Ősi táj képe bontakozik ki szemünk előtt: a rozoga gémeskút mögött a Bükk párállik a távolban, fekete gólya ereszkedik a puszta fölé, a Csincse morotvája fölött fattyúszerkő lejti táncát, a nádasból guvat visít, odébb darvak krúgatnak, a holtág kanyarjában pedig a Fehérló-tanya bronzkori telepe rejtőzik. Aztán a puszta kék ékköve, a szalakóta is feltűnik.
A Magyar néprajzi lexikon szerint a puszta nagy kiterjedésű, legeltető állattenyésztéssel hasznosított terület. Nevében benne van e páratlan táj múltja, de ellenmondással teli jelene és jövője is: az ember jelenléte nélkülözhetetlen a jelentős részben emberkéz alakította, különleges élővilágnak otthont adó tájban. Csakhogy sok ezer év óta most először lakatlan a Borsodi-Mezőség, hazánk második legnagyobb egybefüggő, védett gyepterülete, amely tájképileg, genetikájában és élővilágában is sokban hasonlít a Tisza túloldalán nyújtózó Hortobágyra, s amelyet éppen ezért Kis-Hortobágynak is neveznek.
A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén elhelyezkedő Borsodi-Mezőség Tájvédelmi Körzet hatalmas pusztai tömbjét a szabadon látogatható Szélkiáltó tanösvényen és a Szalakóta tanösvényen ismerhetjük meg (a tájvédelmi körzet másik része a Tisza hullámterében található erdőket foglalja magában). A puszta felfedezésében mindenképpen jó, ha vannak mellettünk olyan elkötelezett természetvédelmi szakemberek, mint akikhez nekünk volt szerencsénk Seres Nándor és Soós Gábor személyében. A nemzetipark-igazgatóság munkatársaiként ők azok, akik fáradhatatlan munkájukkal óvják a puszta kényes ökológiai egyensúlyát, egy személyben vadászok, halászok, madarászok. Végzett ipari alpinistákként költőodúkat helyeznek el magas fák tetején, madarakat gyűrűznek, részt vesznek védett fajok monitoringjában, késő este elugranak egy sérült bagolyért, gyerekeket oktatnak a terepen, jó adag szociális készséggel pedig a védett természeti terület gazdálkodóit ellenőrzik, hogy jókor, megfelelő módszerekkel hasznosítják-e a puszta kényes gyepét.
Mese arról, hogyan vált pusztává az ember jelenléte nélkül a puszta
A Borsod-Abaúj-Zemplén megye déli részén, a Tisza-tótól északra elhelyezkedő Borsodi-Mezőség kistáj egy hordalékkúpon kialakult síkság, amelynek „szentháromsága” mindent elmond a terület arculatáról. Délről a Tisza öntötte el rendszeresen a terület egy jelentős részét, termékeny öntéstalajokkal beborítva azt, a Bükkből érkező kisebb-nagyobb, a legtöbb esetben a pusztába belevesző, ott igen gazdag vízi élővilágot létrehozó vízfolyások pedig felszabdalták a tájat. Ezek közül a Csincse (volt) a legnagyobb, de több, a Bükkből jól ismert névvel is találkozunk, például a Hór-patakkal vagy az Ostoros-patakkal.
Furcsa szó a magyar „puszta”, hiszen ez az egyedi táj csak elsőre üres, ahogy erről szabad szemmel is meggyőződhetünk. A pusztai táj fejlődésének sajátosságai miatt kialakult mikrodomborzat nagyon is gazdag és egyedi élővilágnak ad otthont, számos ritka és veszélyeztetett állat- és növényfaj találja meg itt életfeltételeit. A mozaikos tájban a szikesebb foltokon már vörösödik a beszédes nevű, gyepet alkotó veresnadrág-csenkesz (sovány csenkesz), míg a kevésbé szikes részeket zöld színű gyep jelzi. A távolban Tiszabábolna sziki tölgyesének ligeterdeje látszik, s mindezt az egykori patakmedrek és morotvák vízi világa, valamint a legeltetett gyepek foltjai színesítik.
A Kis-Hortobágy egy kanyargó mocsarak szabdalta, óriási gyepterület.
Mivel az Alföld folyói hatalmas területeket öntöttek el a szabályozások előtt, érthető, hogy a Borsodi-Mezőség szárazabb hátain már az i. e. 6. évezredben megtelepedett az ember. A települések mellett gyümölcsösök álltak, a ligeterdők fát adtak, az itt élők halásztak és legeltettek. Az ember szép lassan alakította át a tájat: a löszhátakat sok helyütt felszántotta, a nagyobb erdők eltűntek, de a legelőerdőket gondosan óvta, nem legeltette túl. A terület természetes élővilága fokozatosan alkalmazkodott az ember által okozott változásokhoz, s kialakult a puszta, amely ökológiai értelemben löszpusztagyepeket, szikeseket, mocsarakat, tehát egész Európában veszélyeztetett, kiemelt jelentőségű élőhelyeket takar.
