Ha meg kellene mondanom, miért járok rendszeresen a hazai hegyek közé, lényegében a Zempléni-hegység tulajdonságait sorolnám fel a válaszban. A kilátóhelyek, a szűk völgyekben sziklákon bukdácsoló patakok, a mohos kőgörgetegek, és az a bizonyos megfoghatatlan érzés, amelyet már kisebb magasságok átélése is képes kelteni az emberben.
Úgy is mondhatnám, a hazai kínálatból a Zempléni-hegység áll legközelebb a „hegységideálomhoz”. Bár sok érv szól ellene. Például nem valami magas, a középső része tele van hatalmas, otromba erdőirtásokkal, légvonalban pedig olyan messze van Budapesttől, mint Szlovákia legtávolabbi magashegységei. Amiben mégis felülmúlhatatlan, az a hatalmas, komor sziklabástyákkal tűzdelt erdeinek elhagyatottsága és „nyugtalan”, csupa csúcs domborzata. Nyugati szélén egy kellemesen változatos, a hegyvidék arculatának minden sajátosságát felvonultató túraútvonal kínál ízelítőt mindebből.
Vulkáni erők alakította táj
Akit a táj szabályos kúp alakú hegyei tűzhányókra emlékeztetnek, annak részben igaza van: az egész hegységet a Kárpátok legbelső ívét kialakító vulkánosságnak köszönhetjük. Igaz, többnyire nem az eredeti, hanem csak az évmilliók alatt átalakult formákat látjuk a felszínen. A lepusztulással környezetüknél sikeresebben hadakozó, kemény vulkáni kőzetek merész szirtjein találjuk a hegység legfontosabb történelmi emlékeit: Füzér, Boldogkő és Regéc várait. Az egész hegyvidék az Eperjes–Tokaji-hegység nevet viseli (ennek hazai részét szokás Tokaji-hegységként is emlegetni), amelynek magasabb, valamivel 1000 méter fölött tetőző része Szlovákiában található. A többi alacsony vulkáni középhegységünkéhez hasonló formakinccsel találkozhatunk itt is, egyedisége leginkább a völgyekkel sűrűn szabdalt, kiterjedt vonulataiban és markáns sziklatornyaiban áll.
Az északnyugati hegységrészek főleg a Sólyom-kő és az Amadé-szikla kilátóteraszai miatt izgalmas célpontok a túrázók számára. Hejce és Telkibánya vagy Gönc között, illetve ellentétes irányban körülbelül 15 kilométeres, kellemes tempóban teljesíthető kirándulásra van lehetőségünk.
Hejcéről startolva a szintkülönbséget gyorsabban, rövidebb szakaszon gyűrhetjük le, ellentétes irányban hosszú kaptatásra kell számítanunk. Mindhárom település busszal közelíthető meg, a buszokat pedig a Budapest–Hidasnémeti-vasútvonal egyes megállóiból érhetjük el. A buszközlekedés meglehetősen szórványos, a hálózat szövevényes, főleg Hejcére nem egyszerű eljutni, ezt egy esetleges túra tervezésénél számításba kell venni. Autós utazás esetén pedig úgy érdemes tervezni, hogy a turistaút-hálózat sajátosságai miatt körtúrára nincs lehetőség, oda-vissza végig kell járni az útvonalat.
Nem egyszerű szállást találni a hegység mélyén
Mivel nem volt kedvünk a hajnali induláshoz, a kényelmet választva egy éjszakát a kellemes, rendezett erdőszéli faluban, Hejcén töltöttünk. A község 2006-ban került be a hírekbe, amikor is egy éppen hazatérő szlovák katonai repülő a szomszédos Borsó-hegynek ütközött. A katasztrófa két emlékműve közül az egyik a hegycsúcson, a másik a faluban található. Az esőre készülődő, álmos vasárnapon rajtunk kívül egyetlen ember sem járta a piros jelzést (amely egyébként a Sárospataktól Füzérig kanyargó Rákóczi-túra útvonala). A faluból kilépve előbb visszatekinthetünk a Hernád sík völgyére, majd a következő pillanatban már bekebelez a sűrű, pataktól hangos fenyves.
A Szerencs-patak völgyében széles erdészeti úton emelkedünk, hogy nagyjából egyórás séta után elérjük a Fehér-kúti vadászházat. A Zempléni-hegység mélyén sajnos kevés szálláslehetőség áll rendelkezésünkre, a kulcsos- és turistaházak csaknem teljesen hiányoznak a viszonylag ritkán járt vidékről – gyors kutakodásom eredménye szerint ez a házikó sem bővíti a kínálatot. Pedig nagyon kellemes hely: az épület előtt forrás csobog, tisztás nyújtózik, s ennek vége fölött kibukkan a Hernád síkja és a távoli Cserehát.
Pazar kilátás 700 méteren
Az észak felé forduló ösvény mellett megjelennek a kőgörgetegszoknya övezte sziklatornyok.
Először csak egy apró, de vészjóslóan sötét folt a fák közt, aztán közelebb érve lassan kibontakozik az ösvényünkről jelentéktelennek tűnő sziklaegyüttes, a 700 méteren strázsáló Sólyom-kő. A mohos, repedezett kőbástya kialakulásában hasonlatos hegységbéli társaihoz, például a Sólyom-bérchez, az Amadé-sziklához vagy a Pengő-kőhöz: a jégkorszakok idején e területen a hőmérséklet a fagypont körül ingadozott.
A szikla repedéseiben megfagyó és felolvadó víz tágította a hasadékokat, széttördelve, felaprózva a kőzetet. A levált szikladarabok ott hevernek a kőtornyok és -falak körül, de ami környezetéből kiemelkedve egyben maradt, annak kiállunk a tetejére, és körbenézve élvezzük a panorámát.
