Amikor a dísznövény kisétál a kertkapun

Az országban különösen a Duna–Tisza közén sokfelé találkozhatunk egy dekoratív, rózsaszín virágú növénnyel, amely mostanra nagy területeken vált egyeduralkodóvá. A selyemkóró vagy más néven vaddohány klasszikus inváziós karriert futott be Európa több országában, többek között nálunk is.

Az Észak-Amerika keleti síkságain őshonos növény a 17. század első felében került be dísznövényként Európába, többek között például a párizsi botanikus kertbe. Később szépsége mellett a benne rejlő gazdasági lehetőségeket is felfedezték. A 17–18. században rostjaiból papírt, textíliát, magszőreiből selymet és szigetelőanyagot készítettek, a 19. századtól tejnedvét gumigyártásra is ajánlották. Ették is, annak ellenére, hogy a növény mérgező, fiatal hajtásainál és rügyeinél azonban ez a hatás kis mennyiségben még nem okoz problémát.

1871-ben Magyarországon is meglátták a selyemkóróban rejlő lehetőséget. Az akkori Földművelésügyi Minisztérium kezdeményezésére kísérletek kezdődtek felhasználásával kapcsolatban. Az 1940–50-es években nagyobb telepítések is történtek néhány helyen az országban. A selyemkóró azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és ma már csak mézelő növényként hasznosítják. A magára hagyott szántóföldi állományokból repítőszőrös magjai segítségével nagy területeken terjedt szét, és mára az ország egyik legveszélyesebb inváziós növényének számít.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

A növények spontán terjedéssel is bejuthatnak egyik országból egy másikba, például a klíma melegebbé válásával, de az inváziós növények emberi közvetítéssel lépik át a határokat és jutnak el egyik kontinensről egy másikra. Bekerülhetnek direkt behurcolás révén, amikor dísznövényként vagy gazdasági célokkal hozzák be őket. A növények egy idő után aztán kikerülnek a kontroll alól, és terjedni kezdenek. Egyes fajok azonban véletlenül jutnak be, amikor például magvaik gabonával vagy kertészeti cserepek földjében utaznak a világ egyik feléből a másikba.

Magyarországon eddig több mint 800 idegenhonos növényfaj ismert, ezeknek azonban nem mindegyike lesz özönnövény. De mitől lesz az egyik növényből inváziós faj, a másikból meg nem?

„Három tényező összejátszása fontos, és ebből csak az egyik az, hogy az adott faj milyen tulajdonságokkal bír. Sokat számít, hogy az élőhelynek milyen tulajdonságai vannak, és az, hogy mennyire kap segítséget az idegenhonos faj, például mekkora területen termesztik – mondja Csecserits Anikó, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa. – Az inváziós fajokra jellemző, hogy gyorsan tudnak reagálni, olyan terjedési módjaik vannak, amelyek mindenhol jól működnek, például a széllel könnyen nagy távolságokra juthatnak el.

Jellemző az is, hogy gyorsan fel tudják használni a tápanyagokat, és gyorsan tudnak nőni. Az inváziós fafajok esetében nagy kezdőlökést adhat az, ha nagy mennyiségben ültetnek egy fajt, vagy ha magjait terjesztik a madarak. Ez utóbbi tényezőnek köszönheti például a nyugati ostorfa, hogy egyre nagyobb területeket tud meghódítani, ráadásul számára a klíma is most lett igazán kedvező.”

Kiszorít és uralkodik

Hazánk természetes és természetközeli élőhelyeinek ma már több mint felét veszélyeztetik az inváziós fajok. Ha valaki például az alföldi folyók hullámterében jár, inváziós növényfajok egész sorával találkozhat. Vannak közöttük fák, mint a zöld juhar és az amerikai kőris, cserjék, mint a gyalogakác, vagy magasra kapaszkodó kúszónövények, mint a süntök vagy a közönséges vadszőlő.

Ezek a fajok mind Észak-Amerikából kerültek Európába, és őshonos fajaink rovására terjednek a hullámtereken.

Vannak olyan inváziós fajok, amelyek nemcsak gyorsabb növekedésük és terjedési képességük miatt sikeresebbek, de van egy varázsfegyverük is, az allelopátiára való képesség, amelynek révén szerves vegyületek kibocsátásával megakadályozzák a környezetükben élő többi növény növekedését, csírázását.

A Kelet-Ázsiában és Indonéziában honos bálványfát őshazájában mennyországfának, égig érő fának is hívják. A faj sikerének titka, hogy hamar regenerálódik, rengeteg hajtást és gyökérsarjat nevel, emellett pedig allelopatikus hatása is van, az általa kibocsátott szerves anyagok leállítják a környezetében élő növények káliumfelvételét és fotoszintézisét.