A késő rézkorban az eurázsiai sztyeppékről érkező népesség kurgánokat, mesterséges sírhalmokat emelt, az egyik legjelentősebb éppen Mezőcsát mellett található. A tájvédelmi körzet legfontosabb, a Szélkiáltó tanösvény által is érintett történelmi emléke a bronzkorban, azaz valamikor az i. e. 2300 és 2000 között a Csincse éles kanyarulatában épült a Fehérló-tanya, avagy hivatalos nevén 81. sz. földvár. Ahogy a közeli madárvártáról is látható, a folyó három oldalról természetesen védte a bronzkori telepet, a negyedik oldalon mesterséges csatornával vették körül magukat az itt lakók.
Később a szarmaták rómaiakkal szövetséges törzsei megépítették a Csörsz-árkot az i. sz. 4. században, amely éppen a terület északi végén halad át, de Ároktő községe is erről kapta nevét. A tatárjárás, illetve később a török hódoltság idejében számos település eltűnt, s idővel a pusztát átszelő, Tiszabábolnát Szentistvánnal összekötő földút szerepe is elhalványult, miközben valaha ez biztosította a só kereskedelmét és a postaszolgálatot.
A táj igazi kálváriája azonban a Tisza 1939-től datálható ármentesítésével kezdődött: az árvízi vízutánpótlás a déli területeken megszűnt, az északról érkező vízfolyásokat pedig csatornákba terelték, hogy azok vizét átszivattyúzhassák a Tisza új gátján.
Újabb csapást mértek a puszta érzékeny vízutánpótlására az 1960-as években végzett belvízelvezetési munkálatok, majd a Tisza-tó építése, amikor is kialakították a Csincse-csatornát. Az „elmocsarasodás” elkerülése érdekében a Bükkből lefolyó patakok vizének „biztonságos” elvezetése a területről a gazdag vízi élővilág degradálódásához vezetett, az utolsó döfést pedig a Bükkábrány lignitbányájában kiszivattyúzott jelentős vízmennyiség hiánya jelentette, hiszen így a Bükk felől érkező rétegvíz áramlása is lecsökkent. Az elmúlt évtizedekben a Kis-Hortobágy tanyáinak nagy részét elhagyták, amelyek nem ürültek ki, azok elsősorban állattartó telepként működnek.
Madárlesen a pusztában, avagy a puszta rehabilitációja
Könnyű belátni, hogy a természetvédelem legfontosabb helyi feladatai közé tartozott a vizesélőhely-rehabilitáció, valamint a természetvédelmi célú legeltetés kialakítása. Az előbbi legszebb példája az EU-s forrásból kialakított Nagy-szék-lápa szikes tava. A hasonló, rehabilitált vizes élőhelyek bebizonyították, hogy a megfelelő élőhelyi viszonyok kialakítása után az élőlények igen hamar képesek visszafoglalni eredeti élőhelyeiket. Részben ennek köszönhető, hogy a tájvédelmi körzet nagy része egyben Natura 2000-es védettségű, az egésze pedig ramsari terület is. A nemzetipark-igazgatóság továbbá nemcsak felügyeli a tájvédelmi körzetben gazdálkodókat, de 2017 óta maga is legeltet: a Batúz-tanyán üzemelő Természetvédelmi Kezelési Központ furioso-north star ménese, továbbá magyar tarka szarvasmarhák és őshonos juhok sokasága legeli szakszerű irányítás mellett a gyepet.
Az évszázadokon keresztül meghatározó hagyományos gyepgazdálkodást és pásztoroló állattartást most a szakembereknek kell végezniük, illetve újra megtanítaniuk a területen gazdálkodóknak.
Pontosan ezt, a puszta kényes ökológiai egyensúlyát mutatja be a két tanösvény: a 2,6 kilométer hosszú, tíz állomásból álló, 2019-ben átadott Szalakóta, valamint a nagy póling népies nevét viselő, 16 kilométer hosszú Szélkiáltó tanösvény. Mindkettő kiindulópontja a Tiszabábolnáról északra található Nagy-szék-lápa mezőgazdasági telepe mellett van, s mindkettőhöz érdemes letölteni a nemzetipark-igazgatóság honlapjáról a térképet és az applikációt, amelynek segítségével elolvashatjuk a QR-kódok mögött rejlő tartalmakat is.
