Alternatív kéktúra: a Bodrogköz alig ismert felvidéki ösvényein

Alternatívna modrá trasa (Alternatív kék útvonal) is lehetne túránk neve, ha lenne ilyen. Pácinnál az Alföldi Kéktúra bélyegzőhelyeként is számon tartott Mágócsy-kastély melletti országúton indulunk el északi irányba, ahol kb. 100 méter múlva érjük el az országhatárt jelentő Felsőberecki-főcsatornát (Hornoberecký kanál vagy Malá Krčava).

Forgalmas közutat csak egy rövid, nagyjából százméteres szakaszon érint: a Bodrog szőlőskei hídjánál a felhajtókkal együtt. A híd ráadásul a kamionforgalomhoz mérten keskeny is, viszont egy éles kanyarral lehet felhajtani rá lakott terület szélén, száguldozástól nem kell tartani. Az északi oldalán van a gyalogjárda.

A határ után hosszú 3 kilométeres érdektelen úton érkezünk Nagykövesdre (Veľký Kamenec), a pácini kastélyparkot elhagyva még fa sincs. Jellemzően az a fajta út, ami miatt a túrázók általában utálni szokták az alföldi túraútvonalakat. A szemben lévő 277,5 m magas Tarbucka látványából fokozatosan válik ki az előtte lévő kis dombon álló várrom.

Egy mondatban összefoglalva: az ősi nemzetség két ága háborúskodott érte, míg a császári hadvezetés meg nem unta, és Cobb generális felrobbantotta még a Rákóczi-szabadságharc előtt, 1673-ban. Látnok volt-e a tábornok, hogy így nem vált 30 évvel később kuruc erőddé Nagykövesd vára, vagy sem, annyi biztos, hogy a 18. század elejére ezek a kicsi középkorban épült várak elvesztették stratégiai jelentőségüket.

Kicsit bővebben a várról. Első említése 1283-ra datálható. Évszázadokon keresztül 1453-ig különböző családok birtokolták, a Micz nembeli Szerdahelyi és Soós családok perlekedtek felette, néha kisebb ostrommal, majd az említett évben Giskra huszitái foglalták el. Mátyás király fegyverrel foglalta vissza, majd jött a Soós–Szerdahelyi viaskodás második fejezete.

Ennek ellenére többször gazdát cserélt, míg a vár utolsó ura, Soós György „belekeveredett” az 1670-es sárospataki Wesselényi-féle összeesküvésbe, ezért megtorlásul a császári katonaság felperzselte és megrongálta a várat. Azóta romos, köveinek egy részét felhasználták a vár alatt épült Szirmay–Fischer-kastély – egykor iskola, ma lezárva – és a római katolikus templom építéséhez.

Érdemes felmenni a romokhoz, bár minden ösvényen balesetveszélyre figyelmeztető tábla van kitéve. A rövid emelkedő után válik érthetővé az óvatoskodás, tudniillik fent ásatások kezdődtek. A régi vár délkeleti tömbje a legimpozánsabb, a júliusi kora délutánon fecskék röpködtek körülötte.

Délnyugatra a Sátoraljaújhely feletti hegyekre látunk rá. A teljes körpanorámát a Tarbucka „zavarja” meg.

Innen gyalog szándékoztunk továbbmenni, de a természet közbeszólt. 2004-ben Szlovákia csatlakozásakor létrehozták az Európa Parkot, benne Frech Ottó és Gergely István (honfoglalás kori) harcost ábrázoló, fából faragott szobrával és Károli Gáspár egész alakos szobrával.

A parkban található információs tábla egy kék vonallal jelölt túraútvonalat is mutat fel a Tarbuckára. Turistajelzést semmilyen térkép nem jelöl, Nagykövesd felől még utat sem. Az önkormányzatnál kérdésemre, hogy fel lehet-e innen menni a dombra, egyértelmű igennel felelt a hölgy, bár hozzátette, hogy a parkkal együtt alakították ki, de nincsen karbantartva.

Így a parkon keresztül elindultunk az infótábla légi fotóján jelzett útvonalon. Nem túl meredek kaszálók és szőlőültetvények között haladtunk. Az infótábla szerint tarka lepkék és színes madarak, Napfivér és Holdnővér köszönt minket a Tarbuckán, pedig a túrót, bögölyök, szúnyogok és júliusi gyilkos napsugarak fogadnak, a szőlősök után pedig szembesülünk a „nem karbantartással”.

