Nem csupán a magával ragadó kilátásért érdemes bejárni a Gerecse déli lankáit. A békés és sokszínű környéket bebarangoló piros út egyedi hangulatával varázsolja el az erre járó vándorokat.
Még augusztus elején egy barátommal jártam be a Közép-dunántúli Piros Tarjántól Piszkéig tartó szakaszát, azzal a szándékkal, hogy a Gerecse addig számomra nem ismert tájrészleteit is megismerjem. Ez alkalommal a hegységen átvezető piros út másik, déli felét jártam végig, és bár sok ismerős helyet érintettem, új felfedezésekben is részem volt. Összegezve az élményt: ha sokszínű vándorélményt keresel csendes tájjal, akkor ez a túraút neked való.
A Közép-dunántúli Piros jelvényszerző túra 270 km-es vonalvezetése a Bakonytól a Dunáig tart, egészen pontosan Zirctől Piszkéig kanyarog, és a Vértesen is áthalad. A gerecsei dombtájba Szár határában lép be, én is innen indítottam a Tarjánig tartó közel 34 km-es utat. A táv 700 m szintemelkedése nem ígérkezett megterhelőnek, inkább az árnyéktalan nyílt részek okozhatnak nehezítést, amennyiben kánikula idején járjuk a terepet. Mindezzel együtt ezeknek a szakaszoknak is megvan a bája: kilátást engedő távlatukban a Gerecse hamisítatlan hullámzó idillje tárul elénk.
Szár vasútállomásától indultam, és a peront elhagyva alig néhány lépést követően már a piroson kaptattam a Zuppa-tető irányába. A pecsétért nem mentem be Szárra, most csak a gyaloglás és a természet öröméért jöttem, nem a jelvényért. Tölgyek és kőrisek között emelkedett az ösvény, amikor még álmos lépteimmel meghoztam a döntést: bár kaptatós leágazás a kék háromszögön, felmegyek a Zuppára!
Kitekintés a Zuppáról
A Zuppa-tető mindössze 384 méter magas, de környezetéből markáns sasbércként emelkedik ki. A karsztbokorerdős bércről tágas panorámát élvezhetünk elsősorban a Zámolyi-medence síkjára és a szomszédos Vértes legmagasabb hegyének, a Nagy-Csákány erdős oldalára. A kereszttel bíró csúcs kibukkanó mészkőpadjain üldögélve kényelmesen szemlélhetjük a tájat: felismerhetjük a Velencei-hegység vonalait, északnyugaton a két hegységet elválasztó völgyet, illetve az azt kitöltő Szárliget egyenes utcáit látjuk, a háttérben Tatabánya is feltűnik.
Innen a Gerecsének lényegében csak a nyugati szélét vizslathatjuk, azonban egy ponton, a fák közt kilátunk kelet felé is: a Nagyegyházi-sziklák sora fehérlik a különös nevű Lófingató-hegy oldalában. Erről a több szempontból is érdekes magaslatról később beszélünk, amikor utunk felkapaszkodik az oldalába.
Kezdett felrázni az erdő reggeli üdesége. Egyre gyorsabb léptekkel folytattam az utat immáron Nagyegyháza felé, ahová piros és az Országos Kéktúra közösen érkezik meg. Az erdős lejtmenet légkörét itt nagyban meghatározza az M1-es autópálya zúgása. Egy alagúton át is kelünk a dübörgő nyüzsgés alatt, így érkezünk meg a néhány utcából álló Nagyegyházára. Az Óbarokhoz tartozó település szénbányász múlttal bír, és bár ez az időszak nem volt hosszú, a központban csillés emlékmű hirdeti az egykori munkát.
Nagyegyháza nem tartogat túl sok látnivalót. Legfőbb nevezetessége a horgászparadicsomként aposztrofált Park-tó, illetve a pajtából átalakított Hangistálló, ahol koncerteket és különböző rendezvényeket tartanak. A Gesztenye soron haladunk át a háromszáz fős településen, melynek mindennapjaihoz hozzátartozik az autópálya monoton zúgása. Egy darabon még a kékkel együtt trappolunk az aszfalton, majd a Váli-víz völgyéből már külön emelkedik ki a piros. Az aszfaltról befordulunk a Kis-Pap-cser ligetesébe, ahol rövid kaptatót követően egy II. világháborús emlékhelyre érkezünk. Kereszt és tábla hirdeti az 1945 februárjában itt elesett 11 honvéd emlékét. A rendezett környezetet elhivatottan ápolják a környékbeliek.
