Természetjáróként ritkán szoktuk pásztázni a Felcsút és Bodmér között elterülő, a térképen unalmasnak ható területet, hiszen itt sem jelzett turistaút, sem látnivaló nem nagyon akad. Aki kirándulóként erre jár, az a 8126 számú országút aszfaltcsíkján általában a Vértesbe igyekszik, és talán észre sem veszi az út mellett kialakított pihenőt és emlékkövet, amely a hazai repüléstörténet egy 1931-ben történt fontos és dicsőséges eseménye előtt tiszteleg.
A térképen az „Óceánrepülők emlékműve” néven feltüntetett hely két pilóta, Endresz György és Magyar Sándor ma már hétköznapi eseménynek számító, hajdanán azonban cseppet sem veszélytelen, egyben kalandos vállalkozásának állít emléket: ők ketten átrepülték az Atlanti-óceánt, egyszerre három világrekordot is felállítva. Mi is történt itt valójában közel 90 évvel ez előtt?
Bodmér határában 1931. július 16-án a délutáni órákban egy némán szálló, egyfedeles repülőgép tűnt fel a derült nyári égbolton. A gép folyamatosan és hangtalanul ereszkedett, majd a település határában már vészesen alacsonyan szállt a kukoricás felett, amelybe pár másodperccel később némi robajjal bele is ereszkedett. Földet éréskor a göröngyös talajon a repülő megbillent, előrebukott, majd balra dőlt, az egyik szárny megsérült, a légcsavar pedig elgörbült. A két pilóta karcolás nélkül szállt ki a sérült gépből. Egyikük elindult az alcsúti postahivatalba, hogy a történtekről telefonon értesítse a mátyásföldi célállomáson várakozókat, ahonnan tüstént egy kétmotoros Fokkert küldtek értük. Este 9 órakor már hősökként ünnepelték őket a reptéren, nem sokkal később pedig Gömbös Gyula honvédelmi miniszter Bethlen István miniszterelnök személyesen gratulált a Sándor-palotában a két pilótának sikeres és hazafias tettükért.
Korszellem és motiváció
Charles Lindbergh 1927-ben speciális, egymotoros monoplánjával, a „Spirit of St. Louis” nevet viselő géppel az emberiség történelmében először repülte át egyedül, leszállás nélkül az Atlanti-óceánt Amerika és Európa között. A világsajtót bejáró szenzáció számos vállalkozókedvű pilótát arra sarkallt, hogy megismételje ezt a nem mindennapi tettet, bizonyítva rátermettségüket és bátorságukat, ám a próbálkozók közül sokan odavesztek. Az 1926-ban Kanadába kivándorolt Magyar (Wilczek) Sándor (1898–1981) álma is az volt, hogy Magyarország az óceánrepülő nemzetek elit klubjának tagjává váljon. Magyar Sándor hivatásos hadnagyként, légi megfigyelőként szolgált az első világháborúban.
A háborút követően leszerelt, majd 1919 nyarán ismét repülőtisztként szolgált Horthy Miklós Nemzeti Hadseregében. Egy súlyos repülőgép-balesetet követően úgy tűnt, végleg feladja a repülést – leszerelt, és néhány évig apja mellett dolgozott egy gazdaságban. Apja halála után elhagyta az országot, és Kanadában keresett megélhetést. Farmokon, kétkezi munkával kereste kenyerét, majd favágó, vasútépítő lett, de később újfent visszatért a repüléshez, és térképészeti repülősök mellett dolgozott, végül postajáraton vállalt szolgálatot. Más pilótákhoz hasonlóan őt is lenyűgözte Lindbergh repülése, valamint Sidney Harold Harmsworth brit sajtómágnás és politikus azon bejelentése is, miszerint
10 ezer dollárt ajánl fel annak a magyarnak, aki első ízben átrepüli az óceánt.
Felajánlása egyszerre szólt a magyarok ügye iránti szimpátiáról és a trianoni döntés igazságtalan voltára való figyelemfelkeltésről. Magyar Sándor Álmodni mertünk címmel 1940-ben megjelent memoárjában arról ír, hogy a sajtómágnás javaslatára adták a gépnek a Justice for Hungary (ʼIgazságot Magyarországnak!ʼ) nevet, de az óceánrepülés ötletét már az 1920-as évek vége óta tervezte, illetve kezdettől fogva a magyar revíziós politika szolgálatába akarta állítani, amitől széles körű hazai támogatást is remélt.