A csupán vaddisznóknak járható kökényes-szedres tűzfallal. Az, hogy amatőr módon rövidnadrágban mentem, az én hibám, de akin hosszúnadrág volt sem járt jobban, mert a szedertüskéket még leküzdötték, de a kökény tövisei őket is megadásra kényszerítették. Egyszóval, az út járhatatlan.

Aki mindenképp fel akar menni a Tarbuckára (régebben írták Tar-bucskának, Kövesdi-hegynek), az Bodrogszerdahely felől megteheti, a dombtetőn álló antennához visz fel egy földút. Sokkal többet innen sem lehet látni, mert nyugat felé az Eperjes–Tokaji-hegység (Slanské vrchy/Szalánci-hegység a szlovák terminológiában) zárja a láthatárt, a többi pedig ugyanaz, mint a várból.

Így a sikertelen csúcstámadás után, a műúton Kiskövesden keresztül megyünk Bodrogszerdahelyre, ezért is kerékpárral érdekesebb a túra. Működő közkutat nem láttam. Nagykövesden bolt és fogadó nem esik útba, ha észak felé az Európa Park után megyünk, Szomotor felé találjuk meg őket, Kiskövesden útba esik mindkettő.

Egy újabb 3 km-es gyaloglás a szőlőültetvények mellett, és beérkezünk Bodrogszerdahelyre (Stredá nad Bodrogom). Nyári túránk első felüdülési pontja a szerdahelyi légkondicionált potraviny (élelmiszerbolt) a Kövesdi utca sarkán. 13 éve voltam először Bodrogszerdahelyen, azóta tényleg nagyot változott.

A kelet-szlovákiai sátras, transporteres vándorárusok uralta főtér, töredezett aszfaltutas elágazás helyén gondozott körforgalom, felújított épületek érzékelhető fejlődést, gazdagodást mutatnak.

Nekünk egyenesen (kerékpárral a második kijáratnál) Bodrogszög felé indulunk, de nem követjük a műutat, hanem az első kanyarban lévő Hoštinec Hanoi vendéglátóipari egység mellett lévő jobb oldali ösvényen megyünk tovább.

Kocsma és „kínai” üzlet egyben. Az ösvényről látható, hogy a holtág melletti részt is parkosították, kerékpáros, vagy csak egyszerű fedett pihenőt építettek.

Nemsokára könnyen elbizonytalanodhatunk, hogy jó felé megyünk-e, azonban megnyugodhatunk, igen, egy murvás útra érkezünk, és azt követve a holtágat kettévágó gáton keresztül a Szerdahelyi-erdőnek nevezett szántóföldre érünk. (A II. katonai felmérés szerint a 19. század elején még tényleg erdő volt.)

A műút a holtág túloldalán halad, de ez a földút árnyékosabb, normál biciklivel is járható, és szebb is.

Bodrogszög előtt érünk ki a Bodrog gátjára, könnyes szemmel búcsúzunk az árnyéktól, és a falu szélénél megpillantjuk a 14. századi gótikus kis templom romjait. Állagmegőrzés miatt új tetőt kapott, és a lelakatolt vasrácsos kapun benézve, műemlékfeltárást is végeznek benne. Két hatalmas hársfa alatt padok is vannak, és a templomtól 20 méterre két kis fűzfa alatt egy kőoszlopot találunk, mely szerint ez Szlovákia legalacsonyabb pontja 94,3 m-rel a tengerszint felett.

Ha lenne híd, 500 méter múlva Borsiban lennénk, de nincs, így két lehetőség között választhatunk: vagy elindulunk a bal parton, és két-három kilométeres gyaloglás/tekerés után Felsőbereckinél visszaérünk az AK-ra (a határon lévő 50-100 méter elég gazos, mert gondolom, egyik vízügy sem érzi magáénak), vagy elindulunk amerről jöttünk, és a gáton felmegyünk a szőlőskei közúti hídig, és ott átmegyünk a jobb partra, majd ezen az oldalon Borsiba. Felsőberecki felé véve az útirányt, csinálhatunk körtúrát is, ha az AK-n visszamegyünk Pácinba.

Szőlőske (Viničky) felé vesszük az irányt. A híd előtt méretes táblák hirdetik a Chateau Vécsey-t, ami innen 150 méterre van. Gyalog a körforgalomtól érdemes megnézni, a mellette lévő tufapincékkel együtt. A Vécsey-család az 1700-as évek elején telepített ide homoki szőlőt, a Tarbucka oldalában már korábban is volt. A Bodrog túloldalán Szőlőske már a Tokaji borvidék területe, ez az oldal viszont nem.

