Ahol a kakukk ébreszt, a fülemüle altat – A Kis-Sárrét

Kora reggel még a zsúfolt, zajos, nyüzsgő Budapesten voltam, jó pár órával később egészen más világba kerültem. Békés vármegye északkeleti szegletében, a Kis-Sárréten élveztem a csendet, a nyugalmat és a természet hihetetlen változatosságát, csupa olyasmit, ami rettentően tud hiányozni a nagyvárosi ember hétköznapjaiból.

A hajdani vadvízország

A Kis-Sárrét századokkal ezelőtt egészen más képet mutatott, mint ma. A hajdani hatalmas vadvízország – amit az Erdélyi-szigethegységből érkező Sebes-Körös és több kisebb vízfolyás áradásai alakítottak ki – Körösnagyharsánytól egészen Vésztőig húzódott.

A Nagy- és a Kis-Sárrét lakói alkalmazkodtak a természeti adottságokhoz, földműveléssel csak a mocsarak közötti magasabb hátakon tudtak foglalkozni, az árvíz járta, kövér legelőkön viszont virágzott az állattenyésztés. Ez a mocsaras, vizenyős terület sok mindent adott az itt lakóknak. A réti emberek értékes tudás birtokában voltak. A pákászok, a csíkászok, a madarászok, a halászok, a méhészek, a nádvágók mind jól ismerték a rétet, és tudták, mit hol keressenek, és az ingoványon való átkelésnél is nélkülözhetetlen volt a helyismeretük.

A vizek birodalmában az emberek kocsi helyett inkább sárhajót használtak, az elé fogták be a lovakat. Vagy megfogadtak egy pákászt vízi fuvarosnak, aki „álmában is eligazodott a rétben kanyargó hajócsapásokon, rónákon, tudta melyik merre ágazik, melyiken hová lehet kilyukadni” – írta Szűcs Sándor, a Sárrét utolsó krónikása.

„A Tiszát megregulázták, 1866-ban az öreg Berettyónak Bakonszegtől Szeghalomig szép egyenes medret ástattak az indzsellérek és vizét a Sebeskörösbe vezették. Kedvét szegték a Körösnek is. S így aztán a vérevesztett rétek elpusztultak. A sárrétiek ekeszarvat, kapa-és kaszanyelet fogtak a markukba. A vizet vesztett birodalmában az eke lett úrrá. A rétet és a kövér mezőket eltemették a fekete barázdák” – olvashatjuk Szűcs Sándor A Régi Sárrét világa című könyvében.

A régi vízi világ újrateremtése

A hajdani Kis-Sárrét emlékét ma már csak kisebb-nagyobb mozaikok őrzik, mint például a Biharugra határában található Ugrai- és Sző-rét. Az előbbin májusban a pompás kosbor többezres, a hússzínű kosbor néhány százas állománya pompázik, de nagyon szép ősszel a több hektáron virágzó őszi kikerics is. Mivel a terület fokozottan védett, csak szakvezetéssel látogatható, például május végén, az évente megrendezésre kerülő Bihari Táj Napján.

A Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság öt évvel ezelőtt a Zsadány közelében található Kisvátyoni-pusztán vizesélőhely-rekonstrukcióba kezdett, hogy visszavarázsoljanak valamit a régi vízi világból. Vízzel látják el a mocsarakat, mocsárréteket, tulajdonképpen a folyószabályozások előtti állapotokat teremtik újra kicsiben. „Vízszintet szabályozó, vízmegtartó műtárgyak épültek, emellett csatorna- és gátépítés is történt ezen a saját hasznosítású területen, ahol az árasztásokkal más földjét nem veszélyeztetjük. Amikor ősszel a halastavakat lecsapolják, a közeli csatornában megnövekvő vízmennyiséget fel tudjuk itt használni. Mintegy 40 hektár kerül ilyenkor víz alá, ezzel próbáljuk utánozni a régi vízi világot” – magyarázza Tóth Imre, a Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrkerület-vezetője, akinek egyik szívügye ez a projekt.

Hogy a rekonstrukciónak milyen hatásai vannak, azt a helyszínen mutatja meg nekünk Imre. Ameddig a szem ellát, zöldellő réteket és kisebb-nagyobb vízállásokat látni. A vonulásban lévő havasi partfutók élelmet keresnek az egyik kis sekély tónál, a bíbiceknek már fiókáik vannak, a piroslábú cankók most költenek, a gólyatöcsök pedig ilyenkor, május elején még csak készülődnek a költéshez.