Nem ő volt az egyetlen, aki ilyen célokat tűzött ki maga elé. Endresz György (1893–1932) levélben ajánlkozott Magyarnak, hogy pilótaként szívesen csatlakozna a kalandhoz. Endresz szintén a világháborúban szolgált pilóta volt, aki főhadnagyként szerelt le, majd egy ideig a nyugat-magyarországi harcokban is részt vett. A háború után visszatért a repüléshez, és egy légitársaságnál 1926-ig menetrendszerűen repült Budapest és Bécs, illetve Budapest és Siófok között. Ezt követően ő is Amerikában próbált szerencsét, de két évvel később a kalandvágy az afgán uralkodó udvarába röpítette, ahol a király pilótájaként szolgált egészen 1929-ig, majd újra itthon, a budaörsi reptéren dolgozott mint sportrepülő-oktató.
Akadályok és nehézségek
„Nézze, öcsém! Ha maga mindenáron propagandát akar csinálni hazájának, menjen fel az Empire State Building felhőkarcoló tetejére. A hátára akasszon egy táblát, írja rá: Justice for Hungary, és ugorjon le az utcára. Bizonyos vagyok benne, hogy az összes lap megírja a szenzációt. Ez nem kellemetlenebb, mint a vízbe fulladás, és lényegesen olcsóbb. Ez a véleményem az ügy propagandarészéről. Ami pedig a továbbiakat illeti, kénytelen vagyok kijelenteni, nekünk nem az a hivatásunk, hogy tengerbe pottyant óceánrepülőket kihorgásszunk. Ez egy minisztérium, nem pedig halászati vállalat. Ajánlom magam!” A Légügyi Minisztérium egyik képviselője ezt választ adta Magyar támogatást kérő levelére.
Szponzorokra viszont nagy szükségük volt, mert a terv megvalósításához – beleértve a gép megvásárlását is – közel 30 ezer dollár kellett. A pénzt részben az Amerikában kiadott, az óceánrepülést 1 dollárral támogató képeslapok árusításával, magánszemélyek felajánlásaiból akarták finanszírozni, ám három év alatt mindössze 5 ezer dollár jött össze. Idehaza is tartottak gyűjtést, a hazai adakozókedv azonban még szerényebb volt: csupán 45 dollárt hozott. 1930-ban aztán egy USA-ban élő magyar iparos, Szalay Emil felkarolta a pilóták ügyét, és megspórolt vagyonát (25 ezer dollárt) ajánlotta fel a vállalkozás megvalósítására. Úgy festett, már minden adott volt a repüléshez, de az indulásra csak a következő évben kerülhetett sor.
Ekkortájt ugyanis az amerikai hatóságok már nem nézték jó szemmel az óceánátrepülési kísérleteket, és egy időre fel is függesztették azokat, mert egyre többen vesztek oda. Az augusztusban megvásárolt repülőt még át is kellett alakítaniuk, ki kellett próbálni, javítani kellett a kisebb hibákat, továbbá az időjárási viszonyok sem kedveztek az indulásnak, ráadásul a pénzük is fogytán volt. Állítólag amikor eljött a nagy nap, Endresznél öt dollár, Magyarnál pedig mindössze egy tízcentes volt.
Úton a hazafelé
Végül a Justice for Hungary Endresz György pilótával és Magyar Sándor navigátorral a fedélzetén 1931. július 15-én, a délutáni órákban indult útnak az új-fundlandi Harbour Grace repülőteréről. Endresz gázt adott, a túlterhelt gép nagy nehezen felgyorsult, ijesztő lassúsággal felemelkedett, végül elérte a kívánt magasságot, és kisvártatva maguk mögött hagyták az amerikai partokat. Ragyogó júliusi napsütésben repültek az óceán szikrázó víztükre felett, de nem sokkal később a meghibásodott iránytű és a sűrű ködfelhők nehezítették a tájékozódást. Szerencséjükre a vízen megpillantott hajók segítettek a navigációban, és a felmerült nehézségek ellenére Endreszék 13 óra 50 perc alatt elérték az ír partokat, ami új rekordnak számított a két kontinens közötti táv megtételében. Hátravolt még viszont a táv közel fele, és Európa felett újabb megpróbáltatásokkal kellett megbirkózniuk. A viharok kerülgetése és az erős szembeszél miatt több alkalommal is le kellett térniük az ideális útvonalról, aminek következtében a kiszámított üzemanyaguk a vártnál gyorsabban fogyott. Amikor a két bátor óceánrepülő Győr térségébe érkezett, a gép üzemanyagszintje kritikusan lecsökkent, a motor pedig akadozni kezdett. A pilóták visszaemlékezése szerint lett volna még elég üzemanyag, amellyel elérték volna a Mátyásföldi repülőteret, de későn váltottak át a póttartályra, ezért a motor lefulladt, és a levegőben már nem lehetett újraindítani.
