Régóta dédelgettük ezt a tervet barátommal, Tamással. Már jónéhány izgalmas magashegyi trekking és hótalpas túra volt a hátunk mögött a Rax-Alpoktól a Magas-Tátráig, sőt, én májusban a via ferratás túrákba is belekóstoltam. Most úgy gondoltunk, megpróbálkozhatnánk egy alpesi háromezres csúccsal, így esett a választásunk a Grossvenedigerre.
Vártunk is rá, ugyanakkor tartottunk is tőle. Ezek most nagyon más körülmények lesznek, gleccseren, jégen, havon menni, egy nagyon másfajta világ. De hajrá! Június 30-án késő este indultunk a buszunkkal Budapestről, hogy Szlovénián át elérjük Ausztria legmagasabb hegyvonulatát, a Magas-Tauernt, amelynek második (és Ausztria negyedik) legmagasabb csúcsa a 3662 méteres Grossvenediger, „az osztrák hegyek királynője”.
Az út első szakaszán semmi különös nem történt, kókadoztunk a buszon, sötét volt, láttam egy keveset Szlovéniából, a Dráva folyó partjából, majd mire Ausztriába értünk, lassan hajnalodni kezdett. Klagenfurt közelében, a Wörthi-tónál még egy kis pihenőt tartottunk. A táj gyönyörű volt a szép sziklás hegyláncokkal és a Karavankák vonulataival. Innét továbbhaladtunk, utunkat a Lienzi Dolomitok és a Magas-Tauern hegyláncai keretezték, melyek szinte az égig értek, és tetejükön egyre több havat láttunk. Ráfordultunk a Hinterbichl településre vezető útra, és feltűntek a Venediger-csoport gleccserekkel, hóval borított ormai is. Szóval oda kell majd felmenni… kemény lesz.
8 körül érkeztünk Hinterbichlbe, ebbe a csodás, 1331 m magasan fekvő kis alpesi faluba. Itt a csapat kettéoszlott: a gyalogtúra-szekció sátrat vert a kempingben, és hamarosan elindult a saját túrájára; nekünk, mászóknak, kiosztották a túravezetők a technikai felszerelést: hágóvas, jégcsákány, beülő,
sisak, karabiner. A korábbi napos idő elromlott, befelhősödött az ég, és gyengén esni kezdett. Reméltem, hogy fent nem lesz „haddelhadd”, de hát magashegységről lévén szó, bármi előfordulhatott.
Egy kisbusszal mentünk fel Johannishüttéig, 2120 m magasra. Itt már jóval hidegebb volt, valamiféle jégdara is hullott. A tájat mindenfelé ködbe-felhőbe burkolózó, komor, szinte fekete hegyfalak keretezték, hófoltokkal tarkítva. Felvettem a teljes menetfelszerelésemet tartalmazó hátizsákomat (majd megszakadtam alatta), aztán elindultunk. Ezen a napon kitűzött úti célunk a 2962 m magasan fekvő Defreggerhaus volt. Róttuk a meredek kaptatókat, nem sok „pihentető” szakasszal találkoztunk, de ez nem is csoda. Az égbetörő havas, sziklás csúcsok lenyűgöző látványt nyújtottak, s a felhőtakaróból lassan előtűnt egy nagy gleccser a távolban. Kattogtattam is a fényképezőgépemet.
Felfelé haladtunkban mormotákkal is találkoztunk, nyugodtan sütkéreztek a sziklákon. A gyér növényzet lassan „elfogyott” körülöttünk, egyre sziklásabbá vált a táj, és már utunkat is hófoltok szegélyezték. Sok kapaszkodó után végre feltűnt a távolban a menedékház, de még korai volt az öröm. Az idő egyre hidegebb, szelesebb lett, elkélt a télikabát. Mentünk a sziklás ösvényen, a fáradtság miatt egyre többször meg kellett pihennünk, és a ház csak nem akart közelebb jönni. Végre aztán óráknak tűnő idő után kezdett „növekedni”, azaz mi közelítettünk hozzá. Egy nagy, csúszós hófolton átkelve következett az utolsó emelkedő a házig. Éreztem, hogy kicsit kóválygok, szédülök, szikrák táncolnak a szemem előtt. Nem tudtam, hogy ez a fáradtságtól, kialvatlanságtól (buszon nem sokat tudtam aludni), vagy a kezdődő hegyi betegségtől volt-e. Mindegy, lépésről lépésre araszolgatva a köveken végre felértem a menedékház teraszára, ahol az engem már kissé megelőző Tamás barátom várt rám. Letekintve mindenfelé pengeéles, csipkézett gerincek, háromezres csúcsok, jégmezők, előttünk vonuló felhők, a napfény játéka látszott.
