Az elvarázsolt láperdő – Fényes tanösvény

Tata belvárosától jó fél órát kell gyalogolni az Által-ér mentén, hogy eljussunk a Fényes fürdőhöz. Persze március elején nem strandolni jöttem, hanem azért, hogy bejárjam a fürdő mellett induló Fényes tanösvényt.

Tatával kapcsolatban mindig elhangzik a Vizek városa kifejezés, amely elsősorban a városszerte megtalálható karsztforrásoknak köszönhető. A híresen bővizű források egy időre eltűntek, de most néhány évtizede újra visszatérőben vannak, többek között itt, a Fényes tanösvényen is, ahol a források egy különleges világot hoztak létre. A bejáratnál álló torony 14 méteres magassága nem hasra ütésre lett ennyi, a mélyből feltörő karsztvíz ha szabad utat kapna, most akár ilyen magas vízoszlopot is formálhatna.

Újra megszólaltak a források

Tatán több helyen is bővizű karsztforrások törtek fel, például az Angolparkban, az Öreg-tó medrében és itt, a Fényesen, ahol mindig is a legnagyobb vízhozamú források voltak. Már a római korban is használták azokat, például a Szőny közelében lévő katonai táborba (Brigetio) egy 15 km-es vezetéken vezették oda a tatai források vizét. A 20. század elején volt olyan elképzelés, hogy a bővizű tatai források akár a főváros ivóvíz ellátását is biztosíthatnák, de a tervből végül nem lett semmi.

Ez a vidék évezredeken keresztül olyan volt, mint most amilyennek most látjuk, ha a tanösvényen sétálunk.

Ennek oka a Dunántúli-középhegységben az 1950-es évektől megélénkülő barnakőszén bányászat volt. A barnakőszén jelentős része olyan mélyen helyezkedett el, hogy a kitermelést veszélyeztette a karsztvíz. Ezeken a helyeken ezért folyamatosan szivattyúzták a vizet, ennek következtében pedig a több helyen a hegységben, többek között Tata környékén, elapadtak a források. A Fényes források 1973-ban némultak el. A 80-as években felpörgő Eocén-program során újabb bányákat nyitottak, a kitermelés ekkor már a budai forrásokat is veszélyeztette.

A 2000-es évektől aztán csökkenni kezdett a bányák termelése, 2015-ben az utolsó, márkushegyi bányát is bezárták, és a források- például itt a Fényesen- újra megjelentek, és vízhozamuk azóta is fokozatosan nő.

Egy darabka vadon

A Fényes-fürdő területén több forrás, forráscsoport és forrástó található. A források egy része visszatért és egyre aktívabb, mások végérvényesen elapadtak. Az egy kilométer hosszú tanösvény szinte végig fapallókon halad az egymással összeköttetésben álló tavak felett. Az útvonal a fürdő mellett indul, de hamarosan beérünk a láperdőbe, és magunk mögött hagyjuk a civilizációt. Főleg akkor lehet ilyen érzése az embernek, ha szerencséje van, és teljesen egyedül sétálhat itt, mint ahogy én tettem egy napfényes hétfő délutánon.

A március eleje az élővilág szempontjából itt sem tartozik a leglátványosabb időszakok közé, ennek ellenére, engem teljesen elvarázsolt a láperdő látványa. A sűrűn egymás mellett álló enyves égerek mintha becsíkoznák a tájat. Az elapadó források az utolsó pillanatban tértek vissza a haldokló láperdőbe. Az égerek kedvelik a vizet, de néhol mostanra már túl sok a jóból számukra, vannak helyek, ahol szinte belefulladnak a vízbe.

Mikor megérkeztem, távolról hallottam a békák kórusát. Először nem is akartam hinni a fülemnek. „Nemrég ért véget a tél, csak most léptünk a tavaszba, és ezek a békák máris totálisan nászra készek?”

Ahogy egyre beljebb haladtam a tanösvényen, úgy erősödött a békák hangja. Állítólag vannak olyan egyedek itt, amelyek nem alszanak téli álmot, hanem itt kuruttyolnak akkor is a langyos vízben. A tanösvény közepe táján egy kilátó áll, ahonnan a magasból körülkémlelhetjük a tájat. A víz szinte forrt a kergetőző kecske-és tavibékáktól. Szemben a tó túloldalán egy vízben álló fatörzsön két kis kárókatona szárítkozott, arrébb szárcsák úszkáltak, felettem két egerészölyv körözött. Az egyik fa tetejében egy hófehér nagy kócsag billeget, de egészen közelről láttam egy parányi ökörszemet és egy csillogó jégmadarat is. Hihetetlen, tényleg olyan volt, mintha valahol a vadon mélyén lettem volna. Ahogy tovább sétáltam egy mocsári teknős vetette magát a vízbe, úgy látszik, ők is korán ébredtek.

Forrás a tó mélyén

A tanösvény egyik különösen érdekes pontja az Erdei-forrás, amelynek létezését sokáig csak sejtették, a láperdő mélyére ugyanis régen nem nagyon merészkedtek be az emberek. Most könnyebb dolgunk van, csak követni kell a tanösvényt, és rátalálunk a forrásokra, amelyeknek még a hangját is lehet hallani. Már ha a békák is úgy akarják, és elhallgatnak pár pillanatra. A csöndben hallhatóvá válik a tó alján, az iszapból felbugyogó víz halk, egészen éteri hangja. Egyébként a Fényes forrásvidék neve is a víz alatti forrásokhoz köthető. A víz alatt felbugyogó források az aljzat homokszemcséit is mozgatják, forgatják, s amikor pont ide süt a nap, olyan, mintha fényesen csillogna valami a víz alatt.

A tanösvényen haladva a vízfelszín közelében úszkáló halakat is szép számmal látni, ezek ma már zömmel horgászható fajok, a hajdani gazdag halfaunát a források elapadása különösen érzékenyen érintette. Ma már sajnos számos, korábban itt előforduló fajjal nem lehet találkozni. Ilyenek például a réti és vágó csík, lápi póc vagy a sujtásos küsz.

A tanösvény vége felé egy nutriacsalád életébe is be lehet lesni, akiktől távol áll a szégyenlősség, egészen közelről meg lehet őket figyelni. A nutriák életmódja a hódokhoz és a vidrákhoz hasonlóan a vízhez kötődik. Ez a faj azonban nem őshonos nálunk, a hódpatkány vagy mocsári hód, ahogy még nevezik, őshazája a távoli Dél-Amerika. A nagytestű rágcsáló hozzánk haszonállatként került, a húsa és a prémje miatt tenyészették, és a tenyészetekből kiszabadult példányok utódai szaporodtak el a természetben. Azt mondják, nem túl okos állat, nem tudom, hogy emiatt, vagy azért, mert már megszokták a látogatókat, de meglepő volt látni, mennyire nem érdekli őket, hogy pár méterről nézzük őket.

A cikk 2020 márciusában jelent meg először.