A terv az volt, hogy a szezon első, szokásosan az ünnepek alatt megszervezett téli túráján Szlovákia talán legpazarabb kilátását nyújtó csúcsát vesszük célba, az alatta álló bivakházban pedig békésen megtárgyaljuk az ünnepek eseményeit. Téli hangulatból nem volt hiány, csak kicsit máshogy alakult…
A Kócs-hegység (Chočské vrchy) minden bizonnyal pályázhatna a Szlovákia legismeretlenebb magas-, azaz 1500 méter feletti csúcsokban tetőző hegysége címre. Pedig az Árva és a Vág völgye, valamint a Liptói-havasok által határolt, zömében mészkőből és dolomitból felépülő hegység fő csúcsát rengetegen látják, még ha nem is ismerik név szerint. A Tátra felé autózva ugyanis Rózsahegyet (Ružomberok) elérve pont velünk szemben magasodik a Nagy-Kócs (Veľký Choč) 1608 méteres, sziklákkal ékesített erdős tömbje, túránk célpontja.
A három részből felépülő hegység legkeletibb tagjában egyébként Szlovákia talán legváltozatosabb szurdoktúráját járhatjuk be, a középső rész egyik, a Liptói-medence felé nyújtózó kiszögellésén található a Liptói vár, ahol híres történelmi tájunk múltján merenghetünk, a nyugati oldalon található főcsúcsra pedig a verhetetlen panoráma miatt szokás felkapaszkodni.
Ugyanis Szlovákia (az Északnyugati-Kárpátok) lényegében minden magashegysége látszik innen: keleten a Liptói-havasok zord bércei mögött a még zordabb Magas-Tátra sejlik fel, látjuk az Alacsony-Tátra hosszan elnyúló főgerincét, a szomszédos Nagy-Fátra rengetegét, a Kis-Fátra egységes gyephavasi gerince is szépen kirajzolódik, északon pedig a Babia Góra szabályos kúpja tűnik fel a Beszkidek erdős hátai felett. Elárulom:
a mi túránk nem a panoráma miatt lett emlékezetes…
Csúszásgázló vs. hótalp
Kiindulópontunk Oláhdubova (Valaská Dubová), amely a Balkán-félszigetről érkezett vlah pásztorok emlékét őrzi. Ők voltak azok, akik a havasi pásztorkodás hagyományát elterjesztették az itt lakó szláv népek között. A falu központjában található kiváló étteremben nyilván sok szó esett már kalandos egynapos csúcstámadásokról, hiszen azok legjobb kiindulópontja ez.
Betyárlány (és női egyenjogúság a betyárok között), vagy a híres betyárvezér egyik hódolója?
Innen mindössze 3,1 km és 590 m szintemelkedés a bivakházat rejtő rét, onnan pedig további 1,7 km és 360 m mászás a csúcs. Téli körülmények között is simán vállalható. Kivéve, ha az ember messziről érkezik és vadregényesebb kalandra vágyik, szeretné jobban megismerni az adott hegységet és bevállal egy éjszakát a Szlovákiában oly népszerű menedékkunyhók egyikében.
Sajnos az már csak úgy van, hogy az ember mindig később érkezik meg a túra kiindulópontjára, mint szeretne. Mi most nagyon megcsúsztunk, így még egy kávé sem fér bele az említett étteremben, ahol a szájhagyomány szerint elfogták a híres szlovák rablóvezért, Juraj Jánošíkot (az eredeti épület 1933-ban a község nagy részével együtt leégett). Így Jánošíkkal együtt, aki a falu központjában, a K sáv jelzés mellett integet egy házfalon, mi is gyorsan búcsút intünk a településnek.
A Tesné skaly törmeléklejtője beleharap a turistaútba
Innen eltéveszthetetlenül megyünk bele a rengetegbe. A Nagy-Kócs éppen arról híres, hogy a mészkő- és dolomitbástyákkal övezett központi rész hatalmas erdőrezervátumnak ad otthont. A hó szállingózik, a kijárt, lejegesedett ösvényen a szürkület erősödésével egyre jobban ügyelnünk kell lépteinkre.
