiből se hiányzott, hogy felhívja a figyelmet a természetes ökoszisztémákat érintő negatív hatásokra, ezúttal viszont egy olyan témaötletet kapott, amelyről ő is tudta, hogy alaposan fel fogja kavarni az amúgy sem nyugodt kedélyeket. A Közlegények – A kárókatona-per című film alapötlete Pfeifer Rikárdtól származik, aki a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség halőrzési ágazatvezetője és több mint 20 éve figyeli a Dunán a kormoránjelenséget. Balázs 2020 januárjában ismerkedett meg vele az RSD – A marasztalt folyó című filmje forgatásán. 2020-ban neki is álltak a Közlegények másfél évig tartó forgatásának, amelynek Pfeifer Rikárd lett a vezető producere.

A filmet hamarosan Szendőfi Balázs YouTube-csatornáján is láthatjátok majd, érdemes követni a Budapest halai című közösségi oldalát, ahol ki fogja írni a premier időpontját. A Közlegényeket jelenleg a Fishing & Hunting csatornán játsszák.

Pálvölgyi Krisztina: Miért tartottad jó ötletnek, hogy film készüljön a kormoránról? Mi az, ami téged motivált?

Szendőfi Balázs: A film készítése előtt olyan információkat kaptam, hogy a kárókatona komoly probléma nemcsak gazdaságilag, hanem természetvédelmi szempontból is. Ez utóbbit akkor még én is hajlottam elhinni a maga végletes formájában. Nemcsak magyaroktól, de szlovákiai halkutató és horgász ismerősöktől is nagyon sok kormoránellenes posztot láttam. Érthető, hogy az ottani kis folyók, például a Garam és megmaradt kis mellékfolyói halállománya miatt aggódnak. Azok, akik nem merülnek el a témában, csak azt látják egy képen, hogy egy 15 méter széles folyón ott van több száz kormorán, és könnyen hihetik azt, hogy ott valódi halállomány-csökkenés jöhet létre. És egyből elkezdenek számolni, hogy mondjuk 100 kormorán egy hét alatt hány tonna halat eszik meg, és általában hajlamosak felfelé kerekíteni. Ez felingerli őket, és leginkább ez vezet a konfliktushoz, mert ez egy látható folyamat. Ha azt is látnák, hogy a víz alatt egy 40 kilós harcsa mennyi halat megeszik naponta, akkor lehet, hogy azon is felháborodnának.

P. K.: Hogyan kezdtetek neki a filmnek?

Sz. B.: Rikárd elkötelezett gyérítője volt a kormoránoknak már a Közép-Dunán is, ahol korábban dolgozott, és alapvetően azt szerette volna, hogy mutassuk be a madár viselkedését, a halfogyasztását-halpusztítását és a gyérítését is, és ezt minél több helyen vegyük fel. Már az elején megállapodtunk, hogy nemcsak ilyeneket akarunk felvenni, hanem mindent, ami a madárral kapcsolatos, és hogy részrehajlásmentes filmet szeretnénk készíteni, ami sok oldalról körbejárja a témát, a lehető legtöbb szakmai véleményt felvonultatva.

P. K.: Ez a film műfajában teljesen más, mint amilyen természetfilmeket eddig láthattunk tőled. Miért ilyen lett?

Sz. B.: Az ötletet a lazacokról és a rájuk épülő iparról szóló amerikai Artifishal riportfilm adta, amit éppen akkoriban néztem meg először, és nagy hatással volt rám. A Közlegények egy természeti témájú dokumentum- és riportfilm lett, amelyben nincs előre megírt szöveg és narráció, nem írtunk forgatókönyvet sem, hanem kizárólag a megszólaló szakemberek mondják el a gondolataikat, gondjaikat, ismereteiket. Mindezek alatt pedig természetfilmszerű jelenetek láthatók a kárókatonákról, mindig ahhoz kapcsolódva, amit a riportban hallunk.

P. K.: Feltűnt, hogy a film elég sokáig a károkról, gondokról, gyérítésről és riasztásról, szól, szinte már nyomasztó mennyiségben „ömlenek” a nézőre a kormoránellenes nyilatkozatok és képek. Az első feloldást ebből az egyoldalú, negatív hangulatból Kisteleki Gergő megjelenése hozza szelíd kormoránjával az ovis jelenetben, és csak ezután kapnak teret az egyéb nézőpontok is. Mi volt ezzel a célod?

