A hazai selyemhernyó-tenyésztés 300 éves története 1969-ben, egy minisztériumi tollvonással ért véget. Emlékét néhány múzeum, középület, utcanevek, a megmaradt idős eperfák, és persze sok-sok személyes régi történet őrzi.
Az első selyemhernyókat az olasz Passardi Péter János hozta be Dél-Baranyába 1680 környékén. Mária Terézia, majd II. József is ösztönözte az iparágat, ugyanis a selyemre nagy kereslet volt. S mivel az osztrák hegyek klímája nem kedvezett a selyemhernyó-tenyésztésnek, így adta magát a melegebb és szárazabb magyar vidék, ahol tömegesen kezdték el ültetni az eperfákat. Mária Terézia 1763-ban elrendelte, hogy minden nagyobb kamarai uradalomban létesítsenek epreskertet. Később az új házat építő gazdáknak is ültetni kellett eperfákat a portájukon.
Eperfacsoport ábrázolás régi fametszeten
Az első hazai selyemmanufaktúrák
A 18. században már több selyemmanufaktúra is működött az országban. Az első selyemgyár az 1780-as években felépült óbudai Filatórium, a selyemcérnázó volt, ahol a nyers selyemszálakat vastagabb cérnává alakították.
Selyemmanufaktúra Kínában 1840-körül
A selyem őshazája Kína, ahol már több ezer éve használják a selyemhernyó váladékát. Állítólag a hernyóselyem egy véletlennek köszönheti karrierjét. A legenda szerint egy kínai császárné véletlenül beleejtett egy selyemgubót a forró teájába, ami a hő hatására meglágyult, és finom fonalat eresztett.
A kínaiak féltve őrizték a selyem titkát, egyik legfontosabb exportcikkük volt sokáig, amit a Selyem-úton hoztak Európába. Két szerzetesnek azonban 552-ben sikerült bambuszbotokban kicsempészni néhány selyemhernyót Bizáncba, aminek köszönhetően később ott is elindulhatott a selyemipar.
Szintén Óbudán épült meg 1786-ban a Selyemgombolyító, amely 1830-ig működött, és ma is áll még. Itt történt a selyemhernyók által létrehozott gubók selyemszálainak legombolyítása. A selyem a selyemlepke (Bombyx mori) hernyójának mirigyváladéka. Ebből kiindulva századokkal ezelőtt nem véletlenül nevezték találóan selyemszaró bogárnak is a selyemhernyót.
Az óbudai Selyemgombolyító épülete 1970-ben
A hernyó a bebábozódás során ebből a mirigyváladékból sző maga köré gubót. A feldolgozás során a bábot forró levegővel megölik, majd a gubót forró vízbe áztatják, hogy megpuhítsák, és lefejthessék a selyemszálakat. Egy-egy gubóról akár több száz méter vékony selyemszál is legombolyítható.
A selyemhernyó életciklusa, háttérben egyetlen tápláléka; az eperfalevél
Széchenyi nagycenki birtokán ültetett „szederfákat”
A selyemhernyó-tenyésztést többek között Kossuth Lajos és Széchenyi István is támogatták. Széchenyi tollából 1840-ben egy értekezés is megjelent Selyemrül címmel.
Ebben leírja sok más mellett, hogy saját birtokán ő maga is eperfák ültetésébe kezdett. A selyemhernyó-tenyésztéshez ugyanis nélkülözhetetlen az eperfa, amelynek levele jelenti a hernyók táplálékát. „S így lőn, hogy 1826-ban szederfa-kertet álliték Czenken Sopron vármegyei jószágomon s szederfák kiülietésével azóta úgy iparkodtam, mikép e pillanatban 16,096 szál részint fasorokba, részint dűlőkre , részint csoportosan kiültetett szederiáknak… birtokában vagyok.”
Széchenyi selyemről szóló értekezésének előszava
A selyemhernyótenyésztés 19. századi csúcspontját 1842-ben érte el, amikor 479 tonna selyemgubót termeltek az országban. Egy 1851-es felmérés pedig kb. 2.440.000 db-ra becsülte az ország teljes eperfaállományát.