A lámpát majd elővesszük fent, s a hótalp is ráér, mert macerás felvenni – sokszor hallott mondatok, amelyek most komoly hibához vezetnek (és ideje lenne már venni egy csúszásgátlót is, mert pont az ilyen kijárt, jeges-köves-fás terepekre jobb az, mint a hótalp).
A szemüvegem szokás szerint bepárásodik, persze a tok is a hátizsákban, de már tényleg csak pár perc a kapaszkodó végéig. Megcsúszok, s a bot sem tart meg, cserébe sikerül lefejelnem egy kiálló gyökeret. A bőröm szakad, a torkom ordít, látni nem látok semmit. Az első sokk után aztán rájövök, hogy szerencsére nagy baj nem történt, a vérzés nem olyan erős, a szemüvegem épségben maradt valahogy, bár az orrom erősen fáj (és két hegyi nap után, otthon kiolvadva azért a folyamatos fejfájás miatt gyanítom, hogy enyhe agyrázkódásom lett.
A Hotel Choč menedékkunyhója
Így érkezünk meg a Stredná Poľana (Középső-rét) hatalmas, fenyőfákkal tűzdelt, hamisítatlan kárpáti tisztására, ahol pár lépésre az elágazástól áll a Hotel Choč bivakháza, előtte barátságosan hívogat a korábban megérkezett barátaink által rakott tűz.
Vihar a hegyen, meg az apróbetűs rész
Esésem ellenére emelkedett hangulatom gyorsan lefagy – szó szerint. A korábban érkezett kollégák hangulata ugyanis kifejezetten borús: tüzet ugyan raktak bent, de ezzel ki is füstölték magukat. Így került a tűz a ház előtti tűzrakóhelyre. Csakhogy az időközben hóviharrá erősödő időjárásban a kinti tüzet sem tudjuk élvezni, hát még táplálni. Nincs más hátra, marad a szélvédett előtér, tűz nélkül (az pedig a kunyhó adatlapját újra elolvasva derült ki, hogy a ház benti tűzrakójának a szellőzése nem éppen ideális, ezért lényegében használhatatlan).
Persze, tapasztalt erdőjáróként felkészültünk arra az eshetőségre, hogy nincs fűtés egyáltalán, így van velünk pehelykabát és pehelyhálózsák is. Viszont arról nem szólt az előrejelzés, hogy egész éjjel hóvihar lesz, amely a tájat fehérbe borítja, itt fent pedig 30 cm friss havat hoz. Meg arról, hogy a hőmérő higanyszála és ezzel együtt hőérzetünk vadul száguld lefelé: felkerül a polár, a nagyobb polár, a pehely és a kabát is.
Cserébe még csak délután 17.30… Marad a pálinka, a sok réteg ruha, a vidám történetek és néha egy kis torna, meg egy kis séta a hóviharban, hogy lássuk, kint még rosszabb.
Valahogy nagyon más akár csak egy 10 °C-ra felfűtött házikóban beszélgetni, mint a sok mínuszban.
A Hotel Choč nem műfajának legjobbja, de átélni egy hóvihart benne azért kaland volt
Ketten úgy döntenek, hogy ez így nem fog menni, inkább lemennek a faluba. Mi maradunk, valahogy elütjük az időt, de 20.30 körül így is bebújunk a hálózsákba jobb híján, s elkezdődik a roppant hosszú éjszaka. A gerendák között befúj a szél, valakire havat is fúj, a hőmérséklet mínusz 15 °C köré csökken. A pehelyzsákban lassan ugyan felmelegszik a lábam, de múmiaként bebugyolálva kényelmetlen az alvás: folyamatosan elzsibbad a kezem.
Ki emiatt, ki a fázás miatt nem tudott aludni, valaki rémeket látott, valaki a kutyája miatt kelt folyton. Egyszóval leginkább hajnalig vártuk forgolódva, hogy ez a történet reggelre megszépüljön.