Sz. B.: Ezt tudatosan vágtam így, és az alcím is erre utal. Ez egy per, amelyben a vádlottak padján a kormorán ül. A tárgyalást se úgy kezdik, hogy védjük meg a vádlottat, hanem előbb ismertetni kell a vádat, be kell mutatni a problémát. Ezután jöhetnek azok az érvek, amelyek más nézőpontból enyhítő körülményeket sorolnak fel, vagy esetleg magát a „bűntényt” megkérdőjelezik. Először fel kell építeni egy feszült konfliktust, hogy aztán azt meg lehessen próbálni feloldani. Ezért, ahogy egy tárgyaláson is, előbb a vád tanúit, majd a védelem tanúit, utána az ügyészt, végül az ügyvédi védőbeszédet hallhatjuk. Az esküdtek vagy a bíró szerepét pedig – képzeletben – a néző játszhatja el.

P. K.: Akkor az alcímre már meg is kaptam a választ, de miért lett Közlegények?

Sz. B.: Ezt már a legelején kitaláltuk, hogy ez lesz a cím. A film első beharangozójának szlogenje így hangzott. „A háborút nem ők indították, de ők a közlegények.” A film végén pedig az utolsó megszólaló, dr. Hegyi Zoltán természetvédelmi őr egy egészen másfajta értelmezést is ad ennek a címnek, és ez lett a film zárómondata. Ahogy semmi mást, úgy ezt sem beszéltük meg előre, spontán mondta, és teljes egészében a saját gondolata volt.

P. K.: Máté Bence természetfotós egészen az elején jelenik meg, ami szintén egy kisebb felüdülést jelent. Ha a per felépítést nézzük, ő miért itt kapott helyett?

Sz. B.: Bence egy semleges megszólaló, és ha már a kormoránról szól a film, akkor az elején be is kell mutatni magát az állatot. Az ő lesénél láthatjuk igazán, egészen közelről ezt a madarat, amit fotós szemmel mutat be, és ő beszél a testfelépítéséről, külleméről. De fontos dolgokat mond az átalakított természet következményeiről is, amit az ember magának köszönhet. Alapvetően mindegyik riportban érdemes figyelni a mellékesen, nem is a kárókatonáról elejtett mondatokra, amelyekben olyan tényező vagy tényezők hangzanak el, melyek a halak vagy élőhelyeik pusztulását okozzák a kárókatonától függetlenül.

P. K.: Sokan a veszélyeztetett halfajokért aggódnak a kárókatonák kapcsán. Van alapja az aggodalmuknak?

Sz. B.: Már a forgatás megkezdésekor láttam azokat az elsőre sokkoló képeket, amiket a Fővárosi Horgászegyesületek Szövetsége által évek óta folytatott következetes adatgyűjtés során dokumentáltak, és ahol sok német bucó, magyar bucó, halványfoltú küllő, selymes durbincs és más védett vagy fokozottan védett halfaj kerül elő a lelőtt kárókatonák gyomrából. Ez egy hiánypótló és tiszteletre méltó adatgyűjtés. Fontos azonban két dolgot tisztán látni:

Másodszor pedig egy faj állományának alakulásához ismerni kell nemcsak a kárókatonák által kivont mennyiséget, hanem az alapállomány nagyságát és a kárókatonák jelenléte melletti változásait is, a végső szentenciát pedig az mondja ki, hogy szignifikánsan csökken-e az adott vízben az adott faj állománya a kárókatonákkal összefüggésbe hozhatóan.

Sallai Zoltán halkutató, volt természetvédelmi őr már régóta vizsgálja a Duna halállományát, a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszerben egy közel 20 éves folyamatos adatsort tud felmutatni. Ebből kiderül, és a filmben is elhangzik, mint kulcsmondat, hogy egyik védett hal állományában sem tapasztalt trendszerű csökkenést.

Ez sokkoló lehet azok számára, akik horgászszemmel tekintenek a védett halakra, mint például a fokozottan védett német bucó, amit nagyon ritka halnak gondolnak, mivel csak egyszer-kétszer fognak egy évben belőle véletlenül. A kormorán-hal kölcsönhatás pedig éppen fordított, mint a legtöbben hiszik, vagyis hogy a kormoránokban egyre több bucó van, az nem azt jelenti, hogy a vízben egyre kevesebb van. Inkább ott is egyre több, hiszen a kormorán mint indikátor megmutatja, hogy melyik halfajból van sok. S ezt remekül alátámasztja, hogy a Duna hazai szakaszain a halfauna-felmérésekkor egyre több a német bucó.

P. K.: Azt feltételezem, hogy mivel nem egy általad elgondolt forgatókönyv szerint haladtál, a megszólalóknak köszönhetően neked is változhatott a nézőpontod, esetleg nem várt dolgokkal szembesültél.

