Az Alföldi Kéktúra leágazásaként hangulatos túraszakasz vezet Pácintól Sátoraljaújhelyre a felvidéki Felső-Bodrogköz kevésbé ismert, de annál látványosabb útjain. Van benne romantikus várrom és kastély, a Bodrog hullámterében megbújó középkori templom, legjobb kilátópáholy az Alföldre és a Sátoros-hegyekre, meg sok minden más. Aki végigmegy vagy -teker rajta, nem fog csalódni.
Alternatívna modrá trasa (Alternatív kék útvonal) is lehetne túránk neve, ha lenne ilyen. Pácinnál az Alföldi Kéktúra bélyegzőhelyeként is számon tartott Mágócsy-kastély melletti országúton indulunk el északi irányba, ahol kb. 100 méter múlva érjük el az országhatárt jelentő Felsőberecki-főcsatornát (Hornoberecký kanál vagy Malá Krčava).
Gyalogtúrának írom, de praktikusabb kerékpárral megtenni, hiszen az út első fele aszfaltozott, kis forgalmú közút, a második, nagyobbik része pedig a Bodrog gátján halad.
Forgalmas közutat csak egy rövid, nagyjából százméteres szakaszon érint: a Bodrog szőlőskei hídjánál a felhajtókkal együtt. A híd ráadásul a kamionforgalomhoz mérten keskeny is, viszont egy éles kanyarral lehet felhajtani rá lakott terület szélén, száguldozástól nem kell tartani. Az északi oldalán van a gyalogjárda.
A Bodrogköz egyik legszebb műemlékeként nyilvántartott pácini kastélyt Mágócsy András építtette 1581-ben.
A határ után hosszú 3 kilométeres érdektelen úton érkezünk Nagykövesdre (Veľký Kamenec), a pácini kastélyparkot elhagyva még fa sincs. Jellemzően az a fajta út, ami miatt a túrázók általában utálni szokták az alföldi túraútvonalakat. A szemben lévő 277,5 m magas Tarbucka látványából fokozatosan válik ki az előtte lévő kis dombon álló várrom.
A falu fölé magasodó szép romok története inkább komikus, semmint tragikus.
Egy mondatban összefoglalva: az ősi nemzetség két ága háborúskodott érte, míg a császári hadvezetés meg nem unta, és Cobb generális felrobbantotta még a Rákóczi-szabadságharc előtt, 1673-ban. Látnok volt-e a tábornok, hogy így nem vált 30 évvel később kuruc erőddé Nagykövesd vára, vagy sem, annyi biztos, hogy a 18. század elejére ezek a kicsi középkorban épült várak elvesztették stratégiai jelentőségüket.
A nagykövesdi várrom a Tarbucka keleti oldala mellett áll egy meredek, fűvel borított domb tetején.
Kicsit bővebben a várról. Első említése 1283-ra datálható. Évszázadokon keresztül 1453-ig különböző családok birtokolták, a Micz nembeli Szerdahelyi és Soós családok perlekedtek felette, néha kisebb ostrommal, majd az említett évben Giskra huszitái foglalták el. Mátyás király fegyverrel foglalta vissza, majd jött a Soós–Szerdahelyi viaskodás második fejezete.
A törökök idáig sosem jutottak el, úgyhogy szerepe nem volt a végvári háborúskodásban.
Ennek ellenére többször gazdát cserélt, míg a vár utolsó ura, Soós György „belekeveredett” az 1670-es sárospataki Wesselényi-féle összeesküvésbe, ezért megtorlásul a császári katonaság felperzselte és megrongálta a várat. Azóta romos, köveinek egy részét felhasználták a vár alatt épült Szirmay–Fischer-kastély – egykor iskola, ma lezárva – és a római katolikus templom építéséhez.
Megrongálódott állapota miatt a nagykövesdi várrom saját felelősségre, ingyenesen látogatható.
Érdemes felmenni a romokhoz, bár minden ösvényen balesetveszélyre figyelmeztető tábla van kitéve. A rövid emelkedő után válik érthetővé az óvatoskodás, tudniillik fent ásatások kezdődtek. A régi vár délkeleti tömbje a legimpozánsabb, a júliusi kora délutánon fecskék röpködtek körülötte.