Késő délután még kimentünk a túravezetőkkel a ház mögötti hómezőre, hogy begyakoroljuk a technikai felszerelés használatát: a hágóvas felcsatolását, a jégcsákány alkalmazását normál menetben, illetve kicsúszás esetén, és azt is elmagyarázták, mire kell figyelni a gleccserszakadékoknál. Közben hóvihar kerekedett. Mire visszamentünk a házba, nem győztem leverni a havat a kabátomról.
A hivatalos ébresztő hajnali 5-kor volt, és fél 7-kor indultunk. Felvettem a sisakom, a beülőm, felcsatoltam a karabinerem, hágóvasat a hátizsákba, kezemben a jégcsákány. Elindult a csapat a már korábban említett ház mögötti éles gerincre, kapaszkodtunk. Csúszkáltam a nagy hóban, a tüdőmben sípolt a levegő, lihegtem, fáradtnak éreztem magam, de mindegy, előre, előre… Egy óra múlva felértünk a hegygerincre, és megláttuk a hatalmas, végtelennek tűnő gleccsert, amelyen felfelé kellett haladnunk a Grossvenediger irányába.
Elértük a gleccser beszállási pontját, itt ötfős kötélpartikra oszlott a csapat. Felcsatoltuk a hágóvasainkat, és Zoli, a túravezető „felfűzött” minket a karabinereinken keresztül a biztosítókötélre. A csapatok némi időközt hagyva, egymás után indultak el. Végre mi kerültünk sorra! Itt a pillanat! Pár métert ereszkedve, életemben először tettem a lábam a gleccserre. Szikláról a jégmezőre. Mint a hajó, amikor elhagyja a kikötőt… csak ez egy hatalmas jégfolyam volt.
Elindultunk a csúcsmászásra. A jégmezőt helyenként hatalmas, félelmetes gleccserhasadékok szabdalták fel, ráadásul, mivel előző nap sok hó esett, több gleccserszakadékot is befedett, ami fokozott veszélyt jelentett, tehát óvatosan kellett haladnunk. Metsző, jeges szél fújt, így hófúvások alakultak ki, amit rövid, napsütéses időszakok váltottak. Felvettem az UV-szűrős napszemüvegemet, mert könnyen hóvakságot lehet itt kapni, még ködben is. A jégmezőből távolabb két nagy sziklás csúcs, a Rainer Horn (3559 m) és a Hohes Aderl (3504 m) állt ki. Ezeken túl, valahol a felhők között várt minket a Grossvenediger.
A gleccser első szakasza csak mérsékelten emelkedett. Csodálkozva meresztgettem a szemeimet ebben különös hó- és jégvilágban, éreztem, hogy némileg erőre is kapok, és tovább nő a lelkesedésem. Csakhamar azonban egy hasadék keresztezte az utunkat. Szerencsére nem volt túl széles, biztonsággal át tudtuk ugrani, de mindig figyeltük a másikat, hogy szükség esetén kötél és csákány segítségével tudjuk biztosítani magunkat és őt is, ha beleesne, beszakadna alatta a jég, vagy a hóhíd, hópárkány.
Időnkét meg-megálltunk, kötelet ellenőriztünk, fényképeztünk, ettünk-ittunk, mert kellett az utánpótlás. Én is bekaptam az utolsó energiaszeletemet, hogy töretlen maradjon lendületem. Egy újabb szakadék következett. Megnyugtató volt az előttünk, illetve mögöttünk haladó kötélpartik látványa. Mégsem voltunk olyan egyedül ezen a szép, de barátságtalan helyen. A gleccser most erősen emelkedni kezdett, dermesztő szél jött hófúvásokkal, tyúklépésben haladtunk a nehéz terep és a ritka levegő miatt.
