A vízirigók birodalmában jártunk

Létezik a Földön egy apró madár, amely az énekesmadarak közül egyedüliként remek búvártudománnyal is rendelkezik. De nemcsak e különleges képessége teszi őt annyira vonzóvá, ha valaki már látott vízirigót, azt egy életre rabul ejti bájos kinézete és viselkedése.

Mivel Magyarországon már alig akad belőle néhány fészkelő példány, így messzebbre kell utazni ahhoz, hogy biztosan megpillantsunk párat. Nekem pedig olyan szerencsében volt részem, hogy elkísérhettem Szendőfi Balázs természetfilmest Erdélybe, aki épp fészkelő vízirigókat filmez most készülő, Körösökről szóló Volt egyszer egy vadvízország című filmjéhez. A Sebes-Körösbe futó egyik kis hegyi patak a célunk, a Bihar megyei Király-erdőben, ugyanis a Körösök romániai vízgyűjtő területén több száz vízirigó is fészkelhet. Amikor megpillantom a sebes folyású, kristálytiszta vizű patakot, a sok kiálló követ, amely remek kiülő hely egy vízirigónak, tudom, hogy hamarosan megpillanthatom őket.

És valóban, hamarosan megtöri a patak hangos zúgását egy cérnavékony, éles hang, és már látom is, ahogy villámgyorsan elsuhan a víz felett egy apró pontocska. Majd egy vízből kiálló kövön landol, és megkezdi mókás rugózását, közben tekinget jobbra-balra. Csőre tele mindenféle vízi gerinctelennel, de szükség is van a bőséges zsákmányra, hiszen több éhes csőr várja már a fészekben.

Mivel Balázsnak köszönhetően, mi pontosan tudtuk hol találjuk őket, sok időt spóroltunk meg. Ugyanis nem olyan könnyű kiszúrni a vízirigót, de nemcsak azért mert apró, és sokat van a víz alatt, hanem mert egyéb álcázó technikákat is bevet. Egyrészt tollazata zömmel kormosbarna, mellén hatalmas fehér folttal, olyan, mintha egy kis kövecske lenne. A mélybarna résszel a kő vizes, a fehérrel a száraz, fény felé forduló részt utánozva. Balázs szerint is a köveket utánozza, viszont szerinte azt, amikor a patak kövei havasak, amiket általában csak egyik oldalon borítja be a fehér takaró. Bár a vízirigó ezt álcázásnak szánja, Balázs pont emiatt a jellegzetességük miatt szúrja ki őket. De persze idő kell, hogy ráálljon az ember szeme.

A másik érdekes rejtőzködéses szokása a rugózás, amely olyan, mintha a víz hullámzó mozgását, a köveken való megtörését utánozná. Nekem egy idő után meg pont ez a mókás szokás segített, hogy észrevegyem őket.

Miket visz a csőrében?

A vízirigó és mindig éhes fiókái vízi gerinctelenekkel laknak jól. Rovarok, férgek, tegzeslárvák, álkérészlárvák, kis rákok, csigák vannak az étlapon, csupa olyan finomság, amelyet csak a halak fogyasztanak, énekesmadarak nem férnek hozzá. Kivéve a vízirigók, mégpedig úgy, hogy víz alá bukva, szárnnyal hajtva magukat, és sokszor az aljzaton gyalogolva csipkedik össze őket. És pont emiatt szeretnek tiszta vizű patakok és folyók mellett élni, hisz ezzel a táplálékforrással ezek a vizek rendelkeznek bőséggel nyáron és télen is. A billegetőfélék se vetik meg az említett finom falatokat, de ők csak alkalmaként csípnek le egy-egy példányt a kövek oldaláról, a víz alá már nem buknának le érte, mert nem is tudnának.

A többi röpképes énekeshez képest a vízirigót egyedülállóan tömör vázcsontja segíti a búvárkodásban, és tollazata is a vízi élethez alkalmazkodott. Nagyon sűrű, tömött és puha tollazat borítja, amely a vízimadarakhoz hasonlóan felső fedőtollakból és alsó piheszerű pehelytollakból áll. És biztos, ami biztos, a farcsík-mirigye is igen fejlett, amelyből a tollazat simításához és bezsírozásához szükséges zsiradékot választja ki.

Nemcsak leírva különleges ez a sok minden, hanem látva is igen lenyűgöző, amilyen virtuozitással ugrik fejest az erős sodrású vízbe, majd kibukkanva úszik benne tovább, mintha egy kis hétvégi pancsoláson lenne. Közben sorakoznak a kis apróságok a csőrében és azt lesem, vajon hova is viszi őket.