Délre az Alföld „tengersík vidéke”, északra és keletre a síkságból kiemelkedő szigetszerű dombok mögött Kárpátalja szürkéskék hegyei zárják a láthatárt.
Délnyugatra a Sátoraljaújhely feletti hegyekre látunk rá. A teljes körpanorámát a Tarbucka „zavarja” meg.
Az egykori családi magánvárnak már csak a sarkait erősítő bástyái törnek az ég felé.
Innen gyalog szándékoztunk továbbmenni, de a természet közbeszólt. 2004-ben Szlovákia csatlakozásakor létrehozták az Európa Parkot, benne Frech Ottó és Gergely István (honfoglalás kori) harcost ábrázoló, fából faragott szobrával és Károli Gáspár egész alakos szobrával.
Az Európa Park bejárata Nagykövesden, a sétány a református templomhoz vezet fel
A parkban található információs tábla egy kék vonallal jelölt túraútvonalat is mutat fel a Tarbuckára. Turistajelzést semmilyen térkép nem jelöl, Nagykövesd felől még utat sem. Az önkormányzatnál kérdésemre, hogy fel lehet-e innen menni a dombra, egyértelmű igennel felelt a hölgy, bár hozzátette, hogy a parkkal együtt alakították ki, de nincsen karbantartva.
Így a parkon keresztül elindultunk az infótábla légi fotóján jelzett útvonalon. Nem túl meredek kaszálók és szőlőültetvények között haladtunk. Az infótábla szerint tarka lepkék és színes madarak, Napfivér és Holdnővér köszönt minket a Tarbuckán, pedig a túrót, bögölyök, szúnyogok és júliusi gyilkos napsugarak fogadnak, a szőlősök után pedig szembesülünk a „nem karbantartással”.
Turistaút a Tarbucka oldalában
A csupán vaddisznóknak járható kökényes-szedres tűzfallal. Az, hogy amatőr módon rövidnadrágban mentem, az én hibám, de akin hosszúnadrág volt sem járt jobban, mert a szedertüskéket még leküzdötték, de a kökény tövisei őket is megadásra kényszerítették. Egyszóval, az út járhatatlan.
Aki mindenképp fel akar menni a Tarbuckára (régebben írták Tar-bucskának, Kövesdi-hegynek), az Bodrogszerdahely felől megteheti, a dombtetőn álló antennához visz fel egy földút. Sokkal többet innen sem lehet látni, mert nyugat felé az Eperjes–Tokaji-hegység (Slanské vrchy/Szalánci-hegység a szlovák terminológiában) zárja a láthatárt, a többi pedig ugyanaz, mint a várból.
Nagykövesdi látkép a Tarbucka oldalából
Így a sikertelen csúcstámadás után, a műúton Kiskövesden keresztül megyünk Bodrogszerdahelyre, ezért is kerékpárral érdekesebb a túra. Működő közkutat nem láttam. Nagykövesden bolt és fogadó nem esik útba, ha észak felé az Európa Park után megyünk, Szomotor felé találjuk meg őket, Kiskövesden útba esik mindkettő.
Egy újabb 3 km-es gyaloglás a szőlőültetvények mellett, és beérkezünk Bodrogszerdahelyre (Stredá nad Bodrogom). Nyári túránk első felüdülési pontja a szerdahelyi légkondicionált potraviny (élelmiszerbolt) a Kövesdi utca sarkán. 13 éve voltam először Bodrogszerdahelyen, azóta tényleg nagyot változott.
A túra útvonala a felvidéki Bodrogszerdahely községet is érinti
A kelet-szlovákiai sátras, transporteres vándorárusok uralta főtér, töredezett aszfaltutas elágazás helyén gondozott körforgalom, felújított épületek érzékelhető fejlődést, gazdagodást mutatnak.
Letérve a gátról útban Bodrogszerdahely felé
Nekünk egyenesen (kerékpárral a második kijáratnál) Bodrogszög felé indulunk, de nem követjük a műutat, hanem az első kanyarban lévő Hoštinec Hanoi vendéglátóipari egység mellett lévő jobb oldali ösvényen megyünk tovább.
A tényleg szépen felújított községközpontban ez az épület őrzi a kelet-európai lángot, távol-keleti üzemeltetésben.
