Tudtam előre, hogy ez egy merész vállalkozás lesz: hőségriadóban 130 kilométert végigjárni. Az eredmény, hogy életemben első alkalommal (144 sikeres teljesítés után) feladni kényszerültem egy teljesítménytúrát, a Rockenbauer 130 TT-t. Igen sok tanulsága volt sok-sok élménnyel és emlékkel, és meglepően sok pozitív hozadékkal.
A tömegrajtoknak mindig van egy egyedi hangulata, amit nagyon szeretek. Ez most sajnos nagyrészt kimaradt számomra. Meglehetősen kiszámítva, háromnegyed hatkor érkeztem a gimnázium épületéhez. Gyors lepakolás, a depókra szánt holmik szortírozása, nevezés és fizetés, és máris az indítási pecséthez állók sorában találtam magamat. Nagyon sűrű volt ez így. Szeretek ismerősökkel találkozni, pár szót váltani minél többükkel, és nyugodtan átgondolni még egyszer mindent. Ráadásul a reggel amúgy sem sikerült túl jól. A kis panzióban három óra tízkor kelt a szemközti szobában megszálló család, felébresztettek, és sajnos nem sikerült visszaaludnom. Nem túl jó ómen egy kb. 30-32 órányira tervezett talponlét előtt.
Talán jobb is, hogy nem agyalok azon, hogy ennyit bizony még nem mentem, mint amire készülök. A leghosszabb eddigi túrámat is meghaladja bő húsz kilométerrel. Vagy azon, hogy mennyire épelméjű dolog tőlem, hogy hőségriadóban vállalkozok egy olyan túrára, amiről már most tudom, hogy jelentős része vezet aszfalton, nyílt szakaszokon, tűző napsütésben.
Hatkor aztán nekivágunk az aszfaltnak. Nagykanizsa meglehetősen komoly kiterjedésű város, tehát nem két perc kijutni, hiszen nagyjából a közepéből rajtolunk. Követem a tömeget, újdonsült ismerőssel diskurálunk, majd hamar a zöld sávon baktatunk. Aztán elmaradnak a házak, az M7-es is elzúg felettünk, és békésebb, csendes városrész jön, Palin. Meghúzom kicsit a lépteim, előre szaladok - a Kék, és az első DDK-s pecsét vár rám ott. Vagyis mégsem. Zárt kapu fogad a vendéglőnél, azaz, hiába tettem meg a kétszer ötszáz métert.
Futok magam (és a mezőny) után, nagyon lemaradtam. Majdnem Zsigárdmajorig kell mennem, hogy megtaláljam a csapatot. Ott aztán jöhet az első filctoll, felfirkáljuk a pontos időt, és innen már másokkal együtt megyek tovább. Nyílt, majd erdős részek jönnek, aztán ez utóbbiak kerülnek többségbe.
Homokkomáromba érkezünk, a kis boltban majdnem teljesen lepusztított hűtő fogad, de a jeges tea így is jól esik. Különleges Kálvária, fából faragott szobrokkal, királyokkal. Szép sorozat, látványos, érdekes. Aztán a templomhoz érkezünk, és itt már DDK-bélyegző is kerül a füzetembe. Mehetünk tovább a kék jelzésen, egészen az elágazásig. Jobbra, északnak fordulunk, a sárgára. A kékre itt kell majd visszaérkeznünk, hozzávetőleg egy nap múlva. És akkor már „csak” az eddig megtett út (kb. 17 km) lesz hátra.
Sűrű erdők, fák, bokrok. Ez utóbbiak most az igazán érdekesek, vendégmarasztalók. Szedresbe érkezünk ugyanis, és a sok-sok apró, de nagyon finom csemege szinte mindenkit megállásra kényszerít. Nehéz az elszakadás, még több száz méterrel később is újra meg újra elcsábulunk. Felfrissülve megyünk tovább, homokos-földes utakon, néha tisztások, rétek váltják a folyamatos erdők monotóniáját. Egy úttörésnél megint filctoll, ismét időpontot írunk, de csak egy pillanatra állunk meg. Sok szint nincs, de a hőmérséklet érezhetően együtt emelkedik a nappal.
Fogy a víz, így hát megörülünk, amikor az oltárci vadászháznál vízcsapok adnak felfrissülést. Víz jut a pohárba, kulacsba, de mosakodni is lehet, akár a fejem búbjáig is. Párszáz méterrel később pedig az első „emberes” ellenőrzőpont: két mosolygó hölgy paradicsomot és almát kínál. Utóbbit választom, apró, de lédús, kellemes nyári alma; jóleső. Erdők, erdőszélek, néha rétek, tisztások. Gerincen megyünk, és nemsokára szőlők közé jutunk. Itt némi kilátás is akad, néha nyugat, néha kelet felé - jó a kis változatosság. Az épületek sajnos legtöbbször romok vagy lepusztultak, szomorú látvány.