Olykor csillagokat láttam a kimerültségtől. Megdörzsöltem az állam - nem éreztem, mintha jégburokban lett volna az egész arcom, noha sapka, sál és kesztyű is volt rajtam. A lábaim is kezdtek elgémberedni. Gyorsan dörzsölgetni kezdtem, hogy beinduljon a vérkeringésem. Lassan szerpentineztünk a félméteres hóban, mígnem végre felértünk egy nagy jégfennsíkra. Közben utolértünk egy kötélpartit, ahol az egyik túratársnak volt magasságmérője, az 3480 m-t mutatott. Itt már alig lehetett látni. A hegyet beborították a felhők, hóviharban, ködben mentünk felfelé, minden fehér volt. Szerencsére Zoli tudta, hogy merre kell mennünk. A jégmező közepén egy nagy irányjelző vasoszlop állt, és egy kolompszerűség volt ráerősítve, amely a szélben jellegzetes hangot hallatott. Gondolom ez jó tájékozódási pont a ködben vagy sötétben bolyongó hegymászóknak.
Itt lepihentünk egy rövid időre, 3560 m magasban. Elfogyasztottam a maradék pilótakekszemet, és inni is próbáltam, de nem nagyon ment. Már beszélni is alig tudtam a dermedt szám és arcom miatt. A szemüveget óvatosan lecsúsztattam, de a köd ellenére vakító fehérség vágott a szemembe. Nos, ezért kell a jó napszemüveg! Gyorsan visszatettem. Még jó száz méter szint állt előttünk, bár a csúcsgerincből nem sokat láttunk a köd miatt.
Zoli hasábrádióján érkeztek a jelentések: az 1-es csapat fent van a csúcson, a 2-es pedig hamarosan. Hú, de jó nekik! Bárcsak én is fent lehetnék már! Nekiindultunk a végső szakasznak a 3-as csapatot kerülgetve. A hó egyre mélyebb lett, az emelkedő egyre meredekebb. Alig bírtam már menni, de a többiek is így voltak vele, többször meg kellett állnunk egy-két percre pihenni. Vígan jött velünk szembe az egyes, majd a kettes csapat, őnekik már megvolt a csúcs. Találkoztam Tamással, aki az egyes csoport tagja volt; biztatott, hogy hajrá, negyed óra és ott vagyunk. Ezt szinte a lehetetlenséggel határosnak éreztem, de tudtam, hogy feljutok.
Végre megszelídült az emelkedő, viszont a gerinc alig emberszélességnyi volt, kétoldalt több száz méteres feneketlen mélység tátongott. Nagyon figyelni kellett, hová lépünk, és egyszer csak: előttünk a csúcskereszt! Még leereszkedtünk egy kis nyeregszerűségbe (ún. schartéba), majd ismét felfelé pár méter, és ott voltunk a csúcson, 11.30-kor megérinthettem a keresztet 3662 m magasságban. Megvan, sikerült! Bár kilátás nem volt a felhők miatt, mámorító érzés kerített hatalmába.
Zoli is elküldte hasábrádión a jelentését: a 4-es csapat feljutott! Utána megveregette a vállam: „sima ügy volt, gratulálok!”. Előkerestem a telefonom. Szegény párom küldött egy kétségbeesett sms-t, hogy mi van velem, mert már elveszettnek hitt. Az érzelmi megrázkódtatástól és az átélt dolgoktól kissé könnybe lábadt a szemem, amit a napszemüveg szerencsére remekül álcázott. Térerő alig volt, de nagy nehezen tudtam válaszolni.
Elkészültek a csúcsfotók és megettük a csúcscsokit. Az idő nem akart javulni. A kereszttől pár méterre már veszélyes hópárkányok húzódtak, nem volt tanácsos azokra lépni. Zoli kiadta a visszaindulási ukázt, és ugyanazon az úton elindultunk lefelé. A veszélyes gerincszakasz után szinte vágtattunk a nagy hóban. Ez már sokkal kellemesebb volt. A köd megmaradt, de a hideg szél elállt és jóval melegebbnek éreztük az időt. Visszaértünk a gleccserre, a „kolompos” oszlophoz, majd irány tovább lefelé, itt-ott azért kis pihenőkkel. Alacsonyabbra érve végre kisütött a nap, ismét jól lehetett látni. A beszállási (illetve most kiszállási) pontnál Zoli lefűzött minket, elpakoltuk a hátizsákba a feleslegesség vált felszerelést, és megkönnyebbülten ereszkedtünk lefelé. Életre szóló élményeket szereztünk - nagy kaland és siker volt.
A cikk a Turista Magazin cikkíró pályázatára érkezett.
Kapcsolódó cikkeink:
Gleccserkorona a menedékházak felett - A Ziller-völgyi-Alpok
Ahol a tartományi kiállítás és az Ötscher találkozik
Nassfeld a 10 legjobb síterep között