A Lófingató-hegy
Az emlékművet elhagyva a piros út nem emelkedik tovább a hegyoldalba, letör a Váli-víz völgyébe, ahonnan csodálatos látványt élvezhetünk a Nagyegyházi-sziklák pompás vonulatára. A pirosat a hegylábnál keresztező Mária út fel is vezet a különleges nevű hegytömb panorámás szirtjeire, melynek legmagasabb pontját Lófingató-hegynek hívják. Érdemes ezt a nem túl hosszú kitérőt megtenni a hegy kilátóteraszaira, mert mesés madártávlat vár ránk.
Feltehetőleg a különös helynév a magaslat meredek és sziklás nyugati partfalára utal. Ebből az irányból ugyanis komoly erőfeszítést igényel a hegy megmászása, ami bizonyosan beindítja a lovak bélmozgását.
A Lófingató-hegyen nem csupán szépséges panorámát, de egy egykori titkos katonai bunkerrendszert is találunk. Földalatti betonfedezékeiben anno a szovjetek Déli Hadseregcsoportjának légvédelemi kommunikációs és híradó-főközpontja működött.
A Váli-víz mentén, de annak csörgedezéséből mit sem látva (kerítés és növényzet zárja el) tartottam Óbarok irányába, egy olyan rövid útszakaszon, ahol korábban még nem jártam. Ismét meglepett a táj, nem hittem volna, hogy az általam jól ismert hegy sziklái alatt a lombsátor hangulatos, már-már vadnak ható miliőt takar.
Csabdi felé
Óbarokra beérve a Szőlőhegy utca házai között trappolva ismét az autópálya zúgása tölti meg a teret. A túra pecsétjét közvetlenül az M1-es alatti aluljáróban találjuk, aminek egyetlen előnye, hogy csapadékos időben védelmet biztosít a lenyomatkészítőknek. A piros ugyanakkor nem kell át az autópálya alatt, egy darabon azzal párhuzamosan halad keletnek, majd a felhagyott bauxitbánya, a vele határos Bicskei-erdő valamint a szántók felé veszi az irányt.
Azt mondhatnánk, hogy az Óbarok és Csabdi közötti szakasz nem éppen a legszebb részlete az útnak, de ennél összetettebb a kép. Óbarok határában valóban sittkupacok között vezet a gazzal szegélyezett bányaút, de a későbbiekben roppant változatos erdőfoltokban haladunk. Az út során már korábban is feltűnt, mennyi aranyvessző virágzik errefelé. Ez az invazív özöngyom igénytelenségének köszönhetően szinte mindenhol felbukkan, virágzatával egyre nagyobb területeket fest sárgára, legyen szó útszéli árokról, rétről vagy akár az erdő mélyéről.
Ágas-bogas csalitok mentén – melyben a csipkebokor és a galagonya dominál – távlatokat engedő dűlőre érünk ki, aminek láthatárát a Budai-hegység nyugati vonalai rajzolják. A széles szekérúton haladva sokáig élvezhetjük ezt a nyílt teret, amit hol egy kukoricatábla, máshol parlagon heverő szántó szegélyez. Idővel beérünk a fák közé, de a foltokban burjánzó, és roppant változatos elegyest aligha lehetne egységes erdőnek nevezni.
Itt-ott egy tölgy matuzsálem hirdeti a régi táj őshonos képviselőit, és többek között akácok, ezüstfák és fenyők jelzik az ember múltbéli elképzeléseit fásításról, erdőtelepítésről. Mindezt a látványt számtalan elburjánzott cserjeféle és a már megszokott látványt nyújtó aranyvessző teszi még tarkábbá.
A Csabdi felett húzódó Dobogó 250 méter magas hátán már egységesnek mondható fenyvesben vezet az ösvényünk. A foltokban álló fák közül első ízben élvezhetjük a Nagy-Gerecsére nyíló kilátást, illetve a Somlyót is magába foglaló hegytömegre is rálátunk.
Csabdi látványos romja
Meredeken leereszkedünk Csabdira. Az alig több mint 1300 lelket számláló község négy meseszép templommal (beleszámolva a Csabdihoz tartozó Vasztély Magyarok Nagyasszonya-templomát), valamint egy múltba vesző emlékű Árpád-kori templomrommal is büszkélkedhet. Ösvényünk az utóbbinál bukkan ki az erdőből, szemlélődő megállásra késztetve a vándort.
Az ódon falak, romok általában felkeltik az emberek érdeklődését, de itt a történelmi miliőhöz a nyílt tér, a kilátás is hozzá tesz valami pluszt, amitől még hívogatóbb a helyszín. Első pillantásra nem tűnik jelentősnek a romtemplom, de falai közelebbről vizsgálva már sejtetik, hogy valamikor a régmúltban méretes szentély lehetett. A régészeti feltárások arra engednek következtetni, hogy az épületet valamikor a 13. században emelték, két toronnyal bírt, és hasonlíthatott a híres zsámbéki templomhoz. Ma mindebből csupán alapok, illetve a déli torony 5-6 méter magas maradványa látható.