Tiszabábolnát elhagyva gyorsan beszippant a puszta varázsa: a síkságot átszelő történelmi út melletti villanydróton meg is pillantjuk a vártamadárként ismert szalakótát, amely általában a táj egy kiemelkedő pontjáról figyeli ki zsákmányát, majd lecsap rá.
A Szalakóta tanösvény kicsiben mutatja be a tájvédelmi körzet jellegzetes élőhelyeit.
Megértjük, hogy a Kis-Hortobágy nem annyira homogén, mint nagyobb testvére, itt több a lösz, és kisebbek a szikes foltok. Részben ezért a táj mozaikossága szembeötlő, különösen azért, mert a tanösvény érinti Tiszabábolna sziki tölgyesét, amely a legeltetéshez kapcsolódó különleges erdőtípus egyetlen példája a területen. A ligetes tölgyerdőt nagy kiterjedésű tisztások, helyenként pedig nádasok tarkítják, éppen ezért élővilága roppant változatos.
A Szélkiáltó tanösvény beljebb merészkedik a pusztába: érinti a tájvédelmi körzet olyan szentélyeit, mint a Nagy-szék-lápa szikes tava vagy a Csincse lefűzött holtága a földvárral.
Több madárvártára is felkapaszkodhatunk, ahol bizony csak kapkodjuk a fejünket a különleges madarak még különlegesebb hangjai után. Érdemes befizetni egy szakvezetésre, ahol a szakemberek a ritka madárfajok beazonosítása mellett a természetvédelem gyakorlati oldalát is élőben bemutatják. Olyan szerencsénk azonban még avatott kísérőkkel az oldalunkon sem lesz, hogy megpillantsuk azt a pusztai fajt, amely egész hazánkban csak innen ismert: a magas fűben rejtőzködő életmódot folytató magyar szöcskeegeret.
Madárvonulási időszakban pedig különösen izgalmas a táj: parti madarak és ludak sokasága mellett ezres nagyságrendben vannak jelen a darvak itt is, akárcsak a Hortobágyon. Aki nem hallotta még jellegzetes krúgatásukat vagy a szélkiáltó madár hangját, az nem érezte még a pusztát, Magyarország e jellegzetes táját. A tanösvényekről bővebb információ a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság honlapján érhető el.
Legendás pusztai madárfajok és azok heroikus védelme
Az olyan, jellegzetesen pusztai madárfajok visszatelepedését, mint a szalakóta, a kék vércse vagy éppen a túzok, európai uniós támogatásokból valósítják meg a szakemberek. Ez önmagában jelzi azt a fontos tényt is, hogy e fajok védelme európai jelentőségű, ráadásul meglehetősen komplex természetvédelmi feladat. A szalakóta védelme a Kárpát-medencében című LIFE-pályázat keretei között például korántsem csak 650 költőodú kihelyezése történt meg. Ez egyébként azért volt fontos, mert a népiesen kékcsókának hívott madár leginkább az erdőterület csökkenése miatt megfogyatkozott számú fekete harkályok és zöld küllők odúiban fészkel, ezért mesterséges odúkkal lehet segíteni a költését. A programban emellett szerepelt egy fás legelő komplex élőhely-rekonstrukciója, hiszen a szalakóta a facsoportokkal tarkított füves területekhez kötődik. Szerepelt továbbá mintegy 10 000 facsemete telepítése, ugyanis az őshonos fák kivágását követően ezen a talajon mindössze 20%-os a fák megmaradásának esélye. A fajvédelem magában foglalta az idegenhonos növényfajok, jellegzetesen az 1960-as években szikfásításra használt keskenylevelű ezüstfa eltávolítását, illetve természetesen a madarak monitorozását is, amely fontos információkkal szolgál a kutatók számára (pl. jeladós madarak vonulási útvonalai).
A szalakóta védelme sikertörténet, hiszen a Borsodi-Mezőségben alig egy tucat párról 250 párra nőtt a számuk. Hasonlóan sikeres a kék vércse szintén a LIFE-programból finanszírozott védelme.
Az egyébként szintén sikeres, de az ország más területeire fókuszáló túzokvédelmi program ugyanakkor nem segített az itteni, elöregedett túzokállomány megtartásában, amelynek reprodukciós sikere további beavatkozás nélkül kétséges, holott a tájvédelmi körzet létrehozásának egyik nevesített szempontja az itteni túzokállomány védelme volt. Ettől függetlenül a fajvédelemben még olyan költséges feladatok is szerepelnek, mint a földkábelek fektetése – így vált a Kis-Hortobágy az ország második legnagyobb területű, légkábeltől mentesített, madárbarát tájává.
A cikk a Turista Magazin 2021. július-augusztusi számában jelent meg, a magazin nyomtatott verziót itt, a digitális változatot pedig itt tudod megrendelni. Korábbi lapszámainkat ide kattintva érheted el.
