Múlt héten alkalmunk volt megnézni a 2550 című dokumentumfilmet, ami azt meséli el egy órában, hogyan élte meg egy fiatal lány – Till Anilla - azt, hogy egyhuzamban legyalogolta az Országos Kékkör 2550 km-ét.
Mándi Ferenc (ötletgazda, rendező) és Till Anilla filmjéről már többször írtunk, és május végén végre tényleg mozikba is kerül. Nem a hagyományos forgalmazást kell érteni ezalatt, hiszen a stáb egy napot kapott a moziüzemeltető cégtől, amikor elérhető lesz a film, igaz, akkor országosan.
A filmet országszerte május 23-án vetítik Budapesten és az összes vidéki Cinema City moziban. Május 24-én pedig négy újabb fővárosi vetítésre vehetünk még jegyet. Részletek a film hivatalos oldalán olvashatóak.
A bemutató napján derült ki, hogy a fővárosi vetítésekre már eladták az összes jegyet, ezért Budapesten másnap is vetíteni fogják, vidéken pedig még több helyszínt tudtak bevonni.
Mivel már régóta tudtunk az alkotás készültéről, őszinte kíváncsisággal ültünk be kollégáimmal a díszbemutatóval egybekötött sajtóvetítésére. Nekünk szinte „munkaköri kötelességünk” is megnézni egy, a kéktúrázásról szóló filmet, ráadásul az, hogy a készítők mozivászonra tudták vinni a produkciót – szintén nem mindennapi élmény volt.
A film stábja a díszbemutatón
Az egyórás dokumentumfilm egy fiatal, ambíciózus, és kissé talán túlzottan teljesítményorientált fiatal lányról szól, aki a fejébe vette, hogy 72 nap alatt végigjárja az Országos Kékkört kitevő Országos Kéktúrát, Alföldi Kéktúrát és Dél-dunántúli Kéktúrát.
Azt hiszem, nem spoilerezem el a sztorit, ha elárulom: a film nem a kéktúráról szól, hanem Anilla személyes megéléséről, belső monológjairól, küzdelmeiről. A kéktúrázás tulajdonképpen csak az apropó, hiszen Anilla a több külföldi hosszútávú túrája után ebben találta meg élete legnagyobb kihívását. Ami valóban nem kicsi: két és fél hónapon át úton lenni, minden nap menni, sokszor 30 km feletti távokat, és mindezt majdnem végig egyedül – nem sokan szoktak ilyen kalandokra vállalkozni.
Anilla a film elején röviden beavat minket személyisége legfőbb vonásaiba, így hamar rá tudunk hangolódni az egész filmet végigkísérő narrációjára, meséléseire. Ez a műfaj legnagyobb kihívása is: ha felváltva közeliben nézünk egy arcot és látjuk túrázni közel egy órán keresztül, nagyon érdekesnek kell lennie a karakternek, hogy fenntartsa a figyelmünket. Szerencsére Anilla nagyon is megfelel erre a szerepre: őszinte, kendőzetlen, semmi modorosság nincs benne és végtelenül természetes. A filmkészítők is úgy gondolhatták, hogy ez jót tesz az alkotásnak: nem vágtak ki minden esetlenséget, nem akadémiai megfogalmazást a filmből, és pont így jön át igazán az az érzés, amit sok-sok, a természetben töltött nap után át lehet adni. Anilla fiatalsága ellenére meglepően bölcs dolgokat tud átadni önmagára reflektálva úgy, hogy ne tűnjön didaktikusnak vagy tankönyv-szerűnek. Ráadásul több hónapnyi túrázásról beszélni tényleg csak úgy hiteles, ha közben látjuk is a tevékenység közben; tudjuk, hogy mindezt tényleg átélte.
A hatalmas kaland előtt és utána is felvettek egy-egy mélyinterjút Anillával, aki az előre lebeszélt forgatási pontokon is mesélt az éppen aktuális élményeiről, lelkiállapotáról. Sokszor esik szó arról, hogy miért is csinálja ezt, de talán ennél is fontosabb, hogy mik azok az élmények, ráébredések, amelyekre menet közben jött rá vagy tapasztalt meg.
Aki próbálta már a többnapos kéktúrázást, annak nem biztos, hogy újdonság, de sok élményt tartogat az ország, amit csak helyben megélve, lelassulva veszünk észre – ezek a történetek kifejezetten érdekes részei a filmnek. Csak egy példa: az ország szegényebb részein rájönni arra, hogy már maga a kéktúrázás is micsoda kiváltság, bizony sokaknak meglepő.
Én sok ponton tudtam rezonálni Anilla gondolataival: hogy például nem lesz kevesebb az élmény, ha egyedül éljük át, vagy hogy néha hátra kell nézni, mekkora hegyet másztunk meg. Több mint két hónapot eltölteni egyedül túrázva olyan, mint – Anilla szavaival élve – egy csapatépítés saját magaddal. Összehangolódik a test, a lélek és az elme, megtanulsz jobban bízni az emberekben, és azt is átéled, hogy a csodás természet néha kifejezetten idegesítő is tud lenni, de ennek ellenére szereted. Ha ezek ismerős problémák a mindennapokból, akkor az nem a véletlen műve!
A film koncepciójába valószínűleg nem fért bele, hogy magát a tájat is bemutassák, amin keresztül a kéktúra útvonala vezet. Ez részben érthető is, hiszen a fókusz a belső utazáson kellett, hogy maradjon végig, másrészt egy kis hiányérzetem mégis csak maradt.
Anilla utazása közben választ keres arra is, hogy miért túrázik egyáltalán? Hogyan változtatja meg őt 2550 km legyaloglása? Nem biztos, hogy egyértelmű választ kapunk ezekre a kérdésekre, de az jó, hogy nem erőltetnek ránk valami mindent átfogó, nagyon mély és univerzális választ. Jellemzően vicces pillanat, amikor a túra végéhez közeledve Anilla kimerülten közli a kamerába, hogy 72 nap után nincsenek gondolatai, nemhogy bármi mélyet tudna mondani.
Azzal, hogy Anilla az arcát adta ehhez a filmhez, saját bevallása szerint az is volt a célja, hogy másokat inspiráljon a túrázásra, kéktúrázására. Az érdeklődést – és a filmet - látva, sikerrel.
A Csobáncra nemcsak a várrom, hanem a kilátás miatt is érdemes felkapaszkodni.
Az év utolsó számába egy rendhagyó összeállítást készítettünk.
Pakisztán szinte észrevétlenül vált az izgalmas túrákra vágyók paradicsomává.