Sz. B.: Valóban, a soha meg nem szólaló filmrendező részéről is egy karakterfejlődésnek lehettünk tanúi. (nevet) De igazából az összes filmem forgatása alatt sokat alakulok én magam is. Nekem mindenek felett fontos a tudományos szintű semlegesség, az, hogy tényeket vegyünk alapul. A Közlegények forgatása alatt volt egy konkrét pont, ahol „megfordult” a nézőpontom, és azóta vagyok úgymond inkább a kormorán mellett, mintsem az őt komoly ökológiai veszélynek érző emberek oldalán. Amikor a balatoni jeleneteket vettem fel Tihanyban, addig soha nem látott létszámú kárókatonával sikerült dolgoznom. Az ottani halőrök 1500-ra tippelték az állományt, én pedig elfogadtam ezt a számot. A gyérítés során 20 madarat lőttek ki, amiből hármat sikerült kihalászniuk a vízből, amelyeket felboncoltak, és 7 gardát találtak bennük, más fajt nem.

Ezután kerestek meg az Euronews híradótól kárókatona témában. Nekik mindezt nagy magabiztosan lenyilatkoztam, hogy szépen ki lehet számolni: ugye 1500 madár napi fél kiló halfogyasztással hány tonna gardát eszik meg azalatt a pár hónap alatt, amíg ott vannak stb.

A megjelent híradós anyag kapcsán keresett meg a Balatoni Limnológiai Kutatóintézettől dr. Preiszner Bálint, és észrevételezte, hogy a nyilatkozatomban sok tárgyi tévedés volt. Érthető, hogy eleinte kissé ellenséges volt, de én örültem a megkeresésének, és kértem, szólaljon meg ő is a készülő filmben. Szerencsére ráállt. Engem ez fordított meg, mert tőle hallottam először valós adatokat, és itt került szóba első ízben a tudományos nézőpont. Sorban cáfolta meg vagy helyezte új megvilágításba azokat a dolgokat, amiket addig hallottam. Például nem 1500 madár, hanem a számolások alapján csak 800 volt Tihanyban, és a 3 felboncolt madár sem lehet reprezentatív minta. Igazából eddig se voltam madárellenes, de az addig hallott becsléseket a horgászati szakembereknek elhittem, meg sem fordult a fejemben, hogy önkéntelenül is túloznának.

Mindenképp szerettem volna korrigálni magam emiatt az eléggé egyoldalú tévés nyilatkozatom miatt, már csak azért is, mert mint halkutató nyilatkoztam. Korábban nem voltak egzakt adataim, ahogy más halkutatónak sem, és ebben a híradós nyilatkozatban csak egyoldalú feltételezésekre alapoztam, amit egy kutató nem engedhet meg magának.

Azóta ezt a tényszerű, tudományos, ökológiai szemléletű oldalt próbálom erősíteni, mert ezt látom gyengébbnek a két oldal közül. Ezt az egész témát a közbeszéd érzelmi alapokon közelíti meg, a kormoránellenesség nagyon nagy hátszéllel van jelen Magyarországon, miközben az állományokra és a gyérítésre vonatkozó konkrét, valós számadatokat még azok sem hiszik el, akik egy egész megye gyérítéséért felelősek. Tehát nem tudományos alapon feltételezik a hazai túlszaporodást vagy a képzeletben egyre jobban felsrófolt napi halfogyasztást, hanem anekdotikus és érzelmileg túlfűtött módon.

P. K.: Elég konkrétan mutatod a filmben a gyérítést, boncolást, vért, ne szépítsünk, ilyen szempontból kemény a film. Én elég érzékeny vagyok ezekre, mégis azt éreztem, hogy végig kell küzdjem magam ezeken a jeleneteken ahhoz, hogy tényleg komolyan vegyem ezt a témát.

Sz. B.: Igen, ez is szándékos. Kaptam is olyan észrevételt, hogy ezeket a véres jeleneteket ki kellene vennem, mert nem indokolt. De én nem így gondolom. Miért kendőzzem el, ami valójában történik? Hazugságnak tartom azt is, amikor a vadászfilmekben azt látjuk, hogy mennek a szép természetben, célra emelik a puskát, a vad nemesen megugrik, a következő képen pedig meg már azt látjuk, hogy ott fekszik megtört tekintettel, szépen és tisztelettel terítékre téve, zöld ággal megkoronázva. A köztest részt sosem mutatják, amikor eltalálja a vadat a golyó, elesik, vérzik, rúgkapál, esetleg visít vagy ordít fájdalmában, pedig ez is hozzátartozik. Egyébként hadd jegyezzem meg, hogy nagyon nehéz feladat filmes eszközökkel felvenni egy valódi lövés által eltalált, levegőben elcsukló és lezuhanó kormoránt. Mindezt drónról, vagy kézikamerával egy himbálózó csónakból, nádas vagy sűrű parti fák rejtekéből, esetleg a Duna túlpartjáról, nagy távolságból. Számomra ez volt az egyik legnagyobb technikai kihívás a forgatásokon.