Kocsma és „kínai” üzlet egyben. Az ösvényről látható, hogy a holtág melletti részt is parkosították, kerékpáros, vagy csak egyszerű fedett pihenőt építettek.
A Bodrog-holtág vége Bodrogszög határában
Nemsokára könnyen elbizonytalanodhatunk, hogy jó felé megyünk-e, azonban megnyugodhatunk, igen, egy murvás útra érkezünk, és azt követve a holtágat kettévágó gáton keresztül a Szerdahelyi-erdőnek nevezett szántóföldre érünk. (A II. katonai felmérés szerint a 19. század elején még tényleg erdő volt.)
A morotvával párhuzamos utat választjuk, és a galériaerdőnek köszönhetően árnyékos úton megyünk a keresgélő gólyákkal teli tarló mellett Bodrogszögre (Klín nad Bodrogom).
A műút a holtág túloldalán halad, de ez a földút árnyékosabb, normál biciklivel is járható, és szebb is.
Gyaloglás a bodrogszögi gáton
Bodrogszög előtt érünk ki a Bodrog gátjára, könnyes szemmel búcsúzunk az árnyéktól, és a falu szélénél megpillantjuk a 14. századi gótikus kis templom romjait. Állagmegőrzés miatt új tetőt kapott, és a lelakatolt vasrácsos kapun benézve, műemlékfeltárást is végeznek benne. Két hatalmas hársfa alatt padok is vannak, és a templomtól 20 méterre két kis fűzfa alatt egy kőoszlopot találunk, mely szerint ez Szlovákia legalacsonyabb pontja 94,3 m-rel a tengerszint felett.
Bodrogszög folyó partján álló kis temploma a 14. században épült, mellette a harangtorony magasodik.
Ha lenne híd, 500 méter múlva Borsiban lennénk, de nincs, így két lehetőség között választhatunk: vagy elindulunk a bal parton, és két-három kilométeres gyaloglás/tekerés után Felsőbereckinél visszaérünk az AK-ra (a határon lévő 50-100 méter elég gazos, mert gondolom, egyik vízügy sem érzi magáénak), vagy elindulunk amerről jöttünk, és a gáton felmegyünk a szőlőskei közúti hídig, és ott átmegyünk a jobb partra, majd ezen az oldalon Borsiba. Felsőberecki felé véve az útirányt, csinálhatunk körtúrát is, ha az AK-n visszamegyünk Pácinba.
Szőlőske (Viničky) felé vesszük az irányt. A híd előtt méretes táblák hirdetik a Chateau Vécsey-t, ami innen 150 méterre van. Gyalog a körforgalomtól érdemes megnézni, a mellette lévő tufapincékkel együtt. A Vécsey-család az 1700-as évek elején telepített ide homoki szőlőt, a Tarbucka oldalában már korábban is volt. A Bodrog túloldalán Szőlőske már a Tokaji borvidék területe, ez az oldal viszont nem.
Hajdan a beregi borrégió, ma a Kelet-Szlovákiai borrégió része.
Szőlőske a khm-kategória, mert az eredeti 1737-es, a világ első bortörvénye (itt is egy khm, a Chianti-val kapcsolatban már volt egy szabályozás 1717-ben, melyben III. Cosimo de’ Medici kijelölte, hogy mi tartozik a borvidékhez) szerint Szőlőske nem tartozott a Tokaji borvidékhez, azt az Andrássyak lobbizták ki az 1908-as bortörvény miatt. A Chateau viszont a bal parton hirdeti tokaji borait. A szlovák-magyar tokaji borvitában ez legyen a legkevesebb. Ez a vita 1959 óta folyik, mikor a csehszlovák borkereskedelem Ausztriában értékesítette az itt termett bort, Tokaji néven. A két háború között nem volt gond, hogy a határ kettévágta a borvidéket, mert a tulajdonosok túlnyomórészt magyarok és egyházi intézmények voltak, és ők a szőlőjüket, borukat Magyarországon keresztül értékesítették. Az államosítás után kerültek csehszlovák tulajdonba a szőlőültetvények.
Turistaút a nagykövesdi szölőültetvények között, a háttérben a Tarbucka teteje az adótoronnyal.