A terület egy része telis-tele van sárga nőszirommal, bár a virágzási csúcs még kicsit odébb van, a látvány már most is fantasztikus. Ezt egyébként a májusban erre járó kéktúrázók is élvezhetik, az Alföldi Kéktúra útvonala ugyanis itt, a vizes élőhely melletti gáton vezet Zsadányról és Geszt felé.

Szomszédaink, a nagycsaládos nyári ludak

Egy pár napos látogatás a Kis-Sárréten hihetetlenül feltölti az embert, a természet itt annyira intenzíven van jelen minden pillanatban, hogy nem lehet kitérni a hatása alól. Itt megnyugszik, lelassul az ember, a folyamatos nyüzsgés helyett derűs szemlélője lesz a természetnek. Mindennek megéléshez ideálisabb helyszínt a Bihari Madárvártánál keresve sem találhatunk.

A Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság szálláshelye Biharugra mellett van. A határ menti kis falu legismertebb szülötte Szabó Pál, akinek emlékháza van a településen. Az író leghíresebb műve a Talpalatnyi föld című regény, amelyből 1948-ban a híres film is készült.

A nyári ludakra jellemző, hogy a fiatalabb tojók tojásaikat egy másik tojó fészkébe teszik, így nem ritkák a nagy családok, ahol egy párnak akár kilenc-tíz kislibája is lehet.

Nem messze a bejárattól bíbicfiókák cseperednek, a fejünk felett barna rétihéják nászrepülnek, kicsit arrébb gólyatöcsök szállnak, a másik irányban egy szép vörösgém repül behúzott nyakkal és nyugodt szárnycsapásokkal.

A ház mellől indul a két km hosszú Sző-réti tanösvény, amely különböző élőhelyeken keresztül mutatja be a fokozottan védett rét élővilágát. A tanösvény önállóan is bejárható, de szakvezetést is lehet kérni.

Alig teszünk meg pár lépést, a nyári ludak után újabb madarak vonják magukra a figyelmet. A nádi énekesek megmutatni nem annyira szeretik magukat, a hangjukat viszont szívesen hallatják. Most épp egy kabócához vagy tücsökhöz hasonló, pirregő hangot figyelünk. Imrétől megtudjuk, hogy egy nádi tücsökmadár az. A madarak énekéhez békák kórusa adja a hátteret. A virágzó kamillákkal borított ösvény egy madármegfigyelő toronyhoz vezet, ahonnan belátni a Sző-rétet, a másik irányban látszik a határ túloldalán fekvő Rojt falu temploma, és nem is túl távol a Béli-hegyek is ott magasodnak.

A tanösvény egy kis része cölöpsétány, bár a pallósor alatti területen most semmi víz nincs. Átkelünk egy kis csatorna felett, Imre egy különös vízinövényt, a közönséges rencét keresi a vízben, de most nem látjuk. Víz felé emelkedő sárga virágaival a rence látszólag ártatlan kis növénynek tűnik, valójában azonban egy „húsevő” lénnyel van dolgunk, amely apró rákokkal és más parányi vízi gerinctelenekkel táplálkozik. A növény levelein sok kis tömlőt találunk, ezekkel ejti foglyul az arra járó parányokat, amelyeket aztán fehérjebontó enzimekkel emészt meg.

Sokféleség kis helyen

A pallósor végére érve már egy másik élőhely, a szikes puszták növényeit nézegetjük. Virágzik a pusztai cickafark, a csattogó szamóca, a sziki üröm illata betölti a levegőt. A pirosló sziki varjúháj, bár pici, élénkvörös színe miatt kitűnik zöld környezetéből.

Hamarosan beérünk egy kis erdőfoltba, ahol – ahogy Imre mondja – hazai nyárfák, fehér, szürke nyár és ezek hibridjei állnak. A kinti meleghez képest, hirtelen kellemes, hűvös félhomályba kerülünk, a földön holtfák fekszenek keresztbe, tele rovarlárvák járataival. A fákon különböző mesterséges odúkat látni, amelyek nemcsak a madaraknak kedveznek, de a környezeti nevelés fontos eszközei is. Az erdő szélén fehérben pompázó galagonyabokrok sorakoznak, öröm hallani a rovarok hangos zümmögését körülöttük.