Újabb filctollas pont, felhívjuk a csapat másik felét: jönnek mögöttünk, minden rendben van. Erdők, sok árnyék, ami egyre jobban megbecsülünk, mert - dél felé közeledve - egyre ritkább kincs. És lassan már az árnyékban is hőség van. Nem, nem meleg, hanem hőség. Váltakozva iszom a vizem, az izót és a gyümölcslevet; próbálok valami változatosságot belevinni. Enni már reggel óta nem tudok. Sajnos a készülődésbe és a megcsúszásba a normális reggeli nem fért bele, és az eddigi fél szendvics minden, csak nem megnyugtató. Gyümölcspüré, gabonaszelet, kókuszrúd a zsákomban, de egyiket sem kívánom.
Nyílt szakaszok, puszta rétek jönnek, némi kilátással. A hőség már komoly, de a tempó még rendben. Mélyút, betonút, ereszkedés, felbukkan a falu is, alattunk-előttünk Hahót. A negyvenes táv vége ellenőrzőpont és depó is, ide is lehetett előreküldeni holmit magunknak. Magam is éltem ezzel a lehetőséggel, bár a fagyasztóból kivett izó így is legfeljebb gyenge hűvöskének volt tekinthető; hidegnek nem. Szerencsére pillanatnyi felfrissüléshez ott a kocsma, ahol kellemes fröccsöt kapok, és újratölthetem a vizestasakomat is. Igen fontos holmi ez, és nagy örömmel használom az új darabot a tönkrement régi helyett. A kínált zsíroskenyérből sikerül másfél szeletet elmajszolni, ebben is leginkább a kapott finom sós paradicsom segített. Mindent egybevetve, komoly súlyú zsákkal, de felfrissülve vághatok neki a következő húsz kilométernek.
Katlan. Amióta túrázok, erről a szóról nem a hatalmas főzőüst jut eszembe, hanem a meleg-forró völgyek, a megszoruló-mozdulatlan levegő, a hőség és az izzadás. Itt is ez következik: felkészültem, tudom, számítok rá. Az eleje nem is annyira vészes - bár jó kis emelkedő visz fel - de aztán kijutunk a fák közül, és a hőség nem kímél. Egy szakaszon (zoknicsere után) Gabival megyünk együtt. Nagy tapasztalatú, kiváló tempójú leány, le a kalappal! Aztán utolérjük a csapatot, kibővülve megyünk tovább a söjtöri szőlők között.
Én itt már komoly gyomorgondokkal küzdök, és lemaradok kicsit a csapattól. Filctollas pont megint, felírom az időt, és elindulok. Gyorsan kiderül, hogy rossz irányba. Vissza a pontra, korrigálás. Nem, most sem jó. Hol az út? Három fiatal egy pince teraszán, igen segítőkészek. Túlzottan is. A zalai vendégszeretetbe belefér egy komoly kupányi fröccs, jóféle háziból. Hogy milyen volt a keverési arány, nem tudom meg soha, de durva, annyi bizonyos. Megüt, megnyom, bár frissít is. Így követem a srácot, kivisz a kék keresztre, megköszönöm.
Ereszkedés, beérkezek a faluba, aszfalt és hőség. Nagyon kedves pontőrök, mosakodni és vizet tölteni is lehet a Deák-házban. A szemben lévő kocsmánál jéghideg kóla, igen sokat segít: itt vár be a csapat. Még egy kis pihenés, és jöhet az újabb Katlan. Fel, fel, mezők és erdők mentén, szélén, poros-homokos-földes utakon. Elhagyjuk az Alsó-Válickát. Távolra látni, dombokra és domboldalakra. Meg a végtelen mezőre, és közben tűz a nap.
Tetőre érkezés, de hol maradt Józsi bácsi? Nem jön. Feri visszamegy érte. Kiderül, hogy elesett, meg is ütötte magát, nincs teljesen jól. Filctoll, írunk, de most inkább érte aggódunk. Pusztaederics, majd komoly kaptató: Józsi hajthatatlan: ő végigmegy! Feri győzködi, én is próbálom, ne erőltesse, nem kellene. Aztán megegyezünk: itt most eszik egyet, és ha Rádiházáig utolér minket, akkor megbeszéljük a folytatást. Ha nem, akkor nálunk marad az itinere. Beleegyezik, mi pedig Ferivel Ildiék után eredünk.
Hiába a sietség, csak az ellenőrzőponton találkozunk, ők már javában falatoznak a kocsma előtt. Hatvan kilométer, tehát majdnem féltáv. Fel kell töltekezni, erőt gyűjteni. DDK-pecsét, aztán mosakszom, vizet pótlok, kólát hozok ki, szendvicset bontok, és eszem. Azaz enném, de nem megy le a falat. Így, ahogy mondom: nem megy le. Rágom, forgatom, kínlódok. Nem és nem. Döbbent vagyok. Most mi lesz? Eléhezés, hát nyilván. Már most korog a gyomrom - ahová nem tudom lejuttatni az ennivalót. Aztán jön a gondolat, ami eddig még egyszer sem: hát itt a vége! Kiszállás, feladás. Nincs más megoldás.
