Csillogó tótükör, tovaröppenő vízimadarak, egy robajló malom, egy meghitt kis kápolna és (május lévén) harsányzöldek mindenhol – ha az idill szótári megfelelőjét keressük, itt, Majkon leljük meg. Míg felsétálunk a parkolótól, a tó partján álló vadonatúj jegypénztártól a tulajdonképpeni remeteségi épületekig, alkalmunk adódik átszellemülni, és beleérezni magunkat az egykor itt élt szerzetesek néma mindennapjaiba.

Ironikus, hogy gondolatainkból éppen a főkapun áthaladva zökkenünk ki, amikor egy láthatatlan hang ránk kiabál: „Távol legyen ezen szent magány kapujától a csendzavaró, mert Istennek szentelt serege gyűlöli a zajt!” Jó, jó, mi meg se szólaltunk, szabadkozunk magunkban, ellentétben a látogatócsoportok sokaságával, amelyek még hétköznap is egymásnak adják a kilincset Majkon. Nem csoda, hiszen az épületegyüttes gyönyörű lett – és nem is baj, hiszen mi, látogatók, szerencsére nem tettünk némasági fogadalmat.

A remeték, akik mindenkiért imádkoztak

A helyszín már csak azért is különleges, mert a kamalduli szerzetesek viszonylag kis számban képviseltették magukat Magyarországon, ráadásul nagyon rövid ideig. A rend története a 11. századig nyúlik vissza, és Szent Romualdhoz köthető. Róla azt kell tudni, hogy egy ravennai hercegi család sarjaként nőtt fel, és egészen huszonéves koráig esze ágában sem volt szerzeteskedni: bálokra és vadászatokra járt, egyszóval az akkori fiatalok felhőtlen mindennapjait élte.

Miután azonban szemtanúja lett annak, hogy édesapja egy párbaj során megölte az egyik családtagjukat, Romuald magába szállt, felvállalva apja vétkét, lemondott a családi vagyonról, és egy Ravenna melletti bencés kolostorba vonult vezekelni. Hosszú évtizedeken keresztül kereste a bűnbocsánatot, de nem lelt nyugalmat. Idős korában álmot látott: fehér ruhás szerzetesek tértek meg a mennybe egy égi lajtorján haladva. Azt mondják, ez a sugallat indította arra, hogy megalapítsa a kamalduli rendet.

Tagjai fehér csuhát viselnek, a fejük tetején leborotválják a hajukat, ellenben a szakállukat hagyják hosszúra nőni. Képzésük három évig tart, ha ez idő alatt bizonyítanak, pappá szentelik őket, és életre szóló hallgatási fogadalmat tesznek. Ebben és a magányos életben látják a lelki tökéletességet.

Társaikkal csak a miséken találkoztak, hangosan pedig legfeljebb az imát volt szabad kiejteniük a szájukon. A kivétel csak a karácsony és a húsvét volt, ekkor mindannyian összegyűltek a refektóriumban, ahol együtt étkeztek, de akkor is inkább csak felolvastak egymásnak.

Ezt a helyiséget ma is teljes pompájában lehet megcsodálni a nagy kolostorépületben, azaz a foresteriában, ahol a vendégszobák mellett a közös helyiségek kaptak helyet, mint a konyha, a patika, az ispotály és a könyvtár. A refektórium a templom mellett talán a leginkább vallási hangulatú hely az épületegyüttesben, a falakon és a mennyezeten található képek az utolsó vacsorát, illetve Szent Romuald életét idézik meg.

Önfenntartó rendről van szó, földművelésből és jótékonysági adományokból éltek.

Valójában múlt időben csak a magyarországi szerzetesekről beszélhetünk, világszerte ugyanis még közel 40 helyen működik kamalduli rend, hozzánk legközelebb Lengyelországban, a Krakkó melletti Ezüst-hegyen. Az ottani rendháznak 2004-ben volt a 400 éves évfordulója. Ennek alkalmából kivételesen beengedtek néhány fotóst, hogy megörökíthessék a mindennapokat, de csak azzal a feltétellel, ha ők maguk is hetekig némaságban élnek közöttük. Az ekkor készült képeket most a majki remeteségben is végig lehet nézni, így valódi betekintést nyerhetünk ebbe a számunkra oly különös világba.

A némaság kora

Érdekesség, hogy a majki kamalduli remeteség, vagyis az épületegyüttes nagyjából háromszáz éves fennállása alatt csupán körülbelül ötven évig szolgált a rend otthonaként, mégis talán ez a legérdekesebb időszaka, és a kiállítások kialakításánál is erre fektették a legnagyobb hangsúlyt. Ha azonban a falak beszélni tudnának, még ezenkívül is bőven lenne mondanivalójuk.

A hallgatás – mint az ellenállás utolsó lehetősége – szimbolikus jelentőségű volt a Rákóczi-szabadságharc bukása utáni időkben. A birtok, ahol most az épületegyüttes áll, a 18. század elején Esterházy Józsefé volt. Ő ajándékozta ezt az 1200 holdas területet a kamalduli rendnek. Az építkezések 1733-ban kezdődtek meg Franz Anton Pilgram osztrák építész tervei alapján. A klauzúra területén állt a templom, amelynek ma már csak a tornya van meg, és a cellaházak, amelyek mind egy-egy nemesi család segítségével épültek fel (erről az épületen elhelyezett címer is tanúskodik.) Ezekből most három látogatható, az egyikben interaktív elemeket helyeztek el, a másik kettőt pedig úgy rendezték be, mintha ma is remeték laknák. A támogató nemesi családok fedezték egykor az adott szerzetes ellátását, az pedig cserébe imádkozott a lelki üdvükért.