Az ötvenes évek végén, aztán visszatértek a háború előtti gyakorlathoz, hogy az itteni borokat Magyarország felvásárolta dollárért, és így kizárólagos értékesítője maradt harmadik piacra a tokaji bornak. Az 1960-as évek végén, aztán borult a megállapodás, mert a magyarok csak azt voltak hajlandóak átvenni, ami az 1908-as bortörvény által kijelölt dűlőkből származott, holott Magyarországon is növelték azóta a tokaji szőlőültetvények területét. Elég sok pénz volt ez ahhoz, hogy a világforradalom győzelme előtt pereskedjenek miatta. A történet máig folytatódik, bőséges irodalma van minden szinten. (Elvették a tótok, a magyarok mindenbe belekötnek, stb., Gugli-fordítóval a szlovákiai fél álláspontja is elérhető könnyen, ha valakit érdekel bővebben.)
Borovszky Samu 1905-ben kiadott Zemplén vármegye című könyvében a Tarbuckán termesztett borokat a Tokajival megtévesztésig hasonlónak írja le. Borkóstolásra, vásárlásra Szőlőskén is van mód, de ahogy a hőségben a Hanoi légkondis kocsmájának, úgy a szőlőskei pincészetek szirénhangjainak is ellenálltam. Egy sportfröccs, vagy egy hosszúlépés még belefér a hőségben, de egy tokaji borpincébe nem fröccsözni megy az ember.
Visszagyalogolunk a bal parton Borsiba (Borša). (Kerékpárral is jobb szerintem a gát, mert Szőlőske, Borsi és Újhely felé a 79-es út zavaróan forgalmas.) Borsiba érve különös kupolájú görögkatolikus templomnál kell a főútról letérni a Rákóczi-kastély felé. A terv valószínű a templom keleti szertartására utalandó oroszos hagymakupola lett volna, de mellé lőtt a mester az arányaival.
A Borsi Rákóczi-kastély bejárata
Ha a gáton megyünk, amint feltűnik a focipálya, le kell térni jobbra, és megérkeztünk a fejedelem szülőhelyére, Borsi kastélyához. Bőséges irodalma van, külön nem is térek ki a történetére, de mindenképp megéri megnézni a szépen felújított épületet.
A kastély melletti helyi védettségű Borsi-erdőben pallóút vezet a mocsaras részen keresztül egy kis tóhoz.
Nagy tábla hirdeti, hogy uniós pénzből csinálták, ahogy a mellette lévő „talán kempinget” és vízre szálló helyet is. A talánt azért írom, mert egy vadiúj faházon és népiesen, zsírúj kenukkal megpakolt traileren kívül semmi nincs a gondosan nyírt pázsiton.
Árnyas erdei pallóút a Borsi Rákóczi-kastély mellett, amely egy kis tóhoz vezet.
Visszatérve a gátra, a Sátoros-hegyek irányában folytatjuk utunkat, majd fél kilométer után elérjük a határt jelentő Ronyva-patakot. Igen, azt a „legendás” Ronyvát, melyet hajózhatónak nem mondott soha senki.
A torkolat után elérünk immár magyar területen egy kis gyalogos vashidat, amelyen ha átmegyünk, akkor visszaérkezünk az Alföldi Kéktúrára, és túránk befejezéseként begyalogolhatunk Sátoraljaújhelyre.
Kerékpárt is át lehet tolni a hídon, de elég meredek lépcső – igaz néhány fok csupán – visz fel rá, úgyhogy érdemes kimenni a főútra, és úgy megtenni azt a másfél kilométert a hányatott nevű Újhelyig, amely 1920-ig nem létezett. Sátoraljaújhely-gyártelep vasútállomása mellett egy vasúti javítóműhely és néhány ház állt csupán, majd szlovák telepeseket hoztak ide, és kialakult egy egyutcás falu, amit Slovenské Nové Mesto-nak neveztek el. Ezzel nem tudott mit kezdeni a magyar térképészet, és többféle néven kezdték írni. Most kapott egy új, lakott területet jelző táblát: Újhely. Valahogy megosztoznak a Romániában, a Bánságban található Újhely (Uihei) községgel a néven.
A cikk először 2023 júliusában jelent meg.
