A Budapest nyolcadik kerületében található Légszesz és a közelében húzódó Gázláng utca sokat sejtető nevek, amelyek egy korábban itt álló gyárra utalnak. De vajon mi volt az a különös nevű légszesz?
Decemberben a városokban kigyulladnak a karácsonyi fények, díszkivilágításba borulnak az utcák, terek. Ma mindez teljesen természetes számunkra, de századokkal ezelőtt még alig-alig derengett némi fény a városokban.
Az első rendszeres közvilágítás 1558-ban indult meg Párizsban. Ott nem sokkal később már olajlámpákat használtak, de nálunk ezek csak a 18. század végén jelentek meg. Aztán először a budai várban, majd tíz évvel később Pesten is kigyulladtak az olajlámpák. A lámpákat a lámpagyújtogatók lobbantották lángra, akik hónuk alatt hosszú létrájukkal, jellegzetes alakjai voltak a városi utcáknak. Az utcákon ma már nem találkozhatunk velük, de szoborként még láthatunk egy lámpagyújtogatót Pesten, a Teleki téren.
Légszeszgyár a Vasárnapi Újság egy 1856-os számában
Az első pesti gázgyár
A 19. század elején aztán megjelentek a gázlámpák, amelyeket légszesszel, vagyis városi gázzal működtettek. A városi gáz, régebbi nevén légszesz a szén légmentes környezetben történő hevítése során keletkező, a levegőnél nehezebb, légnemű anyag, amelyet elsősorban világításra, főleg közvilágításra használtak.
Az első gázgyárak Angliában épültek az 1800-as évek elején.
Nálunk jóval később, 1856-ban épült meg az első gázgyár, a Józsefvárosi Légszeszgyár, és még ebben az évben, épp szentestén gyulladtak ki az első olyan gázlámpák a Kerepesi úton, amelyek már hazai gázzal működtek.
Akkora, mint egy cethal
A város legelső gázlámpája 1816-ban került fel a Nemzeti Múzeum homlokzatára. Ezt házilag előállított légszesszel működtette a múzeum természettárának őre. A negyvenes években már a Nemzeti Színházban is gázzal világítottak, és kezdetben ezt a gázt is helyileg állították elő.
Az itt termelt gáznak egy kicsit áporodott savanyú káposztaszaga volt; de hát eltűrtük azt nemzeti büszkeségből
- írta Jókai Mór.
Mivel veszélyes volt, a házi légszeszfőzést később betiltották, így a színháznak is gázgyárból kellett a gázt beszerezni azt, de a vezetéket akkor még nem építették ki, így más megoldást kellett keresni. „...ezen a hiányon akként segítettek, hogy készítettek egy óriási kaucsuktömlőt, akkorát, mint egy cethal. Azt megtöltötték légszesszel, s ezt a felfújt szörnyeteget két ember a vállára kapta, s végigcepelte a városon. A gáz könnyű. A színháznál aztán a tömlőből átpréselték a gázt a tartályba, s onnan bocsátották ki a világító csövekbe” – írta Jókai.
Légszesz gyár, háttérben a Fiumei út (Köztemető utca) 12. és 14. számú ház. 1910-ben
Később a városi gázt fűtésre használták, a 20. század elején a fővárosban már öt kisebb gázgyár működött. Ezek meglehetősen büdösek és veszélyesek voltak, így nem volt szerencsés a városban működtetni ezeket. Szükségessé vált egy új, nagyobb gyár építése, valahol a város peremén. Ez lett az Óbudai Gázgyár, amelynek épületei ma is állnak még a Duna-parton. A Józsefvárosi Légszeszgyár 1914-ig működött, épületét később lebontották. Emlékét egy kőtábla őrzi a Fiumei út és a Légszesz utca kereszteződésében.
A Csobáncra nemcsak a várrom, hanem a kilátás miatt is érdemes felkapaszkodni.
Az év utolsó számába egy rendhagyó összeállítást készítettünk.
Pakisztán szinte észrevétlenül vált az izgalmas túrákra vágyók paradicsomává.
