Vadregényes arborétum a visegrádi hegyek között

Ahogy megérkezünk az Apát-kúti-völgy bejáratához, meg sem lepődünk, hogy már kora délelőtt tele van a parkoló. Egy gyönyörű és méltán népszerű kirándulóhelyen vagyunk, egy olyan napon, amikor az időjárás tényleg igazi tavaszt idéz. Az idilli fekvésű Telgárthy-rét ideális piknikezőhely, vannak is sokan, a zöld füvet kockás plédek tarkítják, 2-3 méterre egymástól. Mi most azonban nem oda és nem is a szurdokvölgybe igyekszünk, hanem a rét felett elterülő Bertényi Miklós Füvészkertet szeretnénk megnézni.

Akácos helyett fenyves

A bejárat után keltikék tengere fogad bennünket, és a kinti sokasághoz képest bent meglepően kevés ember. Talán az ezer forintos jegyár teszi, vagy a völgy sok látnivalója vonja el a figyelmet az arborétumról, nem tudom, de bármi is legyen az oka, mi örülünk annak, hogy nem kell másokat kerülgetni.

A 16,5 hektáros füvészkert alapjait az 1960-as években rakták le, amikor Eőry Gyula erdőmérnök hallgató diplomamunkája alapján az itt lévő gyenge sarjeredetű gyertyán és akácállományok helyére luc-, duglász-, erdei és vörösfenyő csemetéket telepítettek. Leginkább azért, hogy az itt kirándulóknak része legyen valami másban, egy kis magashegységi hangulatban.

Amikor ovis kisfiamnak mondtam, hová megyünk, ő a név alapján úgy képzelte, itt üvegházak lesznek majd, mindenféle trópusi növénnyel. Ebben a füvészkertben azonban nincsenek kancsókák és orchideák, ez egy klasszikus arborétum, zúgó fenyvesekkel, szép idős fákkal, virágos rétekkel és hangulatos sétautakkal.

Egy kicsi, de annál vadregényesebb szurdok

Mindezek előtt azonban először a terület leglátványosabb részét, a Szurdokot szerettük volna látni, ahová a bejárat után nem sokkal térhetünk be. Az Erdőanyai-szurdok kicsi, de annál vadregényesebb. A különös Erdőanya név az itteni erdőrészlet „beceneve”, ahol a 19. század közepétől, a bő makktermésnek köszönhetően magától újult fel az erdő. Száz évvel később, Madas László a Pilisi-parkerdő akkori igazgatója végzett itt kutatásokat, azt vizsgálva, vajon mi történik egy erdővel, ha a nem vágják ki a fákat 100-120 éves korukban, hanem a természetre bízzák annak sorsát. Ezek a kutatások a jelenlegi örökerdő-gazdálkodás alapkövének tekinthetők.

Ahogy egyre beljebb mentünk, a szurdok úgy lett egyre mélyebb és szűkebb. A meder fölött itt-ott kis fahidak vezetnek át, és az ösvény van, ahol a patak medrében vezet. Most csak csordogált a víz, nem tudom, nagy esőzések idején, mi lehet a helyzet.

Bár az erdő még kora tavaszi képet mutatott, azért akadt zöld is bőven, a moháknak, harasztoknak és a függőleges sziklafalakra felfutó borostyánfüggönyöknek köszönhetően. A szurdok sajnos meglehetősen rövid, egy 20 perces körsétával bejárható, pedig szívesen gyalogoltam volna még itt sokkal-sokkal hosszabban.

A szurdokvölgyből az arborétumba visszaérve hamarosan egy hangulatos tisztáson találtuk magunkat, ahol meg is reggeliztünk. A rétet szegélyező hatalmas fenyők és a szemközti hegyoldal látványa mellett egy közönséges nünüke kötötte le a figyelmünket, aminek nemcsak a neve különleges, de szép és érdekes rovar is.

Kankalinok és keltikék

Mivel most jártunk itt először, így nem pontosan tudtuk, merre is menjünk. A területen több helyen is vannak térképek, amelyen látszanak a területet behálózó utak. Összesen 4,5 km-nyi kanyargó sétaút kanyarog itt, elrejtve benne pár százméternyi szintkülönbség.

A térképen láthatunk számokkal jelölt megállókat is, de hogy ezek pontosan mit jelölnek, arról sehol nem találtunk ismertetőt, és sajnos, vezetőfüzetet sem lehet vásárolni, így aztán úgy döntöttünk, elindulunk valamerre, követjük az utat, és arra kanyarodunk, ahol valami szépet látunk. Szépségből mondjuk, volt bőven, például a tavaszi kankalinok és az aranyesők feltűnő sárgája és a keltikék megunhatatlan sokasága.