„Hogy selyemhernyókat tenyészthessünk, mindenekelőtt. gondoskodnunk kell a nekik való eleségről; ezt pedig egyedül csak a szederfa adja. Közismeretes dolog, és mindenki tudja, hogy a ki egészséges akar maradni, annak egészséges eledelekkel kell táplálkoznia. Ugyanezért, ha erős, egészséges gubókat akarunk termelni, azon kell lennünk, hogy a selyemhernyót egészséges szederfa leveleivel tápláljuk, — ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha a szederfát kellő ápolásban, mívelésben részesítjük.”
Később egy Európában terjedő betegség miatt nálunk is zuhanás következett be a termelésben, de aztán a védekezés kidolgozásával, a szekszárdi székhelyű Országos Selyemtenyésztési Felügyelőség felállításával, valamint Bezerédi Pál munkássága nyomán, aki miniszteri megbízottként 1880-tól az ország egész területén szervezhette a tenyésztést, ismét felívelés kezdődött. Ez olyannyira sikeres időszak volt, hogy 1905-ben Olaszország és Franciaország után már a kontinens harmadik legnagyobb selyemgubó-termelői voltunk.
A messze földön híres és különlegesen szép Deszkatemplomhoz a világ minden tájáról érkeznek érdeklődők. Melyik városunkat keresik fel, ha látni szeretnék?
Egy századokon átívelő történet vége
A két világháború során az ország eperfaállománya jelentősen megfogyatkozott. Az 50-es években aztán központilag előírták az eperfák ültetését, sorra létesültek az országban az epreskertek. Akkor már nemcsak fehér eperfákat, de nemesített fajtákat is ültettek. 1960-ban az ország településeinek 1/3-ában foglalkoztak selyemhernyó-tenyésztéssel. Egy 1956-os Filmhíradó-felvételen megnézhetjük, hogy zajlott mindez a gyakorlatban.
„Itt a falu szélén, az utat két oldalt eperfák szegélyezték, de például a hídnál is végig eperfák voltak az út mellett. Ismertem egy nénit, aki foglalkozott selyemhernyó-tenyésztéssel. El is mentünk párszor megnézni, hogyan csinálják. Ez a 60-as évek elején lehetett. Emlékszem, az egész ház tele volt hernyókkal, mindenhol letakart ládák voltak, az ágyakon, az asztalokon, azokban voltak a hernyók, és a család mindennap vitte haza az eperfaágakat a falu széli fasorból. A leveleken megnőttek a hernyók, aztán begubóztak. A gubó akkora volt, mint egy tojás” – elevenítette fel nekem gyerekkori emlékeit egy alföldi faluban élő idős hölgy „Aztán később, már nem is emlékszem, pontosan mikor, de kivágták az eperfákat innen is, meg a falu másik részéről is. Nem tudom, hogy miért.”
Mindez 1969 után történhetett, amikor is a Könnyűipari Minisztérium és a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium leállította a selyemgubó termelést, mivel akkorra már a műszálas textíliák kiszorították a selymet. Ekkor az ország nagy részén felszámolták az epreskerteket, kivágták az út menti eperfasorokat is, részben az utak szélesítése miatt, részben pedig azért, mert a fehér eperfákon jól szaporodik a század elején Észak-Amerikából behurcolt amerikai medvelepke, és a fák kivágásával a kártevő terjedését is meg akarták akadályozni.
1955-ben még jóízűen lehetett lakmározni az út menti eperfákról
Így ért véget a hazai selyemhernyó-tenyésztés története. De nem végleg. Az utóbbi évtizedekben ugyanis voltak és vannak is kísérletek, magánkezdeményezések az iparág felélesztésére, ami családok, kisvállalkozások számára jelenthet mellékjövedelmet, annál is inkább mert a jó minőségű hernyóselyem iránt újra növekszik a kereslet.
Iványi Ildikó manöken egy selyemsállal 1962-ben
Források:
Takáts Rózsa: Adatok a magyar selyemhernyó-tenyésztés történetéhez I–II. , Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1992/1994. 163–194.
Széchenyi István: Selyemrül, 1840.
Zigány Zoltán: Gyakorlati útmutatás a szederfa és a selyemhernyó-tenyésztésre, Budapest, Franklin-társulat, 1900
Papp Zoltán: Kutatások a selyemhernyó-tenyésztés újrahonosítására Magyarországon, Kanditátusi értekezés, 1994.
Wikipédia