Kilátás a Cserehátra a Sólyom-kőről
A Hernád széles, sík völgye élesen elkülönül a Zempléni-hegység magaslataitól: a két táj találkozását az erdő határa jelzi, alattunk a környék aprócska falvai és az azokat szegélyező szántók terpeszkednek, a háttérben a Cserehát dombsorai hullámoznak. Szemben a nyugati hegységszél látványát meghatározó „ikrek”, a Magoska és a Gergely-hegy közül utóbbi 734 méteres csúcsa emelkedik. Éppen kitakarja a regéci várat, de keleti nyerge fölött kibukkan a következő vonulat.
Miután az összes torony tetejéről szemrevételeztük a panorámát, továbbindultunk a hegység belseje felé. A borsó-hegyi elágazásnál úgy döntöttünk, megpróbálunk az esőt hozó, sötét felhők előtt az Amadé-sziklára érni, hogy minél teljesebb kilátást élvezhessünk, ezért kihagyjuk a repülőgépszerencsétlenség-emlékművet. Az út egy fenyvesekkel tűzdelt, itt-ott nyírekkel szegélyezett, magashegységi tájat idéző rétre kanyarodik. A fokozottan védett, vizenyős Cicés-rét a Bükk-fennsík tisztásainak szakasztott mása, csak a töbrök hiányoznak. Egy sűrű, zöld fenyvesen átvágva egy újabb tisztás mellett haladunk el, majd idős bükkösbe lépünk. Utunk során itt találkozunk először és utoljára erdőirtással, amelynek kissé hálásak is lehetünk a Kassa felé nyíló kilátásért.
Az Amadévár nyomában
Az egyre jobban elkeskenyedő gerincen jobbról és balról andezitsziklák jelezték, hogy közeledünk túránk fő látványosságához, az Amadé-sziklához. Közben sajnos eleredt az eső, de szerencsénkre még alig szemerkélt, amikor kibukkantunk a mesés látványt nyújtó sasbércre. Lélegzetelállító és szokatlanul változatos panoráma tárult elénk: észak felé az államhatáron emelkedő Nagy-Milic csoportjáig szemlélhetjük a hegységet, de az erdőszélen világítanak a Telkibánya fölötti kaszálórétek is. Alattunk, a hegység magassági viszonyaihoz képest döbbenetes mélységű völgy alján, a sűrű erdő takarásában rohan a Gönci-patak. A völgy fölött 700-as csúcsok emelkednek.
Az Amadé-szikla
Nem véletlen, hogy erdőirtásnak itt, a Zempléni-hegység más területeivel ellentétben, alig látjuk nyomát: szemben, délkelet felé húzódik a Nagy-Sertés-hegy erdőrezervátuma Az erdőrezervátum-program célja, hogy a kijelölt területeken az erdők természetes folyamatainak zavartalanságát biztosítsa tudományos megfigyelések céljából. Az elmúlt évek híradásai szerint a farkas és a hiúz is otthonra lelt a hegység e belső zugaiban.
Nehéz ugyan elhagyni az Amadé-sziklát, de segítségünkre sietett az időjárás. Az egyre sűrűbb esőfüggöny mögött már teljesen eltűnt a Milic-csoport, mi pedig visszatértünk a fák közé. A sziklákat göcsörtös gyökereikkel hasogató és behálózó famatuzsálemek szorításában botorkálva nagy nehezen kiszúrtuk a valaha itt állt Amadévár utolsó falmaradványát. Meglehetősen kevés ez ahhoz képest, hogy egykor még a leendő lengyel királyt, I. Ulászlót is e falak közt bújtatta Aba Amadé nádor, Északkelet-Magyarország valamikori „kiskirálya”.
Idilli völgy marasztalja a vándorokat
A turistaút leereszkedik a Kis-patakhoz, hogy szorosan medre mellé szegődjön. Egy vadetetővel és vadászlessel „bebútorozott” rétet követően szűk völgybe lépünk. A meredek hegyoldalt fedő, mohos kőfolyás és a sziklalépcsőkön sebesen rohanó patak apró vízeséseinek együttese valószínűtlenül szép összképet alkot. Még hosszasan elviselhető lenne a látvány, de hamarosan kissé eltávolodunk a pataktól, hogy kitérőt tegyünk a gönci pálos kolostor romjaihoz. Csak az meglepő némileg, mennyire kicsi lehetett az egykori épület, legalábbis ha a három, még álló falból indulok ki.
A gönci pálos kolostorrom belülről
Kicsivel lejjebb, patakkeresztezés után érintünk egy újabb, gazdag történelmű, mára kissé megkopott épületet, a Potácsházat. A kis erdei telepen régen üveggyártáshoz szükséges hamuzsírt készítettek, ami nem is annyira meglepő, elnézve a környező hatalmas bükkösöket, amelyek az alapanyagot biztosították mindehhez.
A Telkibánya fölötti régi sípálya napsütötte nyiladékában most a közeli hotel napelemsorai jelzik a település közelségét. A szép fekvésű, hegyek közé szorult falu kincse hajdanán a föld alól került, ma pedig látszólag a turizmusból kerül ki. A rendezett, kellemes település és a szálláslehetőségek arról tanúskodnak, hogy ez az arany is viszonylag szépen csillog. Ez kevésbé igaz az ütött-kopott, szinte műemléki értékkel bíró buszra, amely Hidasnémetiig szállított minket, hogy ott vonatra ülve még utoljára kiélvezhessük az eső után felhőket „pöfékelő” hegyek, köztük pedig Regéc és Boldogkő várának impozáns látványát.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2016. áprilisi számában.