Ahol régen bölények legelésztek

A Visegrád környéki erdők a középkorban fontos királyi vadászterületnek számítottak. Az itteni erdők és a bennük élő gímszarvasok e tekintetben később is komoly vonzóerőt jelentettek. 1888-ban Ferenc József császár is eljött ide vadászni, látogatásáról a korabeli helyi krónikák igen alapos részletességgel számoltak be. „Másnap 20-án és harmadnap 21 -én reggel 3 órakor a herczeg, s 4 órakor a király indultak ki az erdőkbe, honnan de. 9 óra tájban tértek vissza. Délután 3 órakor ismét kivonultak, s esti 8 óra után jöttek vissza. Itthon az időt őfelsége nagyobbrészt államügyek intézésével töltötte. A nagymarosi távíróhivatal éjjel-nappal szállította a titkos jelekkel írt sürgönyöket. Azon-kívül naponként érkezett és ment Bécsből és vissza egy külön futár, ki a kabinetiroda elintézendő aktáit szállította.”

Ferenc József 1894-ben Erzsébet királynéval együtt tért vissza, de akkor nemcsak vadászni jött, hanem a monarchia egyik nagy hadgyakorlatára érkezett Visegrádra, melynek során a hadsereg hídászai egy pontonhidat állítottak fel a két part között.

A kert egyik útját Bölényes útnak hívják, de feljebb van Bölényes-rét is. A név nem véletlen, ugyanis 1923-ban itt, illetve a füvészkert feletti hegyoldalban próbálkoztak meg a hajdan a Kárpát-medencében is élt európai bölények visszatelepítésével. Hogy a meredek hegyoldalon nem volt egyszerű felhozni a hatalmas állatokat, arról A Természet folyóirat 1927-es, a nemzetközi bölénykongresszus résztvevőinek látogatásáról szóló riportjában is olvashatunk: „Jó Isten, micsoda erőfeszítésbe kerülhetet, míg a hatalmas bölényeket, vaspántos ládákba zárva, fölszállíthatták itt, a nehéz teherautókon… Sokszor csak egy hajszálon mult, hogy le nem fordultak a nehéz teher­autók.” A visszatelepítés azonban nem járt sikerrel, a Horthy Miklós védnöksége alatt létrejött visegrádi bölénypark 1930-ig működött, az állatok pedig visszakerültek a fővárosi állatkertbe.

Égig érő fenyők, virágba borult cseresznyefák

Az arborétumban több helyen is sűrű fenyvesben sétálhatunk, vannak itt égig érő luc-, duglász- és erdeifenyő-állományok, ahol valóban olyan érzése van az embernek, mintha valahol mondjuk, a Kárpátok magas hegyeiben járna.

Kisebb csoporttal vörösfenyők, kaukázusi jegenyefenyők, cédrusok is képviseltetik magukat, a kert legidősebb fája azonban egy lombhullató, egy 350 éves kocsánytalan tölgy.

A fenyvesek telepítésekor a szép formájú fákat meghagyták, így ma is több idős tölgyet, bükköt és termetes, talpig virágba borult vadcseresznyét is látni a sétautak mentén. A fák, facsoportok előtt a faj nevét jelző kis táblák is vannak, és több helyen az erdészetek által használt jellegzetes fahídtípusok vezetnek át a patakvölgyön.

Április-májusban több szép cserje, fa is virágzik majd, például a kínai orgona, a közönséges júdásfa, aminek különlegessége, hogy lilás-rózsaszínes virágai nemcsak az ágakon, de közvetlenül a törzsön is megjelenhetnek.

Ha már itt voltunk, persze az Apát-kúti-völgyben is sétáltunk kicsit, ami mindig élmény. S bár tartottunk tőle, hogy sokan lesznek, szerencsére az étteremtől a tóig tartó szakaszon csak néhány kirándulóval kellett óvatosan, távolságot tartva elkerülnünk egymást. Hogy az 1983-ban létesített Apátkúti-tó nemcsak látványos tájképi elem, hanem fontos kétéltű szaporodóhely is, annak nyomait most mi is láthattuk, ugyanis a part mentén végig békapeték felhői úsztak a vízen.

Jó lenne látni majd az ebihalakat, a virágzó júdásfákat, és persze az Erdőanyai-szurdokot, mondjuk májusban, amikor csupa zöld már minden, és a szurdok még a mostani állapotánál is vadregényesebb lesz. Azt hiszem, jövünk mi még ide.

Aktuális infókat a nyitvatartással kapcsolatban ITT találtok.

A cikk 2021 áprilisában jelent meg először.