Az aszályos éveket nemcsak a kétéltűek, hanem a szitakötők is megsínylik

Tavaly már a kutatók sem találkoztak a darányi Nagyberekben az egyik fokozottan védett szitakötőfajunkkal, de idén szerencsére felbukkant néhány példány.

Fotó:
Adobe Stock (kiemelt kép
illusztráció)
Forrás:
Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság
Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság
2024. június 4.

Tavaly már a kutatók sem találkoztak a darányi Nagyberekben az egyik fokozottan védett szitakötőfajunkkal, de idén szerencsére felbukkant néhány példány.

Az utóbbi aszályos évek következményeként a patakok, mocsarak és kisvizek gyors kiszáradása nemcsak a kétéltűek, hanem a szitakötők állományaira is rendkívül kedvezőtlenül hatott.

A Duna-Dráva Nemzeti Park darányi Nagyberek elnevezésű láptavának egyik ismert, fokozottan védett, veszélyeztetett faja a lápi álarcos-szitakötő (Leucorrhinia pectoralis), amely Natura 2000-es közösségi jelentőségű jelölőfaj, természetvédelmi értéke 100.000 Ft. A láptó az utóbbi 10 évben szinte minden nyáron kiszáradt és a tavaszi feltöltődéskor sem érte el korábbi vízszintjét, emiatt egyre inkább kétségessé vált ezen ritka szitakötőfaj állományának fennmaradása. Sajnos az elmúlt évben már a kutatók sem mutatták ki jelenlétét.

A szitakötők nagyon érzékenyen reagálnak élőhelyük megváltozására, ami ennél a fajnál fokozottan igaz.

A legjelentősebb veszélyforrás a faj fennmaradására nézve az élőhelyéül szolgáló kisvizek leromlása, feltöltődése, megszűnése.

Legnagyobb problémát a kisvizek kiszáradása vagy elszennyeződése, a lápos területek lecsapolása, esetleg élőhelyeinek horgászati, halászati hasznosítása jelenti. Sőt, az eddigi tapasztalatok alapján kedvezőtlen hatása van a faj számára az olyan extenzív állattartásnak is, amely lehetővé teszi a part menti növényzet lelegelését.

Szerencsére az idei évben újra előkerültek egyedei a Nagyberek láptavánál, a területet rendszeresen kutató Selyem József jelezte megfigyelését. A tavat bejárva sikerült megfigyelni néhányat és fotókat is készíteni róluk.

A faj könnyen felismerhető fehér „arcáról”, mely csak egy közeli rokonfajra jellemző.

Élőhelye a hínárvegetációban gazdag, sekély mocsaras/lápos jellegű víz. Itt a hímek jellegzetes viselkedésük során – egy kisebb nyíltvizű öblöcskét őrizve – üldögélnek a víz fölé belógó növényi részeken. Ezen helyeket keresi fel a nőstény szitakötő, mely potrohát a nyílt vízbe érintve rakja le petéit, miközben a hím fölötte lebeg. A kifejlett szitakötő általában nem repül messze nevelkedési helyétől.

Cikkajánló