A sánccal körülvett, félköríves szentélyzáródású templom építőiről semmit sem tudunk. Az sem ismert mikor vált rommá a szentély, így múltja szinte teljesen ismeretlen. Feltehetőleg a törökdúlás idején vált elhagyatottá.
Szártól idáig már 17 kilométert megtettem. Jó volt egy kicsit lepihenni a romtemplom melletti fák árnyékában. Ha valaki nem akar innen még egyszer ugyanennyi távot megtenni Tarjánig, akkor a csabdi pecsételés után meg is szakíthatja a piros vándorlást. A pecsétet a Béke utca buszmegállónál találjuk.
Számomra az út eddig is tartogatott egy-két új tájrészletet, de a Somlyóig tartó szakaszt meglepetés volt. Csabdit a Béke utcán elhagyva, majd a Mayertanyát megkerülve a Bitang ismeretlen térszínei vártak rám. A Bitang helynév egy 190 méteres magaslatot, a vele szemköztő hegyoldalt, illetve az itt húzódó völgyet is jellemzi. A piros út az utóbbiba vezet, az Alsó-Bitang-völgy szántókkal, kaszálókkal övezett murvás útjára, ami egy majorság bejárója. Napsütötte menetelésem az ezerarcú Gerecse egy új színfoltját mutatta be nekem. Körülöttem egy rendezett táj festménybe illő vonalai keltették bennem azt az érzetet, hogy egy terepasztalt sem lehetne szebben berendezni.
Hullámzó dűlők földtáblákat elválasztó fasorai, a nyár végi pasztel színek különböző árnyalatai, és a kék eget tarkító gomolyfelhők elegye teremtett harmonikus összképet.
A környékre nyíló távlatot idővel akácos alagút sűrűje takarta, majd a táblaföldek monoton egyenesét követően már zárt erdőbe vezetett a szekérút. A cseres-tölgyeseben fokozatos emelkedéssel tör egyre feljebb az út, amelynek célja a 447 méter magas Somlyó nyergének meghódítása. A Déli-Gerecse egyik idilli „szigetén” járunk. A környezetéből kimagasló hegykúpot csodás panorámája, kulcsosháza, piknikezésre csábító tisztása és elfeledett várromja teszi egyedivé.
A Gerecse felfedezésre váró szigete
A nap végére már izzadtan és kissé fáradtan érkeztem meg a Somlyóvár kulcsosház padjaihoz, ahol minden alkalommal lepihenek, amikor erre járok. A kéktúra által is érintett, bélyegzőhelyeként is ismert ház már szebb napokat is látott, de úgy fest, még menedéket tud nyújtani a túrázóknak és a kikapcsolódást keresőknek. Kis frissítés után kisétáltam a Somlyó és Kis-Somlyó közti nyereg sziklagyepes panorámapontjára, ahonnan elsősorban a Héreg-Tarjáni-medencén és a mögötte tornyosuló Gerecse központi részén legeltethetjük a szemünket. Ha először járunk a Somlyón, mindenképpen érdemes bejárni különféle élményt adó pontjait: minden szegletéből más-más kilátást élvezhetünk.
Ez alkalommal nem időztem sokat a hegyen, a távoli Tarján látványa – túrám végállomása – a pihenés és a felfrissülés ígéretével vonzott. Addig még hátra volt hét kilométer, ami a Baglyas- és Csurgó-hegy oldalában, sűrű fiatalosában, egy széles erdészeti út murváján vezetett. Utolsó kilométereim kényelmes lejtmenetben, de látnivalókat nélkülözve, eseménytelen kanyargásban teltek. Tarján határában ismét kitárul körülöttünk a táj, benne a Nagy-Gerecse tömbjével. Érdemes azonban a településre bevezető utcáról visszatekinteni a szántók felett sorakozó magaslatokra is, amelyeket az imént jártunk be. Innen nézve a Somlyó és társai csak szelíd buckáknak hatnak, miközben tudjuk, 400 méteres hegyekről van szó.
A hegyek és dombok medencéjében fekvő Tarján központjában, a templomhoz közel, (Jókai út és az ’56-os köz sarkánál) találjuk a túrapecsétet. Jómagam idáig már nem gyalogoltam el, a Gyermelyre vezető útnál befejeztem a piros sáv követését. A nyári nagy melegben kissé tikkadtan és elcsigázva értem célba, de elégedetten konstatáltam, hogy ismételten sikerült új, panorámás tájélményt szereznem egy ismerős környékről.
(Amennyiben kíváncsi vagy a Közép-dunántúli Piros Tarjánt Piszkével összekötő szakaszára, kattints korábbi cikkünkre.)
