Közép-Európa legnagyobb tava sok vonatkozásban eltér a nagy eurázsiai sztyeppvidék legnyugatibb nyúlványa, a Kárpát-medencei síkvidék tavainak eredettörténetétől és szerkezeti sajátosságaitól. Különleges múlt, sajátos mikroklíma, egyedi medenceszerkezet - mindez jellemző hazánk egyik legértékesebb természeti-turisztikai kincsére, a Balatonra.
Zsugorodó idősík
Még napjainkban is találhatunk olyan (téves) szakirodalmi állásfoglalásokat legszebb tavunkról, amelyek a Balaton keletkezésében a földtörténeti múlt homályába veszett tengeri múlt nyomait vélik felfedezni. A 19-20. század fordulóján e vélekedés nem volt idegen a hazai tudománytörténet egyik legjelentősebb földrajztudósától, Cholnoky Jenőtől sem. Hogy mégis mire alapozták ezt a ma már nyilván téves eredettörténetet? A miocén időszak (23-5,5 millió évig) volt hazánk földtörténetének utolsó tengeri korszaka. A középső miocénben, 16-13 millió éve a Dunántúlt és az Alföldet egyaránt elborító Bádeni-tenger délnyugati irányban még összeköttetéssel rendelkezett a világóceánnal.
A lemeztektonikai folyamatok, különösen az alpi tektogenezis, azaz az eurázsiai hegységrendszer, benne az Alpok és a Kárpátok felgyűrődési folyamata nagyjából 13 millió éve elzárta a Kárpát-medencét elborító víztömeget a világtengertől. Az ekkor kialakult és a mai Bajorországtól Közép-Ázsiáig húzódó, hatalmas, elzárt és fokozatosan kiédesedő Szarmata-beltenger több részmedencére tagolódott a későbbi időkben. A Kárpátok vonalán belül kialakult Pannon-tó a viszonylag gyors feltöltődés miatt maga is több kisebb tóra szakadt szét, amelyek a miocén legvégére szinte kivétel nélkül megszűntek, néhány kisebb, jelentéktelenné zsugorodott tavacskát leszámítva. E folyamat eredőjeként vélték úgy korábban, hogy a Balaton is a tengeri gyökerekkel rendelkezett egykori Pannon-tó maradványa. Napjainkra azonban teljesen egyértelművé vált, hogy legnagyobb tavunknak semmi köze sincs az egykor volt hatalmas Pannon-tóhoz.
Kilátás Tihanyból Balatonfüredre
Jégkorszaki születés
A 77 kilométer hosszú és a Tihanyi-félsziget által két részmedencére tagolt Balaton, szemben a klasszikus síkvidéki tavakkal - mint amilyen például a Velencei- és a Fertő tó -, ingressziós eredetű, azaz szakaszos süllyedéssel jött létre. (Ha már mindenáron sósvízi analógiát keresünk, a Balaton keletkezési mechanizmusa sokkal jobban hasonlít a Földközi-tengerére, mintsem az alföldi szikes vagy löszös medrű tavakéra.) A középső pleisztocén végén, nagyjából 600 ezer éve alakult ki a Dunántúli-középhegység előterében az a tektonikus eredetű elősüllyedék, amely a Riss-Würm-interglaciális során fejlődött tovább a balatoni medencévé. (A 2,4 millió éve kezdődött és 12 ezer éve véget ért pleisztocén időszakot szokás jégkorszaknak is nevezni.)
Valójában a pleisztocén alatt négy nagyobb eljegesedési periódus volt, az eljegesedések vagy glaciálisok között több tízezer vagy esetenként százezer évig tartó enyhébb periódusokban, az interglaciálisok idején, nemegyszer jóval melegebb volt az éghajlat, mint napjainkban. A balatoni medence a Bakonyból érkező vizek erózióbázisa volt, de ekkor még csak kisebb-nagyobb tavak alakultak ki a süllyedék területén, összefüggő víztömeg nem. A harmadik süllyedési szakasz a Würm-glaciális (110 ezer évtől 11 ezer évig) a pleisztocén utolsó, egyben leghidegebb eljegesedési periódusára datálódik. Ekkorra már kialakult a Zala vízgyűjtő területe is, amely szintén a balatoni medencéhez csatlakozott.
A Würm végén megnövekvő csapadék, valamint a balatoni medence vízgyűjtő területté válása következtében alakult ki az általunk is ismert egybefüggő vízfelület. Az erőteljes transzgresszió (vízelöntés) nyomán a Balaton 21 700 évvel ezelőtt érte el legnagyobb kiterjedését, amely lényegesen meghaladta a tó mai méretét. A Tapolcai-medence nagyrészt víz alá került, amelyből szigetként meredtek ki a Balaton-felvidék jól ismert vulkáni eredetű tanúhegyei, de maga Tihany is méretes szigetként állta a Balaton hullámverését.