A hazai erdők 27 százalékát alkotó akác pillangósvirágú rokonaihoz hasonlóan nitrogéntermelő baktériumokkal él együtt. Környezetében a talajba nagyon sok nitrogén kerül, ennek elviselésére csak pár faj képes, például a bodza, a ragadós galaj és a csalán, a többi őshonos faj kiszorul az akácok alól.

Az inváziós növények nemcsak a természetre gyakorolnak negatív hatást, de humánegészségügyi problémákat is okoznak, gondoljunk csak például a parlagfűre, és gazdasági szempontból is komoly érvágást jelentenek. Az Európai Unió kasszájából a védekezésre, megelőzésre fordított összegek évente milliárdos nagyságrendű kiadást jelentenek.

Zöld sivatag

Az inváziós növények hatása nemcsak a környezetükben élő növényfajokra, de az állatokra, például a beporzó rovarokra is kiterjed. Szigeti Viktor, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársa és kollégái egy négy éven át tartó kutatás során 12 inváziós növényfaj – például a selyemkóró, az aranyvessző, a kokárdavirág – hatását vizsgálták a vegetációra és a beporzókra nézve.

„Mindegyik inváziós növényfaj csak rövid ideig virágzik a szezonon belül. Amikor virágoznak, sok beporzó jön rájuk, viszont a szezonon kívül alig látni rovarokat, mert virágok sincsenek, ilyenkor az inváziós növények által elözönlött terület olyan, akár egy zöld sivatag – magyarázza Szigeti Viktor. – Ebben az időszakban a természetközeli élőhelyeken, ahol több növényfaj van jelen, több a beporzó is, hisz ezeken a területeken tavasztól őszig valami mindig virágzik.”

A beporzó rovarok között elég sok specialista van, vagyis egyes fajok csak a meghatározott alakú virágokat szeretik. Például a poszméheknek vagy a házi méheknek hosszabb nyelvük van, így ők előszeretettel látogatják a mélyebb virágú növényfajokat. Az inváziós növények közül ilyen virága van például a selyemkórónak vagy a bíbor nebáncsvirágnak. Vagyis ezeknek a rovaroknak a virágzás idején „terülj, terülj, asztalkám” van, viszont szegény kicsi zengőlegyek mindezt már nem mondhatják el magukról. Kis testmérethez rövid szájszerv jár, így ők egy selyemkórómezőn a virágzás idején is hoppon maradnak.

Természetvédelmi szempontból az lenne a jó, ha az inváziós fajok eltűnnének azokról a területekről, amiket elözönlöttek. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. „Annál komplexebb ez az egész rendszer.

Tehát ha kiirtjuk, szükséges alternatív táplálékforrást biztosítani a beporzók számára. Ugar- vagy parlagterületeken jó megoldás lehet, ha őshonos magkeveréket vetünk helyettük.”

A szabad lehetőségek tárháza

Csecserits Anikó interjúnk idején épp a fülöpházi homokbuckákon végzett terepi felméréseket, azt vizsgálva, hogy a tavalyi szárazság után milyen fajok éltek túl a gyepben és milyen fajok telepedtek be. „Nagy általánosságban egy stabil gyep megfelelő tájhasználattal kevésbé engedi be az inváziós fajokat. Itt Fülöpházán azonban az aszály hatására tavaly elpusztultak a domináns füvek, és ezáltal hatalmas üres tér keletkezett, szabad lehetőségek tárháza, amit nemcsak az őshonos, de a nem őshonos egyévesek is kihasználnak, és így be tudnak lépni a közösségbe. Az idegenhonos tavaszi aggófű például eddig nem volt jelen a pusztában, most be tudott jönni, mert nem szorítja ki a domináns fűfaj, és mivel gyorsan tud nőni, és gyorsan fel tudja használni az idei csapadékot, egy csomó magot hoz.”

Ha a lehetőség megvolt, és az adott faj tudott is vele élni, nagy területen el tudott terjedni, nem lehetetlen, de már nehéz hatékonyan fellépni ellene. Az irtásnak léteznek kémiai és mechanikai módszerei, de ezek macerásak és sok esetben költségesek. Hosszú távú és fenntartható megoldást a tájhasználat megváltoztatása jelent.

Időben kell lépni

Ezért is kulcsfontosságú a megelőzés, és az, hogy időben lépjünk azon fajok esetében, amelyekben megvan a potenciál arra, hogy invázióssá váljanak. Talán meglepő, de épp ilyen helyzetben vannak nálunk a fügekaktuszok, amelyek már túl vannak az első lépésen, kiszabadultak a kertekből a természetbe.

