Az óbükki Partizán-túra

Szeretem a szép, régi turistajelvényeket, az izgalmas, alig járt vadregényes tájakat, a múltat idéző turistaemlékeket, de hogy mindezt egyszerre megtalálom, egyetlen 20 kilométeres túrába sűrítve, azt álmomban sem gondoltam volna. Pedig az Ózdhoz közel eső Hangonyi-tótól Borsodnádasdig piros sáv jelzéssel vezet a Partizán-túra, amelyet a 60-as években festettek fel, és egyszerre nyújtja mindezt.

Szerző:
Konfár Tibor
Fotó:
Konfár Tibor
2019. szeptember 14.

Szeretem a szép, régi turistajelvényeket, az izgalmas, alig járt vadregényes tájakat, a múltat idéző turistaemlékeket, de hogy mindezt egyszerre megtalálom, egyetlen 20 kilométeres túrába sűrítve, azt álmomban sem gondoltam volna. Pedig az Ózdhoz közel eső Hangonyi-tótól Borsodnádasdig piros sáv jelzéssel vezet a Partizán-túra, amelyet a 60-as években festettek fel, és egyszerre nyújtja mindezt.

 

Ez a kalandos útvonalú, három igazolópontos jelvényszerző túra egy igazi időutazás. Ideológiája már régen a múlté, leírásában ma már csupán nyomokban felfedezhető objektumok vannak, lemezből készült útvonaljelző táblái elképesztő módon épültek be a fák törzsébe, szétnőtt, kopottas, archaikus jelzései kuriózumszámba mennek. A régiek mellett nemrég felfestett élénkpiros jelzések azonban remekül vezetik végig a túrára vállalkozókat ezen a ritkán járt, gyönyörű vidéken.

 


A Hangonyi-tó a Heves-Borsodi hegyvidék egyik felkapott horgászparadicsoma. Éppen horgászverseny van készülőben, de van még hely bőven a tó partján kialakított parkolóban az autónk számára, nyugodt szívvel tesszük le a járgányt ebben a meseszép környezetben. Rövid készülődés után elindulunk. Pár lépés után, mindjárt az első évszázados fán egy autentikus, velünk egyidős, kb. 40 éves jelzés mutatja az utat, túratársam megcsodálja, én meg persze lefotózom. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez csak a kezdet.

 


A Vermes-völgy széles, jól járható szekérútján kényelmes tempóban, beszélgetve remekül haladtunk, de pontosan tudtuk, hogy a kis útjelző fa táblácska szerint 3 km-re lévő Vizes-völgy nem véletlenül kaphatta ezt a beszédes elnevezést, így aztán készültünk is lelkileg a komolyabb megpróbáltatásokra.

 


Készültünk, de végül is nem volt vészes. Egy völgytalpon vezető egykori szekérúton mentünk, derékig érő aljnövényzetben, vaddisznódagonyákat kerülgetve, aztán vagy mi vagyunk már túl elfogadóak, vagy csak elbeszélgettük a nehezét, de gond nélkül értük el a völgyből kikapaszkodó utat, majd az egykori Járnokfői-tanya romjainak a környékét.

 


Egy irányváltásnál párjukat ritkító méretű - talán nem túlzok, ha azt mondom, az ország legnagyobb -piros jelzései mutatták az utat, jót derültünk rajtuk, reméljük, még sokáig itt lesznek az erre járók vidámságára és megelégedésére. A Felső-tölgyes vidékén éppen a tölgyesek aktív kitermelése miatt szép kilátás adódott a környező hegyekre. Barátom folyamatos GPS-es adatközvetítésének köszönhetően én is tudtam, hogy utunk folyamatosan 400 méteres magasság körül hullámzik.

 

 


A Felső-tölgyes megmaradt öreg tölgyfáin felbukkantak az első archaikus, a fák törzsébe immár extrém módon beépült egykori útjelző lemeztáblák is, melyeknél percekre megálltunk, és megpróbáltuk kisilabizálni, hogy mi is lehetett rájuk írva. Többnyire sikerült is.

 


Ezeket a táblákat, melyek mementóként végigkísérik a Partizán-túra 20 kilométerét, az egykori Borsodnádasdi lemezgyár lelkes turistáinak köszönhetjük, ha tehetném, turistatörténeti emlékként óvnám meg őket az utókornak. Elképesztő látvány mind egytől egyig, a 70-es évek turistaromantikája köszönt ránk szinte minden percben minden öregebb fáról.