Ebben a kutyában huskyvér folyik…
S valóban: a másnap egy egészen más nap lett
Egészen más úgy nézni a képeslapokat idéző havas tájra, hogy megküzdöttünk érte. A kunyhó homályából kilépve az a kép fogad, ahogy a tél él bennem: frissen behavazott fenyves, rét szél varázsolta hóformákkal, a rohanó felhők között ki-kisüt a Nap. A rét fölött pedig néha még a sziklákkal és törpefenyvessel fedett csúcs is látszik. Persze a természet nagy tanítómester: amikor már kicsit kiolvadva a napsütésben éppen keménynek érezném magamat, a ház melletti fenyőfán megszólal egy sárgafejű királyka, Európa egyik legkisebb madara, amely a maga 5-10 grammjával szintén kint töltötte az éjszakát…
Mire összepakolunk, a faluból is megérkeznek az első, nálunk valahogy vidámabb túrázók. Nem baj, olyan tél van, hogy a hótalp sem látszik ki a friss hóból. Most persze jól jön a hótalp, készséggel előre is engednek a kollégák. Persze a csúszásgátló vs. hótalp versenyben a csúcsra vezető út rövid láncos szakaszán ismét elvérzek, na jó, kissé lelassulok, de lesz itt még hótaposás...
A főcsúcsra vezető téli út láncos szakaszán
Bár a réten a nap is süt, a csúcs goromba felhőfátylából sajnos nem adja magát Szlovákia legjobb körpanorámája, de nem bánkódunk. A rohanó felhőkben lelátunk a háznak is otthont adó rétre, néha a befehéredett Liptói-medence is felsejlik és legfőképpen: tél van, igazi tél, és ennek nagyon örülünk.
Kilátás a Szepesi-Magura irányába
És tényleg hideg van: a csúcsot megjárva sem esik jól a hosszas ücsörgés a ház előtt, a napsütés ellenére sem. Ez majd a márciusi túra sajátja lesz remélhetőleg. Mi nem térünk vissza a faluba, hanem a K, majd P sávon ereszkedünk le Rózsahegy külterületére, Likavka faluba (8,7 km, 200 m szintemelkedés, 920 m szintesés). S nem bánjuk meg:
utunk első fele szűzhóban, gyönyörű fenyvesben halad, néha a nap süt, néha szállingózik a hó és ekkor tényleg olyanok a hópelyhek, mint földre hulló csillagok, a táj pedig olyan, mintha teljesen érintetlen lenne, és mi lennénk az első felfedezői.
Átkelés a Kócs-havason sziporkázó téli napsütésben
Tapossuk hát a szűz havat, tisztítjuk a szemünket, minden egyes fenyőág úgy néz ki, mint egy műalkotás. Megkeressük a hóban is csordogáló forrást az egykor a hegység egyetlen turistaháznak helyet adó tisztáson (Zadná poľana), süvöltők csapatát hallgatjuk a Predný Choč 1249 méter magas csúcsa alatt álló keresztnél (Kríž na Prednom Choči), ahonnan jól látszik az is, hogy a Nagy-Kócs zúzmarás üstökét még mindig felhők tépázzák, de immáron teljes fehér pompájában díszeleg a szemünk előtt a Liptói-medence. A hegység stratégiai fontosságát jelzi a rengeteg földvár. Egy ilyenre (Poľana pod Predným Chočom) egy kis kitérővel fel is lehet kapaszkodni, illetve a falu felett álló, festői Likava várát is érinti a jelzés (sajnos télen le van zárva).
Likava vára utunk végpontja
Likavkában a jól megérdemelt sztrapacska sem marad el, ellenben az egyik autó lerobban, így a tényleg fagyosra sikeredett túrára nem tesszük fel a koronát a Kelemenfalu (Kalameny) határában található termáltóban való ingyenes fürdőzéssel… Helyette marad a didergős bebikázás a havas úton dübörgő kamionok mellett, ami nem vezet eredményre, így komoly logisztikai bravúrral sikerül késő estére hazajutni.