Az ország egyik legnagyobb kaktuszállománya a kiskunsági Kunbaracs egyik legelőjén található. Valaki valamikor régen kidobhatott itt pár tövet, és mivel a medvetalp- vagy más néven fügekaktuszfajok jól bírják a magyar telet – hisz őshazájukban, Észak-Amerikában is hasonló szélességi fokon élnek –, vígan szaporodnak. Tavaly ősszel Csecserits Anikó szervezett ide kaktuszirtó akciót, ugyanis most még meg lehet állítani a terjedésüket.

Az országban ma mintegy 15 fügekaktuszfaj kivadulását észlelték, és hatvanra tehető azon helyek száma, ahol kaktuszt találtak a természetben, de az állományok most még mindenhol kicsik. Ha azonban esetleg egy hazai állatfaj megkóstolja egyszer a fügekaktusz termését, netán ízlik is neki, akkor ezzel önkéntes terjesztővé válik, és a kaktuszok nyerő helyzetbe kerülhetnek. Ahogy megtörtént már ez több mediterrán országban vagy Ausztráliában, ahol

Hasonló a helyzet a kertekben népszerű kokárdavirággal, amely az évtizedek alatt meglépett az udvarokból, az országban több helyen is vannak kivadulások, Izsák határában pedig már egy nagy, egybefüggő állomány is kialakult. Szintén a Kiskunságban látni a tanyákról meglépett kerti pálmaliliomokat vagy jukkákat, amelyek remekül érzik magukat a homokon. Bár ez utóbbi faj inváziós képességéről megoszlik a botanikusok véleménye, abban mindenki egyetért, nem árt szemmel tartani.

A megelőzés a legolcsóbb módszer

Az Ázsiában honos kudzu vagy japán nyílgyökér rajta van a Föld legveszélyesebb inváziós fajainak listáján. Az Egyesült Államok délkeleti részén már hatalmas területeket borított el, nem véletlenül emlegetik úgy, hogy „a növény, amely felfalta a Délt”, ugyanis rendkívül gyorsan terjed, és minden útjába kerülő fát, tereptárgyat, épületet benő. A kudzu is a klasszikus inváziós forgatókönyvet követte. Szándékosan vitték be az USA-ba, talajfogó, árnyékoló hatását kihasználva sokfelé ültették és termesztették is. Később a magára hagyott ültetvényekről kezdett el terjedni, és ma már senki nem tudja megállítani.

Látva az Egyesült Államok példáját, az Európai Unió a kudzut is felvette azon idegenhonos növények listájára, amelyektől szeretné megvédeni Európát. Ennek értelmében a kudzuval nem lehet az unió országaiban kereskedni, és nem lehet behozni a bőröndben sem a nyaralásról.

Az inváziós növény- és állatfajokról, valamint ezek veszélyességéről számos nemzetközi és hazai lista készült. A Magyarországon természetvédelmi szempontból problémát jelentő fajok listája és az unió számára veszélyt jelentő idegenhonos inváziós fajok jegyzéke között csak részben van átfedés.

Ne dobjuk ki a zöldhulladékot az erdő szélén!

És hogy mit tehetünk mi, átlagemberek annak érdekében, hogy segítsük az inváziós növények elleni küzdelmet? „Senki ne ültessen olyan fajokat, amelyek invázióssá válhatnak, és ne dobja ki a zöldhulladékot az erdő szélén, ez ugyanis nagyon erős forrása az inváziós fajok terjedésének” – mondja Csecserits Anikó, aki egy internetes oldalt is ajánl az olvasóknak.

Az iNaturalist oldal (www.inaturalist.org) a National Geographic és a Kaliforniai Egyetem közös fejlesztése, egy hatalmas adatbázis, ahol az egész világról gyűjtenek adatokat az állat- és növényfajok előfordulásával kapcsolatban. Az oldalon lehet projekteket indítani, és már létezik egy „Idegenhonos növények Magyarországon” című projekt, amit Lengyel Attila kezdeményezett tavaly augusztusban. Ennek oldalára bárki tölthet fel megfigyeléseket információkkal és fotókkal a hazai inváziós növényfajok előfordulásáról, ami fontos adat lehet a kutatóknak. Eddig több mint 750 megfigyelő már közel ötezer megfigyelést rögzített, de a lehetőség mindenki előtt nyitva áll, hogy ily módon is segítse az inváziós fajok elleni küzdelmet.

A cikk a Turista Magazin 2023. július-augusztusi számában jelent meg.