Legnagyobb kiterjedése idején a Tapolcai Medence tanúhegyei szigetként emelkedtek ki a Balatonból
Szemben a ma ismert sekélyvízi állapotokkal, a Balaton vízállása ekkoriban elérte a hihetetlennek tűnő 112-114 métert is. Ez a valóban tengerszerű vízmélységekkel rendelkező hatalmas vízfelület a Würm legvégén, 16-12 ezer éve, a Sió-völgy megnyílásával jelentős mennyiségű vizet vesztett. A regresszió (vízszintcsökkenés) nyomán magas, meredek partvidék maradt fenn, amely azonban az erózió hatására gyors pusztulásnak indult. Az egykori magas partvidék pannon eredetű üledékes kőzetekből álló maradványait a Balaton keleti végén tanulmányozhatjuk. A Balaton ma is ismert formája mintegy 10 ezer évvel ezelőtt alakult ki.
Balaton, az érdekességek tárháza
A Balaton medencéje mezozoikumi (földtörténeti középkori) tengeri üledékes, karbonátos kőzeteken jött létre, amelyek az alpi formációkkal mutatnak közeli rokonságot. A tó neve a szláv eredetű balto szóból származik, amely mocsarat, lápot jelent. Az ókori rómaiak Lacus Pelso néven emlegették az általuk is nagyra becsült tavat, amelynek környékén ők honosították meg a szőlőtermesztést. A Balaton latin neve egyébként sekély tavat jelent, vízmennyisége hozzávetőleg 1800 millió köbméter. A tónak aránylag gyors a vízcseréje, a teljes víztömeg mintegy 2,2 év alatt cserélődik ki, vízgyűjtő területe 5180 négyzetkilométer. A vízutánpótlás zöme a Zalából származik. A vízszint évszakos ingadozást mutat, nyáron az erős párolgás miatt csökken, ősztől tavaszig a csapadékosabb periódus miatt pedig emelkedik a vízszint. Szárazabb vagy csapadékosabb periódusokban akár szélsőségessé is válhat a vízszint ingadozása - ez különösen igaz az elmúlt három évtized forró nyaraira.
1980 óta fél fokkal emelkedett a Kárpát-medence átlaghőmérséklete, és különösen 2000-től váltak gyakorivá a Balaton vízháztartását esetenként felforgató száraz nyári időszakok. Az aljzatot alkotó középkori kőzeteket átlagosan 6-8 méter vastag limnikus, édesvízi üledék fedi. A sekély medence (átlagmélysége 3,5-4 méter) az erős erózió, a Balatonba folyó vizek hordaléka és a szél által hordott por miatt emberi beavatkozás, a meder rendszeres kotrása nélkül néhány ezer év alatt teljesen feltöltődne.
Az első vízszabályozás Galerius római császár nevéhez fűződik, aki a IV. század elején először törette át a Sió lefolyását elzáró torkolati turzásokat.
A tó különleges áramlási és a tengerre emlékeztető hullámzási rendszerrel rendelkezik
Az 1976-ra elkészült siófoki zsiliprendszer segítségével a vízszintszabályozás a tengerszint feletti 104 méteres értékre lett beállítva. A tó viszonylag jelentős vízfelülete, a sekély meder és az északi partot övező középhegység légfelemelő hatása miatt különleges áramlási és a tengerre emlékeztető hullámzási rendszerrel rendelkezik. Az áramlás irányát alapvetően az uralkodó szélirány határozza meg, de - ez is a tó tengerre emlékeztető sajátossága - az áramlások irányában szerepet játszik a földforgás kitérítő hatása, a Coriolis-effektus is. A hosszanti irányú és tartós, nyugatról keletre fújó szelek jelentős szintkülönbséget idézhetnek elő a nyugati és a keleti medencében, a szintkülönbség elérheti a fél métert is.
A medencék közti vízszintkülönbség létrejöttekor különösen erős áramlások alakulhatnak ki a Tihanyi-félsziget csúcsa és a déli partszakasz közti keskeny szoros miatt, ahol az áramlás sebessége elérheti a 2 méter/másodperc sebességet is. Az észak-dél irányú szelek, a Bakony emelő hatása miatt, a középhegység oldaláról lezúdulva főnként hirtelen jött és erős hullámzást kelthetnek. Az eddig ismert legmagasabb hullámokat a déli parton mérték, magasságuk elérte az 1,95 métert, ismét csak megerősítve a Balaton „magyar tenger” becenevének létjogosultságát.
A cikk megjelent a Turista Magazin 2015. februári számában.
Kapcsolódó cikkeink:
Ősvulkán-paradicsom a Kárpát-medencében
Ipolytarnóc, a palóc Pompeji
Marsi minisivatag a Vértes lábánál
Dinók sétáltak egykor a Mecsekben
Kőbe zárt óceánok