1782-ben II. József a kamalduli rendet is feloszlatta. A 18. század végén pedig jött a nagy komáromi földrengés, és az épület megrogyott, köveit széthordták a környékbeli építkezésekhez. A remeték nem jöttek vissza többé, de a birtok története itt még nem ért véget.

A csend után

1806-ban a terület újra az Esterházyak tulajdonába került: Eszterházy Károly megvásárolta és bérbe adta. Itt rendezkedett be a környék legnagyobb posztógyára. A cellaházakban munkások laktak ekkor. 1860-ban a főépületet átalakították, majd vadászkastélyként használták.

Utóbbi a haláláig, 1975-ig itt élt, akkor is, amikor férjének menekülnie kellett, ő pedig az egyik cellaházba volt kénytelen beköltözni. Bár lett volna alkalma külföldre menni, úgy vélte, „ha jó időben jó volt az országban, akkor rossz időben sem szabad elhagyni”. Az egyik kiállítóteremben találkozhatunk a portréjával, amelyen egy kutyát ölel magához, és ez aláhúzza, amit Esterházy Péter ír róla Harmonia caelestis című művében, miszerint még a bolhát is isten állatkájának tartotta, így azt sem volt szabad bántania senkinek.

A háborúk alatt katonai szállás, hadikórház, az államosítás után mezőgazdasági szakközépiskola, fiúkollégium, magyar írónők alkotóháza, úttörőtábor, munkásszálló, magtár, és még sorolhatnánk, mi minden volt az épület az idők folyamán. Pusztította a földrengés mellett tűzvész, berendezéséből szinte alig maradt valami, de egy-egy több száz éves lépcsősor, kandalló, csillár vagy falfestésmaradvány ma is megörvendezteti a látogatót.

A folyosókon fotókat helyeztek el, amelyeken a romos épület szerepel még a felújítás előtt, és meg kell hagyni, nem túl szép látvány. A remeteség 2001-ben került a Műemlékek Nemzeti Gondnokságához, ma pedig ennek a jogutódja, a NÖF Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. kezelésében áll. A foresteriát még abban az évben nekiálltak felújítani, és 2015-re végeztek vele. 2018-tól a cellaházak mellett a templom és a kert újult meg.

A múzeumpedagógiai foglalkozásokra nagy hangsúlyt fektet a remeteség: az óvodásoktól a középiskolásokig az összes korcsoport számára szerveznek élvezetes feladatokat. A gyerekek megismerkedhetnek a szerzetesek életmódjával, napirendjével, kézműveskedhetnek, kapnak színezőt, pályaorientációs útmutatót, vagy éppen nyomozniuk kell az információk és a faliképek alapján.

A mai ember a kamalduliak lábnyomán

Az épületegyüttes kiállításai minden korszakot és minden, a remeteséghez köthető eseményt megidéznek. A szabadságharc leverése után II. Rákóczi Ferenc két évet élt egy kamalduli kolostorban Párizstól nem messze, Grobois-ban. Mivel itt megnyugvást lelt, úgy végrendelkezett, hogy halála után a szívét a rend kapja. Erről emlékezik meg három szoba a majki kolostorban, ahol egy fából faragott gyertyatartót is látni, amely a fejedelem keze munkája. Sajnos a II. világháborúban a grobois-i kolostor megsemmisült, így elveszett az az urna, amelyben a fejedelem szívének hamvait őrizték.

A vadászkastély időszakára többek között az utolsó tulajdonosok írószobáiként berendezett helyiségek emlékeztetnek, vagy éppen a vadakat ábrázoló, nagy szénrajzok a falakon. Ezekhez az alkotásokhoz érdekes történet kapcsolódik. Készítőjük Franz Xaver von Pausinger, Sissi fiának, Rudolf hercegnek a barátja, aki rengeteg vadászatra elkísérte őt, és állítólag itt, a Vértesben is jártak. Az Esterházy család számára 1902-ben alkotta ezeket a szén- és tusrajzokat, vékony bőrre. Dacára a mostoha körülményeknek, a rajzok simán túléltek száz évet, mígnem 20 évvel ezelőtt brutális módon kivagdosták, kiszaggatták őket a helyükről. A rendőrség a közeli erdőben, elásva találta meg a cafatokat, de szerencsére sikerült restaurálni az alkotásokat, amelyek most újra eredeti helyükön pompáznak.

Leginkább persze a cellaházakra voltunk kíváncsiak.

Egy biztos: az illető jól elfért a tágas házban, ám a szomszédnak még csak átintegetni sem tudott, mert az egyes portákat magas kőfal választotta el egymástól.

A templom itáliai stílusban épült 1753 és 1770 között, és Nepomuki Szent János tiszteletére szentelték fel. Itt miséztek és zsolozsmáztak a szerzetesek, ülőhelyeiket ma kőkockák jelenítik meg. A kriptába is le lehet menni, ahonnan csontok nem kerültek elő. Most A lélek zarándokútja című filmet lehet itt megnézni, amely a barokk ember halálfelfogásáról ad képet. Ha erre jársz, ne legyél rest fellépcsőzni a templomtoronyba! Csodás panoráma tárul majd a szemed elé a Vértes vonulataival.

Tegyél egy sétát a szépen rendbe hozott, háromszintes, lépcsős kertben is! Valahol a talpad alatt titkos járatok húzódtak. Egészen a felújításokig csupán legendának vélték ezek meglétét. Három éve barlangászok térképezték fel a beomlott alagutakat: két kijáratot fedeztek fel, az egyik a tóhoz, a másik az erdőbe vezetett, a sziklában pedig mécsestartók nyomaira bukkantak. Reméljük, egyszer talán ezeken is végig lehet majd menni! Az biztosan nem mindennapi élmény lenne.

A cikk a Turista Magazin 2022. júniusi számában jelent meg.