Az utolsó 70 kilométert a pilóták nagyobbrészt már siklórepülésben tették meg, és Felcsút határában bizonyossá vált, hogy kényszerleszállást kell végrehajtaniuk.
Ünneplés és fogadtatás
A gépek fedélzetén nem volt rádió, így a szerencsés landolást követően valahogy értesíteni kellett a Mátyásföldön várakozó, egyre inkább aggódó tömeget. Pár órával később a két óceánrepülőnek már hősöknek kijáró fogadtatásban volt részük, érkezésüket és köszöntésüket a filmhíradó is megörökítette, a következő napokban pedig szinte csak velük foglalkozott a sajtó. Július 20-án Endreszt és Magyart tízezrek ünnepelték a Hősök terén, majd a budai várban Horthy Miklós kormányzó fogadta őket, aki mindkettőjüket kitüntette. Három nappal később Bethlen kormányfő kezéből vehették át a Harmsworth által felajánlott 10 ezer dolláros jutalmat. Természetesen a pompás fogadások és ünnepi beszédek nem voltak mentesek a politikai felhangoktól, a hatalmas nemzetközi visszhangot keltő eseményt a magyar vezetés igyekezett propagandacélokra is felhasználni. „Remélem, Magyarországnak éppoly gyorsan elérkezik az igazság, mint ahogyan mi átjöttünk az óceánon!” – mondta Endresz György.
Az óceánrepülők 25 óra 20 perc alatt 5770 kilométert megtéve három világrekordot is felállítottak: a kedvezőtlen viszonyok és a felmerülő nehézségek ellenére 13 óra 50 perces idővel ők jutottak el a leggyorsabban Amerikából Európába (az ír partokig), átlagsebességük 230 km/h feletti volt, amit addig senkinek sem sikerült elérni, illetve ekkoriban ők jutottak el a legmesszebbre a vén kontinens belsejébe.
Emlékezet és tragédia
A közvéleményt még sokáig foglalkoztatta a két pilóta, akik bátor tettükkel beírták magukat a repüléstörténet halhatatlanjainak névsorába. Hírnevének köszönhetően Magyar Sándor még 1931-ben visszautazott Amerikába, és a repülőiparban helyezkedett el. Ötven évvel később, 83 éves korában hunyt el az USA-ban. Endresz György sajnos nem sokáig élvezhette a népszerűséget. 1932. május 23-án Bittay Gyula navigátorral az óceánrepülők római kongresszusára tartott, amikor a legendás géppel a Róma melletti Littorio repülőtéren leszálláskor lezuhantak – mindketten szörnyethaltak. Halála után Endreszről több utcát és teret is elneveztek, köztük a Déli pályaudvar előtti teret is, de ezeket a közterületeket 1945 után az irredenta korszak emlékeinek tartották, ezért átkeresztelték. Napjainkban Budapesten, Egerben és Pécsett is újra utcanevek őrzik az óceánrepülő emlékét. Endresz nevét viseli továbbá Felcsút általános iskolája, illetve a Budaörsi repülőtéren üzemelő sportrepülő-egyesület is.
A pilóták bravúros teljesítményéről politikai okokból egészen 1981-ig szó sem eshetett. Ekkor a Közlekedési Múzeum és a Magyar Repülő Szövetség Felcsút határában, a magyar óceánrepülés fél évszázados évfordulója alkalmából emlékoszlopot állított a landolás helyén, de egészen a rendszerváltásig nem volt szabad megjeleníteni a legendás gép bal oldalát, amelyen a neve volt olvasható. A régi emlékműtől alig pár méterre, az országút mellett avatták fel 2006. június 15-én az új és lényegesen díszesebb, gravírozott emlékkövet, amely mellett nap mint nap oly sokan robognak el, mit sem sejtve a hely történelméről. Sajnos az óceánrepülőink emléke egyre inkább a feledés homályába vész, egyre kevesebben ismerik és értékelik ennek a két bátor pilótának az elhivatottságát és teljesítményét.
Justice for Hungary
A pilóták egy hasonló gépet vásároltak, mint amilyet Lindbergh is használt négy évvel korábbi, sikeres óceánátrepülése során. Ez a repülő egy kétüléses, 460 lóerős Pratt & Whitney R-1340 Wasp csillagmotorral szerelt Lockheed Sirius egyfedelű, alsószárnyas típus volt, amelyen a pilóták által felkért, a kor egyik legkiválóbb mérnöke, Bánhidi Antal számos átalakítást hajtott végre. További üzemanyagtartályokat szerelt fel, módosította a futóművet és a függőleges vezérsíkot, hogy a repülő képes legyen a nagy távolság megtételére.
A cikk a Turista Magazin 2020 júniusi lapszámában jelent meg.
