Az Orion-köd és az Androméda-galaxis látványával is vetekszik az Antares nevű szuperóriás csillag körüli gyönyörű színekben pompázó ködösség, amelyet eddig úgy tűnt, képtelenség Magyarországról megörökíteni. Július hónap legszebb asztrofotója azonban rácáfol erre. Cikkünkből kiderül, hogy sikerült véghez vinni ezt az asztrofotós bravúrt.
A Földtől igen messze, majdnem 600 fényévnyi távolságra található Antares a Skorpió csillagkép legfényesebb csillaga. Ennek a szuperóriás csillagnak a hatalmas kiterjedését talán úgy tudjuk a legjobban elképzelni, hogy ha a Napunk helyébe raknánk, akkor még a Mars pályáját is elnyelné.
Nagy fényessége miatt a csillagot magát akár szabad szemmel is láthatjuk, a körülötte lévő reflexiós ködorgiát viszont már csak asztrofotók segítségével csodálhatjuk meg.
A vöröses színű Antarest az ókori népek is ismerték, Mezopotámiában több névvel illették, hívták Cinóbervörös csillagnak, A villámlás urának vagy A föld és az ég madarának. Egyiptomban Szelk, a skorpióistennő csillaga volt, Kínában A tűzcsillag vagy A nagy tűz nevet kapta, a maori nép pedig Rehuának, azaz A csillagok urának hívta.
Magyarországról soha. Vagy mégis?
Az Antares a déli féltekén található, és bár a csillagot magát még hazánkból is megpillanthatjuk, izgalmas környezetét már nem igazán lehet lefotózni innen, mert annyira közel van a horizonthoz. Magyar asztrofotósok eddig csak úgy tudták ezt megörökíteni, ha a déli féltekére utaztak, például Namíbiába. Kiss Péternek azonban Magyarországon először sikerült itthonról is lefotóznia ezt a gyönyörű színekben pompázó régiót, fotóján az Antares szuperóriás a sárga ködösségben megbújva látható.
Az Antares és környezete
A nyáron készült, kuriózumnak számító fotóról így mesél készítője:
„Szeretem feszegetni a határokat, és ennek a képnek a készítésekor arra voltam kíváncsi, hogy milyen alacsonyan lehet fotózni a Magyar Asztrofotósok Egyesülete leendő, rendkívül sötét-egű, fényszennyezésmentes észlelőhelyéről, a törökkoppányi fenti észlelőrétről. Az Antares körülbelül 16°-kal a horizont felett delel, ami rendkívül alacsonynak számít. Ebben a magasságban gyakorlatilag hazánkban mindenütt települések fényei zavarnak be. Olyan alacsonyan kellett kezdeni a fotózást, hogy a kompozícióba csak épphogy nem takartak be a faágak. Az első képek láttán felmerült bennem a kérdés, hogy miért vesztegetem az időmet. Aztán ahogy egyre magasabbra kúszott a célpont, egyre tisztábbak lettek a nyers képek, fél óra után már derengtek a kék reflexiós ködök, köszönhetően az abban időszakban beköszöntött rendkívül tiszta, és egyszerre fényszennyezésmentes égboltnak.”
Természetesen egy ilyen kép sok fotóból áll össze, így Péter is több éjszaka fényképezte ezt a régiót. Szerencséjére épp egy hidegfront után tette mindezt, ennek köszönhette a rendkívül tiszta égboltot. Az elkészült fotót látva semmiképp sem elvesztegetett az az idő, amit a törökkoppányi éjszakában töltött, mert így egy gyönyörű képpel lett gazdagabb a hazai asztrofotózás, és mi, laikusok is újra rácsodálkozhatunk az Univerzum káprázatos világára.