P. K.: A film már tavaly elkészült és akkor azt mondtad nekem, hogy ezt a filmet nem a nagyközönségnek szánod. Illetve ha jól értettem, azoknak leginkább, akik valamiképp érintettek ebben a témában, tehát horgászok, halastó-tulajdonosok, vagy éppen természetvédők. Miért mondtad ezt akkor?

Sz. B.: Továbbra is a fő célom, hogy ezek az emberek lássák. A regisztrált horgászok száma ma Magyarországon közelít a 800 000-hez. Ez azt jelenti, hogy a magyar népesség majdnem tíz százaléka műveli ezt, és ez máris egy széles közönség. Az egyoldalú hírek miatt nekik sajnos valószínűleg egy torzult képük van erről a kérdésről. Ha egy kis részüknél sikerül elérnem egy minimális szemléletváltást, akkor már elértem valamit. De ez nem egy madárvédő film, hisz nem csak erről van szó benne.

P. K.: És egy laikusnak miért érdemes megnézni?

Sz. B.: Ha nem is érint valakit, nagyon sok helyről hallhatnak a témáról, rengeteg cikk született már és országos oldalakon is írnak a kárókatonákról, de ezek az információk általában nagyon egyoldalúak és tévesek. Ezért még azokat is, akik nem horgásznak, és más módon sem érinti őket a halállomány helyzete, nem árt informálni arról, hogy például ez a madár őshonos, nem invazív, és nem fogyaszt nyolc kiló halat naponta, mert sajnos ilyeneket is írnak.

P. K.: A filmben többször is elhangzik, hogy immár csökken a nagy kárókatonák állománya, de azt is mindig hozzáteszik, hogy mindez a gyérítésnek köszönhető. Mi lenne a helyzet, ha nem gyérítették volna?

Sz. B.: Nem lehet tudni, hogy nőtt vagy stagnált volna-e a számuk. De mondok egy görög példát. Van ott egy nagy, természetes tó, ahol évtizedek óta megy ugyanez a konfliktus, hogy jaj, kieszik az összes halat a kárókatonák, és nem lesz mit horgászni. Az ottani természetvédelmi hivatal azt a stratégiát választotta, hogy nem csinál semmit, azaz nincs gyérítés, riasztás. És ez már húsz éve így van, és még mindig egyaránt rengeteg a hal, a kárókatona és a horgász is. Tehát én ebből a példából kiindulva úgy gondolom, hogy ha hagynának mindent, akkor a természetes vizeken nem változna semmi. A filmben nem hangzott el, de nincs tudomás arról, hogy Magyarország bármely horgászvizéről csökkenő horgászfogásról számolnának be. Ami azt jelenti, hogy az egyre több horgász egyre több halat is fog.

P. K.: Szerinted lehet találni megoldást a kárókatona körül kialakult problémára?

Sz. B.: Most első hallásra kicsit durvát mondok:

A gazdasági károkozás valódi, de a feltételezett ökológiai kártékonyság egy olyan téma, ami túlmutat önmagán és az országhatárokon, és akár külpolitikai kérdés is lehet. Akárcsak a klímaváltozás, amit politikai erők tűznek zászlajukra vagy éppen bagatellizálják az egymással vívott harcban. Legelőször is naprakészen, tudományos alapokon és direkt módon kellene kutatni a kárókatonák és a hazai, jelen állapotú halállományok viszonyát, hogy kiderüljön: van-e probléma, és ha igen, mekkora.

P. K.: Ha ez egy kreált probléma, akkor az lenne a megoldás, hogy ne is vegyünk tudomást róla, és akiknek gondjuk van a kárókatonákkal, azokat ne vegyük figyelembe?