Szőlőske a khm-kategória, mert az eredeti 1737-es, a világ első bortörvénye (itt is egy khm, a Chianti-val kapcsolatban már volt egy szabályozás 1717-ben, melyben III. Cosimo de’ Medici kijelölte, hogy mi tartozik a borvidékhez) szerint Szőlőske nem tartozott a Tokaji borvidékhez, azt az Andrássyak lobbizták ki az 1908-as bortörvény miatt. A Chateau viszont a bal parton hirdeti tokaji borait. A szlovák-magyar tokaji borvitában ez legyen a legkevesebb. Ez a vita 1959 óta folyik, mikor a csehszlovák borkereskedelem Ausztriában értékesítette az itt termett bort, Tokaji néven. A két háború között nem volt gond, hogy a határ kettévágta a borvidéket, mert a tulajdonosok túlnyomórészt magyarok és egyházi intézmények voltak, és ők a szőlőjüket, borukat Magyarországon keresztül értékesítették. Az államosítás után kerültek csehszlovák tulajdonba a szőlőültetvények.

Az ötvenes évek végén, aztán visszatértek a háború előtti gyakorlathoz, hogy az itteni borokat Magyarország felvásárolta dollárért, és így kizárólagos értékesítője maradt harmadik piacra a tokaji bornak. Az 1960-as évek végén, aztán borult a megállapodás, mert a magyarok csak azt voltak hajlandóak átvenni, ami az 1908-as bortörvény által kijelölt dűlőkből származott, holott Magyarországon is növelték azóta a tokaji szőlőültetvények területét. Elég sok pénz volt ez ahhoz, hogy a világforradalom győzelme előtt pereskedjenek miatta. A történet máig folytatódik, bőséges irodalma van minden szinten. (Elvették a tótok, a magyarok mindenbe belekötnek, stb., Gugli-fordítóval a szlovákiai fél álláspontja is elérhető könnyen, ha valakit érdekel bővebben.)

Borovszky Samu 1905-ben kiadott Zemplén vármegye című könyvében a Tarbuckán termesztett borokat a Tokajival megtévesztésig hasonlónak írja le. Borkóstolásra, vásárlásra Szőlőskén is van mód, de ahogy a hőségben a Hanoi légkondis kocsmájának, úgy a szőlőskei pincészetek szirénhangjainak is ellenálltam. Egy sportfröccs, vagy egy hosszúlépés még belefér a hőségben, de egy tokaji borpincébe nem fröccsözni megy az ember.

Visszagyalogolunk a bal parton Borsiba (Borša). (Kerékpárral is jobb szerintem a gát, mert Szőlőske, Borsi és Újhely felé a 79-es út zavaróan forgalmas.) Borsiba érve különös kupolájú görögkatolikus templomnál kell a főútról letérni a Rákóczi-kastély felé. A terv valószínű a templom keleti szertartására utalandó oroszos hagymakupola lett volna, de mellé lőtt a mester az arányaival.

Ha a gáton megyünk, amint feltűnik a focipálya, le kell térni jobbra, és megérkeztünk a fejedelem szülőhelyére, Borsi kastélyához. Bőséges irodalma van, külön nem is térek ki a történetére, de mindenképp megéri megnézni a szépen felújított épületet.

Nagy tábla hirdeti, hogy uniós pénzből csinálták, ahogy a mellette lévő „talán kempinget” és vízre szálló helyet is. A talánt azért írom, mert egy vadiúj faházon és népiesen, zsírúj kenukkal megpakolt traileren kívül semmi nincs a gondosan nyírt pázsiton.

Visszatérve a gátra, a Sátoros-hegyek irányában folytatjuk utunkat, majd fél kilométer után elérjük a határt jelentő Ronyva-patakot. Igen, azt a „legendás” Ronyvát, melyet hajózhatónak nem mondott soha senki.

Kerékpárt is át lehet tolni a hídon, de elég meredek lépcső – igaz néhány fok csupán – visz fel rá, úgyhogy érdemes kimenni a főútra, és úgy megtenni azt a másfél kilométert a hányatott nevű Újhelyig, amely 1920-ig nem létezett. Sátoraljaújhely-gyártelep vasútállomása mellett egy vasúti javítóműhely és néhány ház állt csupán, majd szlovák telepeseket hoztak ide, és kialakult egy egyutcás falu, amit Slovenské Nové Mesto-nak neveztek el. Ezzel nem tudott mit kezdeni a magyar térképészet, és többféle néven kezdték írni. Most kapott egy új, lakott területet jelző táblát: Újhely. Valahogy megosztoznak a Romániában, a Bánságban található Újhely (Uihei) községgel a néven.

A cikk először 2023 júliusában jelent meg.