 


Egy éles hajtűkanyarral fordultunk be a kezdetben szűk, gyönyörű bükkösökkel tarkított Teresznek-völgybe, itt egyből két újabb tábla is fogadott minket, felirataik kis odafigyeléssel jól olvashatóak voltak: „Borsodnádasd 4 óra”, „forrás a vikkendháznál 10 perc”. Borsodnádasd 4 óra? Na, akkor az nekünk 6, jegyzi meg csibészes mosollyal a szája szegletében komisz túratársam. Jól van na, értem én a célzást, értem, majd nem bámészkodok annyit! Amire egyébként hajlamos vagyok, a 2,5 km/óra nekem teljesen normális túratempó, virágszagolgatós, lepkekergetős fajta túrázó vagyok, mi tagadás.

 


A Teresznek-völgy éppen olyan, mint a mesében. A víkendháznak már ugyan csak a nyoma van meg, egy magasles van a helyén, de aki itt víkendezhetett valaha, az minimum a Piroska és a Farkas meséből a nagymama kunyhójában érezhette magát, az erdő ölelésében, csak farkas nélkül. Idillikus, vadregényes, érintetlen természeti környezet vett körül minket. Palinapuszta előtt erdei aszfaltutat érünk, érkezik balról a sárga jelzés. „Hadi út”, írja egy újabb keletű fa táblácska. Később kiderítettük, hogy a szintén évtizedekkel ezelőtt létezett „100 km a Vörös Hadsereg útján” elnevezésű túra egy szakasza volt ez a Csanálos-völgyi aszfalt.

 

 


Az erdészház előtti szakaszon tobzódtunk az újabb fémtáblákban, elképesztő módon és mértékben fogadták magukba a fák ezeket a 60-as évekbeli turistatörténeti emlékeket. A fák magasra nőttek már, a nap szembe sütött, nehéz volt, de azért valamelyest sikerült őket megörökíteni. „Bélyegzés az erdészháznál”, „Szarvaskő-nyereg” - ennyit bírtunk kisilabizálni róluk.

 


Maga az erdészház sajnos elhagyatott, pusztul, de még egyben van, menthető lenne. A túra három igazolópontjából ez a középső, itt a Palinapusztai erdészház száma szolgál igazolókódként. Feljegyezzük az igazolófüzetbe, és nekiveselkedünk a szintábra szerinti második komoly kihívásnak, a Cinókás-völgyből felkapaszkodunk ismét 450 m környékére, a Cinókás-orom, majd a Vajdavár irányába.

 


Ismét bőven 400 méter felett vagyunk, Heves és Borsod megye határán hosszan kanyarog együtt a Partizán út piros jelzése a megyehatárral, itt-ott szép kilátást biztosítva a környező hegységekre, a távolból a Salgóvár tűnik fel, mellette a Szilváskő dupla púpja, mögülük pedig a 727 méter magas Palóc Olympos, a Karancs integet felénk.

 


A Vajdavár csúcsának közelében egy ismerős szegődik mellénk, az általunk tavasszal bejárt Kohász Kéktúra útvonala fonódik pár száz méter hosszan a Partizán-út piros jelzésével. Egy erős kaptató után az Óbükk legmagasabb pontja, az Ökörhegy 541 m magas csúcsa alól egy pompás kilátást kapunk a közeli Bükk hegységre, és a 815 m magas Bélkőre.

 


Rövid pihenő után laza, kocogós ereszkedéssel indultunk a túra végcélja, Borsodnádasd felé, mikor egyszer csak földbe gyökerezett a lábunk. Sok-sok fémtáblát láttunk eddig utunk során, elképesztő módon a fákba nőve, de ami itt fogad, az káprázatos és hihetetlen. Egy nem is túl vastag törzsű, fiatalnak is mondható bükkfa törzsébe olyan módon épült be egy kis fémtábla, mint a régi Junoszty kistévék képernyője a TV-készülék dobozába. „Hangonyi-tó 15 km” - hirdeti büszkén, ki tudja hány évtized távlatából. Csak nézünk egymásra és fotózgatunk, alig hiszünk a szemünknek. Bizarr látvány, annyi bizonyos, nehezen is váltunk meg tőle.

 

 


Borsodnádasd előtt visszapillantva elköszöntünk a hátunk mögött kukucskáló Vajdavár-homokkővidék 500-as csúcsaitól, majd a borsodnádasdi művelődési ház bélyegzőjét beszerezve megkezdtük a logisztikát Ózdon át vissza a Hangonyi-tónál hagyott kocsihoz. 

 

 

A cikk először 2017 augusztusában jelent meg.

 

Ha te is szeretnéd megosztani a többiekkel a túrázás közben szerzett élményeidet, jelentkezz cikkíró pályázatunkra, és nyerj értékes nyereményeket!

 

Kapcsolódó cikkeink:

Az Upponyi-hegység mesebeli lankáin

Óbükk, az ismeretlen föld

Az őserdő mélyétől a királynék váráig

Cikkajánló