Visszafelé egy csatorna mellett halad az út, itt ismét szóba kerül egy érdekes faj, a szivárványos ökle, amely jellemző halfaja a Kis-Sárrét kisvízfolyásainak, csatornáinak. Sajnos az utóbbi időben megritkult ez a védett halunk, amelynek igen speciális a szaporodása. A hal hosszú tojócsövével a kagylók légzőnyílásaiba rakja le a petéit. „A faj népies neve babahal – meséli Imre. – Régen az asszonyok a hal segítségével állapították meg, hogy állapotosak-e, vagy sem. A vizeletüket beleöntötték egy üvegbe, abba beletették az öklét, és ha kijött annak tojócsöve, akkor pozitív, ha nem, akkor negatív volt az eredmény.”

Bár a gímszarvasok jelenlétét inkább a hegy- és dombvidékekhez kötjük, a Kis-Sárréten népes gímszarvasállomány él.

Szarvasbőgés idején is érdemes ide eljönni, az ember csak kiül a madárvárta udvarára, és akár onnan is hallgathatja az ősz egyik legizgalmasabb koncertjét.

Halastó-birodalom

A Kis-Sárréten található Biharugrai- és Begécsi-halastavak 2000 hektáros kiterjedésükkel a hortobágyi után az ország második legnagyobb halastórendszerét alkotják. A biharugrai tavakat az 1900-as évek elején kezdték kialakítani. Chorhus Dezső budapesti mérnök és testvére Zoltán vásárolták meg a Biharugra melletti szikes területet, hogy azon mesterséges halastórendszert hozzanak létre.

Van Szilas, Emlék, Ludas nevű tó, a Csík-tó a csíkhalakról kapta a nevét, a Zöldhalmi-tó pedig egy itteni kunhalomról. Az államosítás után, 1946-ban kezdték kialakítani a Begécsi-halastavakat, az utolsó ütem a 60-as években fejeződött be.

A tavak kiépítésével értékes szikes gyepek és mocsarak tűntek el, a kialakult mesterséges vizes élőhelyeken viszont a madárvilág számára kiváló fészkelő-, táplálkozó- és pihenőhelyek jöttek létre, ezért is került be a tórendszer, illetve a fent említett Ugari- és Sző-rét 1997-ben a Nemzetközi Jelentőségű Vadvizek Jegyzékébe, a Ramsari Egyezménybe.

A halastavak nádasaiban kisebb-nagyobb vegyes gémtelepek rejtőznek, kócsagokkal, kanalasgémekkel, bakcsókkal és más fajokkal. Az egyik tó közepén, egy betonszigeten küszvágó csérek és dankasirályok fészkelnek. A halgazdaság régen kacsatenyésztéssel is foglalkozott, és ezt a betonpihenőt eredetileg a tenyésztett kacsák számára alakították ki. Házi kacsák már nincsenek, a vadmadarak azonban birtokba vették a mesterséges szigeteket.

Az ugrai tavak egyike, a széles nádszegéllyel kísért Zöldhalmi-tó mellett egy szabadon látogatható megfigyelőtorony áll. Közelében halad el az Alföldi Kéktúra Biharugra és Szilaspuszta közötti szakasza. Aki ezt a szakaszt járja, annak érdemes egy kis kitérőt tenni a toronyig, de a madárvártától is húsz perc sétával ideérünk.

Mi is felmentünk egy kora reggel, és hosszan el is időztünk itt. Ilyenkor, amikor a nap még éppenhogy csak feljön a horizont fölé, nagy a madármozgás, mindenki teszi a dolgát, élelmet vagy épp párt keres teljes erőbedobással. A fülemüle énekel, a szürke gém végtelen türelemmel figyeli a vizet, a kakukkok pedig a párválasztás lázában égve kergetik egymást.

A Kis-Sárrétre mindenképpen érdemes több napot szánni, már csak azért is, hogy megtapasztalhassuk az itteni esték és hajnalok különleges élményét. Hajnalban nemcsak a fények szebbek, de az állatok is sokkal élénkebbek, ilyenkor sokkal többet megmutatnak magukból. Az pedig egészen varázslatos élmény, amikor az ember egy élménydús nap után kiül a Bihari Madárvárta udvarára, nézi a teliholdat és hallgatja az éjszaka hangjait, a békákat, baglyokat, fülemüléket, egy-egy őzbak ugatása is ideszűrődik, és mintha még az aranysakálok vonyítását is hallani vélnénk a távolból.

A cikk megjelent a Turista Magazin 2023 júniusi számában.