Szólok a többieknek, hogy nekem itt vége. Döbbenten néznek. Feri hitetlenkedik: az előbb, idefele még szinte futottál, alig győztem melletted jönni. Ez igaz, Feri, de ha nem tudok enni? Hümmög. Ildi (úgy is, mint racionális nő) megszólal: ezt neked kell eldöntened. Egyetértenek, de azért biztatnak: próbálj enni! Kebabot veszek, kólával próbálom letuszkolni. Na, ez segít. Két korty, egy falat. Lemegy. Újabb adag. Lassan majdnem elfogy. Kicsit megnyugszom, nagyokat lélegzek, felállok. Józsi nem: megérkezett ugyan, még itt ért minket, de sikerül meggyőzni, és kiszáll. Jobbulást kívánunk neki és elindulunk. Több mint egy órát töltöttünk itt, mardos a lelkiismeret, mert a zömét miattam.
Egy hete kánikula tombol, de itt dagonyás, vizenyős szakaszok is lesznek. Hát persze, Zala, agyag. Egyre nehezebb látni őket - előkerülnek a fejlámpák. A tempó jó, megjön a féltáv, de valahogy nem örülök neki, még a százasokon is kétharmad ez… itt meg fél. Nem vagyok jól. Sötétben kelünk át Szentpéterföldén, majd dombozunk ismét. A tetőn filctollas pont, aztán gerinc, majd ereszkedés. Lasztonyán DDK-bélyegzés újra, itt már fáradtnak tűnnek a társaim is. Fiatal csapatot érünk utol, ők is annak tűnnek. Kaptató felfelé, meglátom a kilátót.
A beidegződés legyőzi a józan észt, és felmegyek a tetejére, pedig határozottan magas. Pompás éjszakai kilátással kárpótol, még ha lefotózni nem is tudom. Meredek ereszkedés jön a gerincről a Torhai-forráshoz, aztán meredek emelkedés a Torhai-forrástól egy újabb gerincre. Úttörés, majd meredek ereszkedés. Érintjük (vagy inkább csak súroljuk) Lispeszentadorjánt. Nagyon éhes vagyok, de sem müzli, sem energiaszelet, sem szendvics nem megy le. Talán majd Bázakerettyén. Ott biztosan lesz kóla. Kell, hogy legyen kóla. Nekem kóla kell, hogy enni tudjak.
Bázakerettye, kocsma, ellenőrzőpont. Bánom is én! Elő se veszem az itinert: előbb a kóla! Egy üveg, egy húzás. Második üveg, jöhet mellé a szendvics. De most nem működik a titkos recept. Az ital lecsúszik, a falat meg nem. Rágyúrok, rendben, addig kimegyek, pontőr és pecsét. Meg DDK is, igen. Közben megered az eső, én pedig a Nomad TR-ben jöttem, ami kiváló cipő - szárazban. Pompás cipő aszfalton (ami volt ma bőven), szuper homokban, földes utakon (ilyenek is akadtak). Sárban viszont vége. Másfél hete szépen bizonyította ezt egy OKT-s szakaszon: megcsúsztam, hanyatt estem, meg is ütöttem a derekamat. És itt meg a zalai agyag vár, vizesen. Emelkedőkkel, lejtőkkel, és még pont egy maratoni táv van vissza, 88 kilométernél tartunk.
Itt született meg a végső döntés, ami pár perc múlva még véglegesebb lett. Feri bejelentette, hogy ilyen álmos még soha nem volt túrán, és gondolkodik, hogy abba kéne hagyni. Ildi csak nézett nagyot, majd csatlakozott. Aztán alkalmi társunk, Feri is. Aztán Karcsi is kiszállt. Aztán jött egy fiú és egy síró lány, igen, ők is. Ők már elázva, söprűvel a nyomukban. Mert közben három óra lett, a pont zárásának ideje. Beszálltunk egy kocsiba, Nagykanizsán meg kiszálltunk a sulinál. Megkaptuk a negyvenes díjazást - lazán kétszer annyi távot tettünk meg érte - összeszedtük a motyónkat, és (fantasztikus ajándékként) letusolhattunk.
Belenéztem a tükörbe, és őszintén meglepődtem. Egy mosolygó arcot láttam ugyanis, nem egy vesztes alakot. Pedig mindig így képzeltem el a feladást. Az elsőt legalábbis mindenképpen. Lehet, hogy mégis csak tudok veszíteni? Vagy lehet, hogy ez nem is az? Miért vagyok nyugodt, békés? Érzem közben, hogy el kellett ide jönni. Ez most így lett kerek és egész. És így már jobban értem, miért is koccintottunk Ferivel két gyomorkeserűt is a kiszállás utáni percekben. Miért lesz otthon büszkébb a feleségem, mintha teljesítettem volna. Feladtam a 145. teljesítménytúrámat. De máris várom a 146. alkalmat! Nem érzek undort, keserűséget, csömört, és ez igen fontos. És nagyon fontos a csapatérzés is: az együtt (és egymásért is) küzdés, a közös élmények, és a végén a közös döntés is. Sokkal fontosabb, mint az a falevél lett volna a jelvényen.