Sz. B.: Nem. A probléma létezik, csak épp gazdasági természetű és nem ökológiai. Akik a haltermelésben dolgoznak, azokat ez valóban érzékenyen érinti, de nekik meg is vannak az eszközeik, mert a halastavaknál egész évben gyéríthetnek (természetes vizekben alapesetben csak január 31-ig lehet). Lőszerre kapnak támogatást, de emellett persze jó lenne, ha volna egy megfelelő anyagi kompenzációs rendszer kidolgozva az őket ért veszteségekre. Csak hát ezt nagyon nehéz lenne ellenőrizni, hogy igazából mitől csökken a hozam, mert a halastavaknál sok, kárókatonákon kívüli ok miatt is csökkenhet, lehetnek ezek például halbetegségek vagy időjárási körülmények is. Nehéz megállapítani, hogy mekkora kárt okoz a madár valójában, és mennyi az, amit ráfoghatnak. Erre sincsen még tudományos kutatás vagy statisztikai módszer, pedig igencsak elkélne.

P. K.: A gyérítésen kívül lehetne másképp is védeni a halastavakat?

Sz. B.: Igen, távol lehetne tartani a kárókatonákat a halastavaktól, ami nem is lenne olyan nehéz, mert az emberi közelséget nem tolerálják, csak ehhez akkor kéne olyan ember, aki állandóan ott van, minden tó mellett, száz méterenként egy. De azzal is lehetne csökkenteni a kárókatonák jelenlétét a halastavaknál, ha nem lenne parti fa, karók a vízben, vagy bármilyen magaslat, amikre ki tudnak ülni szárítkozni.

Ugyanis ha a kormorán fél órán belül nem tudja megszárítani a tollait, akkor kihűl a vízben. Ha pedig messzire kell mennie szárítkozni, akkor újra és újra vissza kell térnie, ami nem érné meg neki. Ha meg tud szárítkozni a tónál, akkor ott marad egész nap és többször is enni fog belőle. Viszont a fákat, karókat a halászok azért hagyják meg, mert ott könnyebb a madarakat kilőni.

P. K.: Egy másik faj, a kis kárókatona is bekerült a filmbe. Miért tartottad fontosnak, hogy ez is szerepeljen benne?

Sz. B.: Eddig még kevésbé volt célkeresztben, de egyre inkább belekerül. Valóban növekszik az állománya, de ez egy fokozottan védett faj, akárcsak a vidra, melynek szintén stabil állománya van nálunk. Ezen fajok fokozott védelmét az indokolja, hogy Európában a Kárpát-medencén kívül mindenütt másutt alig van stabil állományuk. Ha precedens lesz arra, hogy a kis kárókatonát bárhol riasztani vagy gyéríteni lehessen, akkor akár a vidra is lehet a következő.

P. K.: Bár a nyilvános premierek a tévében és a youtube-csatornádon még csak most vannak, szakmai vetítésre már ősszel sor került. Milyen visszajelzéseket kaptál?

Sz. B.: Jellemző, hogy mindenki azokat a részeket fájlalja, amelyek nem az ő álláspontjukkal egyeznek. A természetvédők a gyérítést, a madárellenesek a természetvédős részeket. De alapvetően a visszajelzések alapján minden szereplő riportalany és eddigi „soron kívüli” néző jónak ítélte a filmet. Én úgy érzem, hogy ennél pártatlanabbra nehezen tudtam volna megcsinálni az egészet. Különösen figyeltem arra, hogy ne legyen eltolódás egyik irányba se. Mindegyik szakember, aki a filmben megszólalt, a valóságot mondja a saját szakterületén belül.

P. K.: Hogy látod most a nagy kárókatonát?

Sz. B.: Egy érdekes madár, szerettem filmezni. Azt juttatja eszembe, amikor gyerekkoromban az Élet az ember előtt című könyvet néztem: az első ősmadarak képei ugrottak be róla. Azt mondják, hogy okos is, így egy izgalmas átmenet a varjak és a vízimadarak között, érdekes lehet közeli kapcsolatban lenni vele. Csodálattal tölt el az a képessége, hogy a Duna közepén, hallatlanul erős sodrásban, tizenöt méter mélyen, egy tökéletesen átláthatatlan vízben is megtalálja a vermelő halakat mindössze egy percnyi merülésen belül (ennyi ideig tud víz alatt maradni). Nem tudom, milyen érzékszervvel, vagy hogyan csinálják, de erre semmilyen másik állat nem képes. Azok a halak egész télen mindentől biztonságban vannak ott lent. De a természet kitalált egy állatot, amelyik mégiscsak tud szelekciós tevékenységet végezni ebben az időszakban és ebben a valószínűtlen közegben is. Ezt a természet szükségesnek találta, tehát szerintem is szükséges. Azt szoktam mondani, hogy nem véletlenül lettem halkutató, a halak „a választott kedvenceim”, miattuk csinálom mindazt, amit csinálok – de ha én sem tudtam meggyőződni két év alatt a kárókatona országos vagy európai léptékű ökológiai károkozásáról, akkor ezen mások is bátran gondolkozzanak el.