Szigorúan védett fiókák

Nem titok, arra számítottam, hogy hasonló képanyaggal térek majd haza, mint tavaly az őszapók fiókaetetéséről. De rá kellett jönnöm, a vízirigó sokkal óvatosabb és leleményesebb apró rokonánál. Egyrészt hiába bújtam el egy hatalmas kő mögött, sajnos így is kiszúrtak, és nem voltak hajlandóak a fészekhez repülni.

Nem mondom, elég érdekes formát vettem fel így, de úgy tűnt ez már cseppet sem érdekelte a kis lubickoló szárnyasokat. Egész közeli kövekre is odaugráltak, és végre majdnem a víz szintjéről is tudtam őket fotózni.

Azonban a fiókákat sehogy sem láthattam. Ugyanis olyan rejtve sikerült elhelyezniük a mohákkal és zöld növényekkel borított sziklafalba a fészket, hogy a száját se lehetett látni, nemhogy az apróságokat. Csak ha egészen a fészek alá mentem volna, akkor tudtam volna a fiókákat is fotózni, de akkor leáll az etetés, azt meg nem szerettem volna.

Szerencsére Balázs a videófelvételeihez közelebb tudott férkőzni, goprot és vízbe állított kamerát hagyott ott, elindította a felvételt, majd távolabbról figyelte őket.

Én meg a csinos poncsóból fotóztam őket, és úgy belemerültem, hogy észre se vettem, hogy igazából a fagyos patakban ücsörgök. De ez egyáltalán nem érdekelt, hiszen nem mindennap figyelhet és fotózhat az ember lánya vízirigószülőket ennyire közelről.

A vízirigó fészkét patakok partján, kövek közé vagy kisebb üregekbe építi, de rendszeresen költ hidak alatt és vízesések mögött is. Gömb alakú fészke nagyon hasonlít az őszapóéhoz, csak míg utóbbinak a nyílása fent van, a vízirigóé alul. De a kényelem itt is garantált a fiókáknak, az építéshez gyökérdarabokat, leveleket használ, és kívül-belül mohával és fűszállal béleli.

Egy évben kétszer is költ, alkalmanként 4-5 fehér tojást rak, amin 12-18 napig kotlik, majd a fiókák 20-24 naposan már kirepülnek. Igaz, előbb tudnak úszni, mint repülni, de mivel életük kezdete óta a vizet bámulják, és csak annyit látnak a szülőkből, hogy onnan ugrálnak ki, majd vissza, így ezen nem is csodálkozom.

A vízirigós kaland közben az is kiderült, hogy igazi kis tisztaságmániások. A fertőzések elkerülése végett a madárfiókák egy része ösztönösen kitartja hátsóját a fészekből, így szabadulnak meg a feleslegtől. Több faj esetén pedig a szülők csippentik fel a picik hátsójáról az ürüléket és dobják el azt a fészektől távolabb, ahogy azt tavaly az őszapóknál is láttam. A vízirigó viszont még ennél is pedánsabb. Bár a fióka kipottyantja az ürüléket a fészekből az alatta lévő vízbe, a szülők még ott sem tűrik meg a piszkot. Megfogják és az erős sodrásba dobják azt, hogy még csak véletlenül se maradjon a fiókákra veszélyes anyag a fészek közelében.

A pisztrángok réme?

Bizony, az előző század elején, amikor még hazánkban is szép fészkelő állománya volt a vízirigónak, meggyanúsították, hogy komolyan veszélyezteti a pisztrángállományt, ugyanis előszeretettel tanyázott a pisztrángos vizek mellett. Már akkor is anyagi érdekek feszültek a természetnek, azt gondolták, hogy jelenléte káros a halászatra és a haltenyésztésre. 1903-ban egy országos vizsgálatot is elrendelt az ügyben a Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérum. A vizsgálattal VoIlnhofer Pált, a magyar királyi központi erdészeti kísérleti állomás akkori adjunktusát bízták meg, aki 482 darab vízirigót kapott az ország minden részéből, míg nem kiderült számára az egyéb kutatásokból, hogy a vízirigót ért vád teljesen alaptalan, sőt méltatlan. Elrendelte, hogy szüntessék meg a hivatalból beküldendő havi 1–2 vízirigó további beküldését, nehogy ennek a hasznos madárnak az állományát a lelövések komolyan veszélyeztessék.

Bár a vízirigó eszik halat is, de igen csekély mértékben, a halpusztító jelző így kifejezetten sértő, sőt, kiderült, hogy nem hogy ártalmatlan, de még hasznos is a halak és a halgazdaságok számára. Ugyanis kedvencei pont azok a rovarfajok, amelyek a halivadékok ellenségei. Így hát VoIlnhofer Pál felszólított mindenkit:

És valóban, magam is meggyőződhettem arról, mennyire különleges teremtései a természetnek ezek az aprócska madarak, örök élmény lesz számomra a velük való találkozás.